A reggeli kelés mindig nyűgös. Senki se mondhatja azt, hogy nem. Talán ha délben kelsz akkor nem az, de a reggel kivétel nélkül mindig. Végre péntek van. Hiába nem rég volt őszi szünet, a hétvégének mindig örültem. Ilyenkor eszem ágában se volt lemenni a városba az emberek közé. A hegyen bóklásztam. A levegő fagyos volt, de a vastag bundám megvédett a kihűléstől. 

Lefutottam a hegyről, ahol felszálltam egy buszra, hogy beérjek az órámra. Sajnos még ezt az egy napot át kell vészeljem mielőtt rám szakadna újra a szabadság. A tanárokat egyáltalán nem érdekelte az, hogy mindjárt itt a hétvége. Kihívtak felelni kétszer is. Annyi volt a szerencsém, hogy viszonylag könnyen megjegyeztem az anyagokat, így elmakogtam amit tudtam. Most se szóltam senkihez. Az osztálytársaim nevét se nagyon tudtam. Talán egynek kettőnek, akik odajöttek néha hozzám, de igazából nem is érdekeltek. Nem szeretem az embereket. Annyira más világban élnek, hogy egyáltalán nem tudtam velük azonosulni. Nahuel könnyen beilleszkedett, őt mindenki szereti. Vannak ember barátai is akik előtt titkolóznia kell. Én nem tudnám ezt megtenni. A részem a farkaslét. Nem tudnám elrejteni és nem is akarnám. 

Végigszenvedtem a napot, majd hazafele beugrottam egy bevásárlóközpontba. Igen, néha muszáj. Tyler adott egy kis pénzt, mert tudta, hogy szükségem van pár melegebb holmira. Pulóverem, sapkám sálam volt, de elkélt egy melegebb takaró, és pár nadrág meg cipő. Egyedül mentem be az összes boltba, szerencsére mindent találtam. Stílusérzékem az nem volt, szóval igyekeztem minél semlegesebb és olcsóbb darabokat választani. A szemem így is megakadt egy bőrbakancson, hiába az ára kissé túlzás volt, nem tudtam ott hagyni. Megfogott az első pillantásnál. Talán kibírom benne a telet, jó meleg vastag zoknival tökéletes lesz.

Már sötétben mentem haza. A nagy szatyrokkal elég szerencsétlenül nézhettem ki. Sokan szidhattak a buszon emiatt, de nem érdekelt, én is elküldtem őket a fenébe. Amint lekínlódtam magam a járműről, bevetettem magam az erdőbe. Átváltoztam, számba fogtam a szatyrokat és úgy mentem fel a hegyre. Nem volt túl jó ötlet, mert leért az egyik zacskó a földre, amiben a paplan volt. Ki is szakadt, így a földön húztam a vadonatúj takarómat... Na szép. Visszavettem az emberi formámat. Kénytelen voltam a két lábamon felmenetelni. Nem volt mókás cseppet sem.

- Szia, Alo! - köszönt rám egy falkatag. Mosolyogva visszaintettem neki. Bárki aki szembejött köszönt nekem. Itt voltam valaki. Az emberek között csak egy senki. Mindig is ide húzott a szívem jobban.

Lepakoltam a dolgaimat, majd azonnal Tyler házába mentem, hogy megvacsorázhassak. Már mindenki ott volt, kicsit többen is mint általában. Tyler, Will, Nate, Nawat, Nita, és végül Awan is, Will apja. Nagy adag vacsorát tett elénk Nita. Persze máskor is ennyit főz, de akkor azt legalább három napig esszük. Ez pedig most el fog fogyni abban biztos voltam. 
- Jó étvágyat! - mondtuk kórusban. A csapat jóízűen enni kezdett.
- Szóval mi lesz a szomszédos falkával? - Nate tette fel a kérdést Tylernek. Felpillantottam. Nem tudtam semmilyen falkáról.
- Holnap találkozom a vezetőjükkel. Egyenlőre nem jelentenek fenyegetést. Mi vagyunk többen. Igyekszem szövetséget kötni velük.
- Kevesebben vannak mint mi? - lepődött meg Nawat. - Akkor elég családias falkáról lehet szó.
- Összetartóak. Nem nagy a területük sem.
- Mióta élnek itt? - Willt is érdekelte a dolog.
- Már évek óta. Volt egy kisebb összezördülésük a vadászokkal ami miatt megcsappant a számuk egy kicsit.
- Chh.. Meg se lepődök... Mindig a vadászokkal van a baj. - Nate keze ökölbe szorult az emlékekre.
Felidéződött bennem is a múlt. Az a borzalmas éjszaka amikor elvesztettük az előző alfánkat. Lehunytam a szemem pár pillanatra, de minduntalan Karen néném arca kúszott be elém, akit szintén a vadászok öltek meg. Ha ő itt lenne biztos minden máshogy alakult volna.
Annyira nem éreztem kiegyenlítettnek a farkasok és vadászok közti kapcsolatot. Hozzájuk se érhettünk, egy embert se bánthattunk, de ők mégis minden gond nélkül lemészárolják a falkákat.
Elvesztem a gondolataimban, csak arra lettem figyelmes, hogy valaki szólongat. Amikor hozzáértek a vállamhoz összerezzentem.
- Alo? Jól vagy? Láttál valamit? - Tyler aggódó hangja lassan elért a tudatomig.
- jól vagyok bocsánat. Csak elbambultam - mondtam halkan.
- Biztos? - összetalálkozott a tekintetem Tylerével. Akaratom ellenére húzott be magával a gondolatai közé.

Mért nem mondja el soha ha van valami baj? Ennyire nem bízik bennem?

Kiszakítottam magamat a fejéből. Nem szándékosan hallgattam bele a fejébe. Nem szerettem ezt csinálni.
- Tényleg csak elbambultam. Ne haragudjatok. - mivel már befejeztem az evést így fel is álltam az asztaltól. - köszönöm szépen a vacsorát.
Nem néztem rá senkire, csak kisunnyogtam a konyhából. Még hallani véltem, ahogy elkezdenek suttogni valamit rólam.
- A sámánok mind furák.
- Nawat! Ne mondj ilyeneket. Alo nagyon fiatal még, nehéz megküzdenie ezzel.
Amikor már a kilincsen volt a kezem, hirtelen elfogott a vak félelem. Ledermedve álltam, előre meredtem a semmibe. Szemem előtt feltűntek a hatalmas karmok, amik felém nyúltak. Kapkodni kezdtem a levegőt. A szívverésem pillanatok alatt az egekben volt. Mi a fene történik?
- Alo? - Tylerék meghallották a konyhából, hogy valami nem oké velem és azonnal kisiettek hozzám.
- Hahó, jól vagy? - Will lefejtette az ujjaimat  a kilincsről, amit még mindig szorongattam, és maga felé fordított. - Alo lélegezz. Mi történt? Láttál valamit? Baj van?
Alig jutottam szóhoz, hiszen levegőm se volt. Csak kétségbeesetten néztem Will szemébe, próbáltam figyelni arra amit mond.
- Itt vagy? Nem bánt senki Alo mi a baj? Mit láttál? Nyugodj meg, biztonságban vagy.
" Hé kölyök, mi a baj?"
Megremegtem amikor megéreztem a másik elmét, ami aggódva kereste az enyémet. Wynono hangja a fejemben olyan volt mint a nyugtató.
" Nem veled történik amit láttál, nem kell aggódnod."
" Wynono! Megfulladok." kétségbeesetten kiáltottam érte.
Hirtelen egy hatalmas széllökés kinyitotta az ajtót és beáramlott a fagyos huzat. Reflexszerűen vettem egy nagy levegőt, aminek köszönhetően újra működni kezdett a testem, az agyam friss oxigénhez jutott.
" Jobb? "
" Igen. Köszönöm."
Pislogtam párat. Észre se vettem, de a földön ültem, Will aggódva tartott meg, hogy nehogy összeessek.
- Nahuel - nyögtem ki rekedt hangon.
- A lény? Megtámadta? - Will hangja még mindig nyugodt volt. Rápillantottam, majd bólintottam.
- Indulás. Nita vigyázz Alora. - Tyler azonnal átváltozott hatalmas farkas alakjába, majd a többiekkel együtt elviharzottak a sűrű éjszakában.
Remegő lábakkal feltápászkodtam a földről.
- Gyere Alo, főzök még egy kis teát. Vagy kakaót kérnél? - Nita gyengéden átkarolta a vállamat. Leültetett a nappaliba a kanapéra.
- Citromfű teát. - motyogtam halkan. A lány bólintott, majd elment vizet forralni.
Felhúztam a lábaimat és átöleltem. Mért nekem kellett kapni a látást? Borzalmas volt. Fogalmam se volt arról, hogy ez ennyire félelmetes. Ki tudja ezt ép ésszel felfogni egyáltalán?

Pár perccel később Nita a kezembe nyomta a forró nyugtató teát. Még mindig remegett a kezem. Nem tudtam kiverni a fejemből az előbbi érzelmeket. Nahuel bajban van. Nagyon félt. Meg kell majd keressem ezek után ha épségben visszaértek.
- Azt hiszem ez nem gyereknek való képesség. Borzalmas lehet. - Nita leült hozzám a saját bögréjével. - Láttad is és érezted is? Milyen amikor látsz? - kérdezte kíváncsian.
- Hát... Nagyon furcsa. Úgy látom ezeket, mintha én magam lennék az a személy. Ilyenkor mindent tudok róla, teljesen összekapcsolódok vele. Azért is rémültem meg ennyire. Az Nahuel érzelme volt nem az enyém.
- Annyira érdekes. Biztos, hogy ijesztő, de gondolom nem mindig. Vagy csak rossz dolgokat látsz? - úgy látszott nagyon érdekli a téma.
- Nem csak rosszat. Nagyon sok mindent igazából. És ha akarnám most is bárkire rá tudnék csatlakozni a falkából.
- Elképesztő. Nem tudtam, hogy ennyi hatalma van egy sámánnak.
- Tanulok most híresebb sámánokról. Volt olyan akinek akkora ereje volt, hogy egy egész falkát az irányítása alá vont. Az alfát is. Ehhez hatalmas spirituális erő kell és önkontroll.
- Ez megtörtént? - kerekedett el a szeme.
-Igen. Persze a Tanács elkapta és bezárta a sámánt amikor úgy tűnt túl veszélyes mindenkire. Megfosztották a falkájától, de állítólag az ereje nem tűnt el teljesen.
- Keveset tanulunk ilyenekről a falkában. - gondolkodott el a lány. - vagy csak mint mese úgy adják elő. Akkor nem fogod fel, hogy tényleg megtörtént.
- Szerintem a legtöbben így se hinnék el.
- Lehet. - a lány belemélyedt a gondolataiba. Keze lassan a hasára csúszott és mosolyogva megsimította.
- Tényleg akkor azt is meg tudnád nézni, hogy Tylerék odaértek-e már Nahuelhez? Kezdek aggódni értük.
- Megpróbálom. - bólogattam. Igazság szerint semmi kedvem nem volt hozzá. Bőven elég volt az előbbi élmény. Nem akartam újra halálra rémülni, viszont én is aggódtam Nahuelért. Rágondoltam a fiúra, még csak erőlködnöm se kellett. 

- Biztos nem láttad pontosan hogy nézett ki? - Tyler fölém magasodva kérdezett, tekintete ide oda cikázott a sötétben, érzékei a maximumon működtek.
- Nem tudom. Hosszú erős karmai voltak. A feje... Mintha egy koponya lett volna. Embermagasságú lehetett talán. Csont és bőr volt. - idéztem fel az emlékeket, mire újra elöntött a félelem. A sötét sikátor végén felemelkedett nyurga alakja, majd megindult felém. Először csak hátráltam, mert kíváncsi voltam mi lehet az. Na persze ilyen is csak Nahuelnek juthat eszébe. Minél közelebb ért annál inkább elfogott a félelem. Szürke koponyáján megcsillant a lámpa fénye. Nincs is bőr rajta! A lábaim maguktól indultak el az ellenkező irányba. Fejvesztve rohanni kezdtem a város széle felé, hogy bevethessem magam az erdőbe. Sokáig hallottam, hogy a nyomomban van, súlyos léptei puskaropogásként visszhangoztak a fejemben, egészen addig, amíg meg nem éreztem Tyler elméjét. Pár perccel később össze is futottam vele. Az előbbi rémség mintha köddé vált volna. 

- Utána kell nézzünk ennek a lénynek. - Will elgondolkodva állt, keze remegett az izgatottságtól. Mindenkit felkavart ez az ismeretlen valami, ami úgy látszik még a vérfarkasokra is rátámad. Legalábbis ha egyedül vannak. 

- Menjünk vissza majd a falkában megbeszéljük. - Tyler tekintete folyamatosan körbejárt. Félt. Láttam rajta. Javaslatára mindenki helyeselt, így elindultak visszafele.

- Jól van mindenki. - mondtam halkan még félig önkívületi állapotban. Lassan visszatértem a szobába Nitához, aki érdeklődve vizslatott. - elindultak már ide. Nemsokára itt lesznek.

- Akkor jó. - a lány kiengedett egy halk sóhajt. Nem tesz jót neki az aggódás. Nehogy hatással legyen a babára. Megfogtam a kezét és halkan elmormoltam pár szót. Látható volt a változás. A vállai ellazultak, keze sem szorította az enyémet olyan görcsösen.

- Köszönöm Alo. - mosolygott rám. - El tudom viselni nem kell, hogy ilyeneket tegyél értem. De köszönöm.

- Bocsánat... Csak a baba. - mondtam halkan. 

- Ezért is köszöntem meg.- Nita arcára egy csibészes mosoly költözött, majd összeborzolta a hajamat és kiment a konyhába, hogy megfőzze a következő adag nyugtató teát. Szükség lesz még ma rá, úgy sejtettem.

Lassan felálltam. A lábaim még remegtek, de elcsoszogtam a bejáratig és kinyitottam. Kiléptem a hideg levegőre, várakozva figyeltem az erdő szélét, ahol bármikor felbukkanhattak Tylerék. Furcsa érzésem támadt, így körülnéztem. A másik oldalon a fák között feltűnt egy fehér alak. Kék tekintete olyan hideg volt mint az időjárás, de mégse riadtam meg tőle. Éreztem a kapcsolatot köztünk, és ez nyugodt érzéssel töltött el. Hirtelen eltűnt a szemem elől, ugyanabban a pillanatban pedig Tylerék bukkantak fel végre. Nahuel arca sápadt volt mint a hold. Eléjük siettem, aggódva néztem végig rajtuk, bár tisztában voltam vele, hogy igazából nem történt semmi baj. 

- Magas volt. Mármint állathoz képest. Se nem állat se nem ember, de nagyjából akkora lehet mint egy ember. Ő... Két lábon indult el felém. - motyogta Nahuel a konyhában egy gőzölgő teával a kezében. Síri csendbe hallgattuk a szavait. Én akaratlanul is rákapcsolódtam a fiúra. Ökölbe szorítottam a kezemet, ami ettől csak még jobban remegni kezdett. - Viszont amikor futottam előle, olyan volt mintha négy lábon követne... Mármint nem láttam. Csak hallás alapján mondom ezt.

- És koponya van a fején? Csak csont? - kérdezte Tyler. Erősen gondolkodott, ahogyan mindenki más is. Mégis mivel lehet dolgunk?

- Igen egy koponya. Állati koponya nem emberi. Hosszúkásabb volt.

Nita elővette a kis notebookját, bekapcsolta, majd rákeresett valamire.

- Nagyjából így nézett ki? - fordította mindenki felé a képernyőt. Egyszerre hajoltunk oda, hogy szemügyre vegyük a szörnyet. 

A fejemet ellepték a rémesebbnél rémesebb gondolatok. Nahuel elméje pedig mintha egy csapásra kitisztult volna, az emlékei felvillantak újra, immár a szörny pontos képével együtt.

- Igen. - hebegte.

- Ez egy wendigo.