Sietős léptekkel meneteltem vissza a falkához. Minden apró neszre odakaptam a fejem, és majdnem szívrohamom lett, de meg kellett tennem ezt a kis utat. A sötét erdő amiben máskor oly otthonosan éreztem magam, most fenyegető volt és veszélyes. Minél hamarabb el akartam érni a célomhoz. Fekete pulcsim kapucniját a fejemre húztam. Akár én is lehettem volna egy kétes alak, és talán mások tőlem ijedtek volna meg, de valójában én voltam a pánikroham szélén, próbálva túljutni a félelmeimen.

Ebben a tempóban hamar elértem a mezőre ahol a falkám lakott. A sátramnak most hűlt helye volt, hiszen egész télre beköltöztem Tylerék házába. Nem is mertem volna egyedül kint aludni a történtek után. Átsiettem a kis tisztáson, majd beslisszoltam a házba. Finom illat terjengett. Eszembe jutott a karácsony, a közös ebéd és vacsora a falkával, és az ünneplés. Már január volt, pont vége lett a téli szünetnek, újra suli meg minden. 

A konyhában éppen nem volt senki, de a sütőben már készült valami finom vacsorára. A hangokból úgy ítéltem, hogy itthon vannak, csak épp nem a konyhában. Valóban, Nita nemsokára feltűnt és leellenőrizte, hogy minden rendben van-e a vacsival.

- Szia Alo, milyen volt a napod? - mosolyogva köszöntött.

- Semmi különös. - hangzott a szokásos unalmas válasz. Leültem az asztalhoz és végignéztem, ahogy a dudorodó hasával lassan előveszi a tányérokat.

- Segítek! Inkább ülj le. - pattantam fel azonnal. Rosszul éreztem magam Nita miatt. Ő csinál minden házimunkát.Egy szó nélkül tűri. Én meg csak itt élek a nyakukon mint valami parazita.

- Kedves vagy, köszönöm.- nevetett. - Tudod azért ilyenre még képes vagyok. Nem vagyok egy gyenge nő.

- Valóban nem. Viszont akaratlanul is előtör bennem a védelmező ösztön. 

- Jól van. Ha ettől jobban érzed magad. - rám mosolygott miközben kitettem a tányérokat. - Nem akarod bent levenni a kapucnit a fejedről? 

- Oh. - el is felejtettem, hogy még mindig a fejemen volt. Azonnal lehúztam, beletúrtam a hajamba, ami nem éppen elegáns módon volt összegumizva és copfban lógott a hátamon. 

- Tyler mindjárt vacsora- kiáltott fel a férjének.

- Egy pillanat. - hangzott a válasz fentről. 

- Alo - Nita pajkos mosolyából azonnal leszűrtem, hogy akar valamit. Kezével közelebb intett magához. Azonnal odaléptem hozzá, ő a fülemhez hajolt és nagyon halkan belesuttogott.

- Akarsz holnap vinni ebből Wynononak? 

Már a neve említésére is éreztem, mintha valami megindult volna bennem. Olyan érzésekkel küszködtem magamban, amik nagyban uraltak jelenleg, és letagadni se tudtam. Szinte egész nap vagy ő, vagy a wendigo járta fejemben. Ha a kettő közül választani lehetett, akkor persze inkább Wynonot képzeltem magam elé.

- Öhm... Igen - feleltem zavartan. 

- Csomagolok el neki ha végeztünk. - paskolta meg a hátamat barátian. Hálás voltam neki. Mintha az anyám, a nővérem, és a barátom lenne egyben. Nita egy csodálatos nő volt. Tyler nagy mázlista. 

Perceken belül megérkezett az alfa, a vacsora is megsült a sütőben, a gyomrom megkordult az asztalnál ülve. Nyílt az ajtó, majd Will és az apja lépett be rajta.

- Bocsánat a késésért. - mindketten köszöntek, majd leültek ők is hozzánk. Pont időben jöttek még. Mondjuk én nélkülük is simán elkezdtem volna enni. Annyira éhes lettem, hogy nem igazán érdekelt.

- Jó étvágyat! - mondtuk végül, és mindenki jóízűen nekilátott falatozni. Nem sok szó hangzott el azon kívül, hogy dícsértük a szakácsnőnket. A mai különösen finom volt.

Jóllakottan dőltem el a kanapén, ami egyben az ágyam is volt. Will leült mellém.

- Mi újság? - kérdezte lazán.

- Semmi különös. -sóhajtottam fel.

- A délutánt megint Wynononál töltötted?

- Aham. - bólogattam. Majdnem minden nap meglátogattam. Csak vele éreztem magam teljes biztonságban.

- Legalább most már nem piszkál ő se minket. - kuncogott. - jó hatással vagy rá.

- Nem tudom. Csak mert a lelkitársam... Azért ilyen. 

- Kötődik hozzád. Erősebben mint akár Nita és Tyler. Érezni lehet ha egymás mellett álltok. Mintha különös közös aurátok lenne.  - gondolkodott el.

- Igen ő is azt mondta, hogy mivel ő még a régi világ farkasa, neki a társa sokkal többet jelent, mint a mai modern farkasoknak. Sok száz ével ezelőtt spirituálisan is jobban kötődtek egymáshoz. - magyaráztam el neki.

- Milyen jó is lehet. - ábrándozott el. Még mindig egyedül volt mint a kisujjam. Sajnáltam Willt, de nem tudtam neki segíteni. Az is csoda, hogy Wynono pont az enyém lett. Mármint... Nem az enyém, de izé... A gondolatra elpirultam és lehajtottam inkább a fejem, hogy kócos hajam az arcomba lógjon.

Tyler telefonja csörögni kezdett, ők még a konyhában voltak Awannal és Nitával. Kijött érte a nappaliba, ahol mi voltunk. Összeráncolta a szemöldökét amikor megnézte ki hívta, kisebb habozás után vette fel.

- Tyler Adams

- Paco Wright vagyok a szomszédos terület falkavezére. A segítségükre lenne szükségünk. - jó a fülem, hallottam amit a másik pasas mondott a telefonban. Nem csak én, mindenki odakapta a fejét erre. Tyler körülnézve egy kisebb meccset játszott le az agyában, végül úgy döntött kimegy a házból és ott folytatja a telefonhívást.

- Na, erre kíváncsi leszek. - állt fel Will, és szemérmetlenül az ablakhoz ment, hogy kilesse Tylert, esetleg még halljon is valamit.

- Will, nem kellene... - Nita próbált rászólni a neveletlen fiúra, de bárki mondhatott volna neki bármit. Végül a lány is csak legyintett egyet.

Mindenki egy szó nélkül kivárta amíg a vezérünk befejezte és visszajött. Gondterhelt arcáról le lehetett olvasni, hogy hiába egy pár hónapig béke volt, most újabb problémákba ütköztünk. Próbára tette Tyler vezetői képességét az biztos. 

Egy emberként meredtünk rá, amint ezt észrevette, láthatóan zavarba jött.

- Öhm... - nem igazán tudta, hogy hol kezdje. - Mindenki a konyhába. - sóhajtott végül fel. 

Azonnal felpattantam, majd a többieket követve beültünk a szokásos tárgyaló helyiségünkbe. Nita bátorítóan átölelte férje vállát, aki ezt hálás pillantásokkal díjazta. 

- A szomszédos falkavezér keresett. Valószínűleg a Tanácstól szerezhette meg a telefonszámomat, megdöbbentő milyen információkat képesek tárolni. - kezdett bele. - Na mindegy ez nem is lényeg most. A helyzet az, hogy a wendigo, amit elűztünk innen, most az ő területükön garázdálkodik. A férfi elmondása alapján nem egy erős falkáról van szó, talán ha tízen lehetnek. Az alfa öreg már, az ereje kezdi elhagyni, nem képes megvédeni a falkáját. Mivel mi űztük el az itt létrejött szörnyet, mondhatni, hogy a mi felelősségünk ez az egész. A segítségünket kérik.

- A fenébe... - Will ingerülten a combjára csapott. Awanon is láttam a feszültség nyomait. Mindez csak pár apró részletnek tűnt amellett a félelem mellett amit érezni kezdtem. Ökölbe szorítottam a kezemet. Meglódult a szívverésem, olyannyira, hogy éreztem, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt. Kirázott a hideg, kinyitottam a számat, hogy jobban levegőt tudjak kapni. A reflex valahogy nem akart működni, a szemem előtt már láttam a lényt fölém hajolni, üres koponyájából csak úgy áradt a sötétség. Nem jutott levegő a szervezetembe. Megkapaszkodtam az asztal szélében a kezemmel, ezt már a többiek is észrevették. 

Szédülni kezdtem, továbbra is próbáltam levegőt venni, de olyan volt, mintha valami megakadályozott volna benne. Lassan elhomályosodott előttem a konyha, Tyler és Nita aggódó arca. Mintha álomba zuhantam volna, egyik pillanatról a másikra minden csöndbe borult. 

Az erdő zajai töltötték meg a teret. Először csak élveztem a madárcsicsergést, a szél hangját, majd kinyitottam a szemem lassan. Ismertem ezt a helyet. Víz csobogása hallatszott, oldalra pillantottam, a közeli patak partján ültem a fűben. A víznél, egy hatalmas fehér farkas lefetyelte éppen a vizet. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, rám emelte igéző kék szemeit. Nagyot nyeltem, a testem felmelegedett, és bizsregni kezdett. Kellemes volt, egyáltalán nem zavart, sőt mintha élettel töltött volna fel. Rámosolyogtam a farkasra.

Nagyot tüsszentve ébredtem fel. Undorító csípős erős szag kúszott be az orromba. Egy furcsa álomból ébredve pislogtam a környzetemre. Fogalmam se volt mi is történt, fejemben még a gyönyörű tavaszi erdő volt. Várjunk csak... Tél van... Egy pillanat alatt visszazuhantam a valóságba.

- Jól vagy, Alo? - Tyler ült a kanapén mellettem, ahol feküdtem. 

- Öhm... - ahogy nyeltem egyet, a szám annyira száraz volt, hogy hányingerem támadt tőle. Kellett pár másodperc amíg megtaláltam a hangomat.

- Most már rendben lesz, Ty - Nita nyugodt hangja jó hatással volt a fárjáre. Rám is. - csak pánikrohamod volt Alo. Nem kell aggódnod, semmi komoly.

Oh szuper. Csak egy pánikroham. Már kezdtem volna rendezni magamat, amikor beugrott mi is váltotta ki belőlem a rohamot. Felvillant a koponya, a hegyes karmok, szemem előtt láttam újra a sötét alakot, amint közelít felém az elhagyatott utcán.

- Megint fehéredik az arca. - jelentette ki Tyler.

- Alo, nyugodj meg, nem fog bántani senki. - Nita legnagyobb meglepetésemre odajött hozzám, és megölelt. Finom, lágy illata belekúszott az orromba. Sokkal kellemesebb volt mint a repülősó amivel eddig akartak keltegetni. Közelsége megnyugtatott, karjaival gyengéden átölelve tartott, percekig nem engedett el.

- El kell mennünk a wendigóért? - kérdeztem halkan Tylert. Elengedtem nagy nehezen a lányt.

- Keresni kell egy módot az elpusztítására. - bólintott a vezér. Beharaptam az ajkam.

- Én tudom, hogyan lehet. 

- Tudod? Van rá mód? - csillant fel a szeme. Rettegve néztem mélybarna tekintetébe.

- Van. Egy sámánnak kell végeznie vele.