Eljött az utolsó napja is a szünetnek. Nem akartam tétlenül ülni a helyemen, és most kivételesen az edzésen se vettem részt. Mivel immár én voltam a falka sámánja, felnőttként kezeltek, és nem kellett megjelennem a tanításokon. Sőt, igazából volt amit nekem kellett volna tartanom, de  mivel nem tudtam róla semmit, ezért más átvállalta tőlem. Nagyon hálás voltam érte. Csak idő kérdése és megtanulom mi mindent kell tennem, de még fel kell rá készülnöm. Lelkiekben is.

Farkas alakban kóboroltam az erdőben. Csak néha pillantottam meg Wynonot. Bár szívesen beszélgettem volna vele, nem akartam zavarni. Mivel ő úgy tűnt továbbra is tartja a távolságot tőlünk, így gondoltam talán végre békésen élhetünk egymás mellett. Most is, ahogy megpillantottam messzebb a fehér bundát, megdermedtem a látványra. Szemünk összetalálkozott egy végtelen pillanatra, de utána csak biccentett egyet és tovább állt. Akkor ezek szerint ma se fog velem önszántából szóba állni. Nekem ott volt Nahuel vagy William. Neki viszont senkije se volt. El se tudtam képzelni mennyire magányos lehet így. 

Úgy éreztem nem zavarhatom őt tovább. Eddig is csak azért kerestem ennyit mert veszélyeztette a falkát. Viszont most már többet tudtam róla. Nem féltem tőle. A személye és a története továbbra is nagyon érdekelt, de úgy gondoltam majd ő elmondja ha akarja. Amúgy is annyi mindent átélt már, hogy valószínűleg egy élet is kevés lenne rá. 

Folytattam a barangolásomat az erdőbe, majd leültem az egyik kedvenc fámhoz és lehunyt szemmel meditáltam. Bizonyosan furcsán nézhetett volna ki egy fekete farkas mereven csukott szemekkel üldögélve egy normális ember számára, de nem igazán jött errefelé senki. A Tanács biztosította a területet számunkra, a normális  embereknek eszükbe se jutott, hogy a falka felé kószáljanak. Ha mégis idetévedt volna valaki, a felállított védőmező miatt csak elsétáltak volna a sátraink és házaink között, anélkül,hogy bármit is látnának belőlünk. Ezt a fajta védőmezőt csak igen erős boszorkányok voltak képesek felállítani, minél erősebb a boszorkány, annál biztosabb a lefedése.

Belegondolva nem is tudtam, hogy vajon a városban laknak-e boszorkányok. Az iskolánkban biztosan nem volt egy sem, arról tudnék. Viszont az idősebb korosztályban simán lehetett még, csak nem találkoztam velük eddig. Az is lehet, hogy Tyler már tud róla, csak elfelejtett szólni.

Számomra a boszorkányok a legmisztikusabb lények egyikei voltak. Eszembe jutott az a "valami", aki a lerokkant öreg kunyhóban volt és beengedett minket a Tanácshoz. Lehet, hogy ő az egyetlen boszorkány itt. Ahogy felidéztem furcsa szemeit felborzolódott a szőröm és megrázkódtam. Kellemetlen érzés töltött el. Nem találkoznék vele szívesen. Kinyitottam a szemem, mert hirtelen nem bíztam meg a környezetemben. Ennyit a meditálásról. A lelki nyugalmamat már sehol se találtam, így felálltam és visszasétáltam a falkához. A tőlem fiatalabbak még kint edzettek a többiekkel. Nahuel is ott volt köztük. Emberi alakot öltöttem és odasétáltam hozzájuk.

- Csatlakozol? - kérdezte tőlem Will apja. Most éppen ő felügyelt. 

- Igen. - bólintottam. Láttam barátom arcán, hogy megörült nekem, ugyanis egy sokkal kisebb fiúval gyakorolt eddig. Inkább játéknak lehetett nevezni amit csinált.

- Aki lekerül a földre az veszít. - mondta még Awan, biccentett felém, majd beállt a kisfiúhoz akit Nahuel otthagyott, hogy velem bunyózzon.

- Nem lenne már kötelező neked az edzés nem? - kérdezte a fiú.

- Nem baj. Úgy is olyan gyenge vagyok. Nem árt, ha kicsit erősítek. 

- Én örülök ha itt vagy. - mosolygott rám. - na kezdjük. 

Azonnal nekem támadt. Egész gyorsan elkaptam a karját és próbáltam lenyomni. Vigyorogva nézte, ahogyan próbálkozom. Semmilyen erőfeszítést nem tett. Egy ideig hagyott, hogy erőlködjek, majd utána könnyedén átdobott a vállán, és a földre kerültem. Arrébb gurultam alóla, de máris utánam ugrott és újabb menetbe kezdtünk. Összesen egyszer hagyott nyerni. A többi alkalomkor mindig ő győzött. Valahogy most nem zavart annyira. Lehet az újonnan szerzett rangom sámánként adott egy kis önbizalmat, és ráébredtem, hogy nekem nem a harc az életem, vagy nem tudom, de furcsán beletörődtem abba, hogy sosem nyerhetek fizikai erővel. Igazából nyerhetnék, ha belehuppannék az elméjébe és lebénítanám a testét. Képes lennék rá, de ilyenre sose fogok vetemedni, hiszen a barátom, családom. 

Kifulladva ültünk a fűben. Már besötétedett és hűlt le a levegő. Be kellene mennünk valahova, nehogy megfázzunk. Bár elég jól tűrtük a hideget, azért ritkán előfordult, hogy még mi is megfáztunk. Az öreg Darren épp átsétált a mezőn és elismerően nézett végig a fiatalságon. Szemei sokáig az unokáin nyugodtak, majd észrevett engem és odajött hozzám.

- Beszélhetnék veled Alo? - kérdezte. Nahuel azonnal vette a lapot és felpattant.

- Majd találkozunk Alo. Szia. - azzal el is tűnt. 

Az öreg leült mellém. Még mindig nagyon jó erőben volt, csak ahogy egyszer már megmondtam neki. Nem is értem honnan jött neki az, hogy meg fog halni.

- Nagyon köszönöm a múltkorit. - szólt hozzám cserokiul. Nagyot nyeltem. Basszus muszáj gyakorolnom.

- Igazán nincs mit. - ennyit még ki tudtam nyögni. 

- Nem lenne kedved a családommal vacsorázni ma? Mindenki együtt lesz. Szeretnének kicsit közelebb kerülni hozzád, hogy jobban megbízzanak benned. - nagyon figyeltem a szavaira. A lényeget sikerült felfognom, de most válaszolnom is kellett. Nehéz ez a nyelvtanulás. Hirtelen az iskolában éreztem magamat spanyol órán, ahol kikapjuk feladatnak, hogy beszélgessünk a padtársunkkal. 

- Köszönöm a meghívást. Én elmenni... mi... Szívesen elmenni. - próbálkoztam szerencsétlenül. Na igen... Ennyit erről. Észre se vettem, hogy valami nem stimmelt. Darren azonnal kijavított és elmondta helyesen. Megismételtem párszor. Próbáltam nem elfelejteni, majd felkeltünk és elindultunk a fia családjához.

Nagyon rendes emberek voltak. Amint beléptem, éreztem a családot körülfogó szeretetet és összetartást. Nem volt nagy a faház, egyik itteni épület se mondható igazából háznak, inkább csak kunyhók. Bár az áramot és a vizet sikeresen idevezettették, mégis volt egy olyan hangulata az egésznek, mintha 20 évet visszamentünk volna az időben. Én nem bántam. Számomra amúgy is sok volt az új elektronikai találmány, meg egyéb modern dolgok. 

- Köszönöm szépen a meghívást! - köszöntem amikor beléptem. Darren fia fogadott, majd az ő felesége. A gyerekek rám se hederítettek, hiszen szinte ők ismertek a legjobban az edzésekről. 

- Bármikor szívesen látunk. Kérlek foglalj helyet! - asztalhoz kísértek. Finom pörkölt illata szállt az orromba. Hirtelen nagyon éhes lettem, és beindult a nyáltermelésem. Le se tagadhatom, hogy farkas vagyok. Nyeltem egyet, hogy megszabaduljak a felesleges nedűtől.

Mondanom se kell, maga az étel kiváló volt. Nem mertem másodjára is kérni, nem akartam illetlen lenni. Pont nem ettem tele magam, de legalább nem hízok el vagy ilyesmi. 

- Apa nagyon megkönnyebbült amikor múltkor elment hozzád.- kezdte Samuel a beszélgetést. Darrenre mosolygott. - először nem akartam elhinni, hogy tényleg tied a képesség, de úgy látszik igaz. Megtisztelő, hogy elfogadtad a meghívásunkat.

- Ugyan. - hárítottam. - az igazán semmiség amit én csináltam. Inkább nekem kellene köszönetet mondanom. Darren majdnem minden nap foglalkozik velem. Lassan már cserokiul fogok álmodni. - mosolyogtam. Az öreg felnevetett.

- Azért attól még messze vagy. De jó úton haladsz afelé. Még két hónap és tényleg úgy fogsz álmodni. - biztatóan mosolygott. Tisztelettudóan biccentettem felé. Volt méltósága az öregnek. Hiába ő volt a legidősebb, akkor is volt valami a kisugárzásában ami miatt nem akartál vele ujjat húzni.

- Sok mindent kell még tanulnom. - értettem egyet vele.

A háziasszony hozott egy kis süteményt is a főfogás után. Milyen jó, hogy nem kértem még egy adagot! Boldogan fogadtam el tőle. Régen ettem bármilyen süteményt, így mámorosan majszoltam amíg igyekeztem valamennyire illendően kinézni.

- Nagyon szépen köszönöm a meghívást! - köszöntem el a családtól. Nem akartam sokáig zavarni őket, hiszen a gyerekeket lassan ágyba kell rakni. 

- Bármikor szívesen látunk. Gyere máskor is.

-Köszönöm. - elindultam vissza a sátramhoz. Út közben eszembe jutott valami, amit tehetnék még Darrenékért, és a többiekért. Előkerestem a dobomat és a csörgőmet, majd elindultam körbe. Meg kellett áldjam az összes hajlékot amiben laktak. Nagyjából egy órámba telt, mire már kezdtem berekedni a sok kántálástól. Itt még nem volt vége, hiszen ha jól emlékszem Karen nénikém annak idején a falka területét is megáldotta egy fajta védelemmel. Még szerencse, hogy a nénikém volt a sámán. Sok mindenre emlékeztem abból amit mesélt. Sokszor néztem végig amikor megáldott valakit. Reméltem, hogy én is leszek annyira jó spirituális vezető mint ő. A kis tisztásunk közepére álltam, majd lehunyt szemmel egyenletesen verni kezdtem a dobot. A csuklómra erősített csörgő minden ütésnél megcsendült. Halk monoton kántálásba kezdtem. A szavak maguktól jöttek a számra. Nem tudtam a jelentésüket, de mégis éreztem. Mintha a nyelvem hegyén lett volna, de kimondani nem tudtam volna. Amikor a sor végére értem, széttártam a karomat. Az ég felé néztem. Lehunytam a szemem és éreztem a természet energiáit, amik most az én uralmam alatt voltak. Nagyszerű érzés volt, de valahol ijesztő is. Amikor körülnéztem, megláttam a távolban Wynonot. A fák közül lesett rám vészjóslóan. Rámosolyogtam félénken és intettem neki. Rám vicsorított erre, majd elsétált. Már meg se lepődtem rajta.

Kiültem a sátram elé miután végeztem. Kicsit kimerített szellemileg a sok áldás, de jól éreztem magam tőle. Végre voltam valaki. Volt feladatom. Szerves része lehettem a közösségünknek. Még sokáig néztem az őszi csillagos eget mielőtt végleg bevonultam volna a sátramba és lefeküdtem aludni.