- Tényleg te vagy az első farkas?

- Hm. - mordult beleegyezően. 

- Akkor hány éve élsz? 

- Nem szoktam ilyeneken gondolkodni.

- Oh... Mióta élsz ebben a hegységben? Végig farkas alakban voltál? - faggattam tovább.

- Nem igazán tudom. Motega azt mondta múltkor, hogy már 100 éve keres. Nekem nem tűnt annyinak. 

Felidéztem a beszélgetésüket, amit nem tudott, hogy fül és szem tanúja voltam. Tényleg ezt mondta.

- Ő is az elsők közé tartozik?

- Velem együtt alakult át emberré.

- Ez olyan hihetetlen. - suttogtam.

- Nekem ez a normális. - vonta meg a vállát.

Alig tudtam felfogni, hogy mindez igaz. Előttem a világ első vérfarkasa ült. Szinte már isteni volt a megjelenése, egy múltszázadi vászonnadrág volt rajta, felül pedig semmi. Hiába a hideg időjárás, azt mondta ő nem fázik. Bezzeg én kabátban is vacogtam. Hosszú ezüstösen hófehér haja a bőre melegebb tónusait csak még jobban kihangsúlyozta. Egészen a derekáig leért, szabadon ölelte körbe az alakját, mintha nagy gonddal megfésülte volna, pedig biztos voltam benne, hogy erről szó sincs. Valószínűleg a fésűt se nagyon ismerte.

- Egyébként... Nagyon hálás vagyok, hogy hozol nekem reggelit, de tényleg nem kell. Ha így folytatom el fogok hízni. - elmosolyodtam bátortalanul. - Szóval nem kell ilyenekkel törődnöd. El tudom látni magam. Ennyire azért nem vagyok életképtelen.

- Biztos vagy benne? - vonta fel a szemöldökét. 

Most meg kellene sértődnöm. Meg is akartam, de valahogy végül nem annyira sikerült. Igaza volt. Ha nem lenne a falka, már rég meghaltam volna egyedül. Szégyenlősen lehajtottam a fejem.

- Nem baj ha másoktól függsz. - jegyezte meg, majd elfordult és a fákat nézegette. Kihasználtam a pillanatot, hogy én meg őt nézzem jól meg. Minden apró esélyt megragadtam erre. Annyira egzotikus és misztikus volt a megjelenése, nem csak a farkas, de az emberi alakjának is. 

Pár perc csend után valami az eszembe jutott. Elvesztem a gondolataimban, de most felvillant a szemem.

- Szerinted mért láttam rólad látomásokat? Általában minden látomásom amit nem én akarok a falkához kötődik és a tagjaihoz. Viszont te nem vagy falkatag.

- Hmm... - először úgy tűnt mint aki ennél többet nem fog mondani. Láttam, hogy nagyon őrlődik magában valamin. Türelmesen vártam a válaszát. Amikor rám pillantott végül láttam az elhatározást a szemében. - Valószínűleg azért.... mert társak vagyunk.

Megvilágosodtam.  Bólintottam, majd felvettem egy botot és a földet piszkáltam vele a lábam előtt.

- Igazából.... Nem volt szándékos. Mármint az, hogy megtudjam, hogy társak vagyunk. Mint előbb mondtam, a veled levő látomásaim nagy része nem szándékosan történik... Szóval... Benned voltam amikor beszéltél Motegával. - vallottam be. Most már tiszta lappal indulhattunk. Nem voltak többé titkok.

- Chh... - nem tetszett neki. - volt egy furcsa érzésem, de nem voltam benne biztos.

- Jól érezted. Ne haragudj. - félénken pislogtam rá vajon mennyire dühös, de az eddigiekhez képest egész nyugodtnak tűnt.

- Tudja a falkád?

- Dehogy tudja. Csak Willnek mondtam el. Ő nem adja tovább senkinek. - piszkáltam meg egy hangyát ami előttem akart elsietni épp.

- Mit tudsz a társakról? - kérdezte kimérten.

- Hát... Semmit. - vontam meg a vállam. - igazából nem nagyon értem mért van ennek ekkora jelentősége. Vagyis érzem a kapcsolatot de... Olyan mintha Tyler és Nita között nem lenne ilyen. Sőt az előző alfánál és a párjánál se láttam. - emlékeztem vissza Coltra és Shanere. Bár őket nem láttam túl sokszor együtt, de akkor se éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog lenne köztük. Egyszerűen csak olyanok voltak, mint akik rátaláltak a lelki társukra, legjobb barátjukra, és bele is szerettek. Egyszerű volt és szép.

- Ez egy régi és ősi dolog. Úgy látszik a mai farkasokból már kiveszett a varázsa. - láttam rajta, hogy most esetleg választ kaphatok pár kérdésre, így nagyon figyeltem rá. - Azért érzed ezt a kapcsolatot, mert én még a régi, ősi világból származom. Abban az időben a társak egy életre összeköttettek, és olyan erős volt köztük a kapocs, hogy a gondolataikat is meg tudták egymással osztani. Nem úgy, ahogy farkas alakban beszélünk. Nemcsak mondatokat. Gondolatokat. Az egy sokkal komplexebb dolog. Ezen felül mindig érezték mit érez a másik.

- De én nem érzem. - szakítottam félbe, de gyorsan befogtam amikor rám villant a tekintete.

- Te még csak egy tinédzser vagy. A jelenkor farkasa. Nincs meg ez a képességed. Egyedül a sámán léted miatt tudsz a fejembe mászni. Én viszont halványan, de érzékelem, hogy mit is érzel.

Eltátottam a szám. Ez már olyan mintha tudná mire gondolnék. Teljesen letaglózott. Mostantól jobban oda kellene figyelnem magamra. Nem mintha az érzelmeimet irányítani tudnám. Azért majd megpróbálom. Az érzelmekről szólva... Eszembe jutott valami.

- Ez nem fair. - jelentettem ki. - azok alapján amit elmondtál... Te jobban kötődsz hozzám mint én hozzád nem? Veled szemben ez nem fair - puffogtam. Halkan kuncogott. Felkaptam a fejem. Sose láttam még mosolyogni, így nagyon megijedtem. Elkapott egy furcsa megmagyarázhatatlan érzés ahogy a szája sarka felfelé ívelt.

- Így van. Legalább felfogtad a lényeget. - bólintott. - viszont te még így is jobban kötődsz hozzám mintha csak egy sima farkas lenne a párod.

- É... értem... Asszem. - igyekeztem minden kis apró infót jól elraktározni az agyacskámban.

- Akkor most már mindent értesz. Menj vissza a falkádhoz és hagyj békén. - tért vissza újra a hideg kisugárzása. Lebiggyesztettem az ajkam. Felálltam, hogy elinduljak, de még eszembe jutott valami.

- Még egy kérdés - megforgatta unottan a szemeit.- szóval... Ezek a társak... Minden értelemben azok? Szóval, együtt akarnak lenni? Mármint... Úgy... Most beléd fogok szeretni? - a hangom kicsit elvékonyodott a végére. Biztos, hogy el is vörösödtem. Újra mosoly költözött az arcára. Egy csibészes félmosoly.

- Valószínűleg.

***

Dob hangja  pendült fel a tisztáson. Megszakította a feszült csendben levő várakozást. Énekelni kezdtem az ősi dallamot. Mutáló hangom szinte már földöntúlinak hangzott, ide-oda csuklott, nem tudtam egyenesbe tartani. A szöveg cseroki nyelven volt. Nem sokat tudtam még rajta, mivel nem igazán készültem a sámán létre, csak az utóbbi egy hétben. Egyedül tanulni nehéz volt, de Darren, az öreg akinek múltkor segítettem még tudott egy keveset. Vele  gyakoroltam, neki köszönhetően legalább tudtam mit éneklek. Ez is haladás volt. Volt még mint tanulnom. 

A vérfarkas falkákban általában csak a sámán tudott egy ősi indián nyelven, mások nem. A mi falkánk eredete cseroki volt, azonban az évek során keveredtünk más falkákkal, így a mostani összetétele nem volt annyira tiszta, de a sámán szertartások a régiek maradtak. Nem sok eltérés volt másokéhoz képest.

A nap már lement, szürkület volt, a fák fekete alakként állták körbe a táborunkat. Egy hatalmas máglya égett a tisztás közepén. körülötte helyezkedtünk el. A falkánkból mindenki jelen volt, most nem zavarta meg semmi a szertartást, pedig szinte már vártam volna egy hóvihart, amit Wynono csak úgy a semmiből megidéz, mert valami nem tetszik neki. Amint befejeztem az éneket Tyler jött oda hozzám és fejet hajtott előttem. A spirituális vezető bár a falka tagja volt, mégis kívül esett a falkán. A vezér egyenrangú félként tekint rá, a tisztelet adás jeléül volt szükség a meghajlásra.

- Köszöntelek a falkában sámán. 

Én is meghajoltam előtte. Elfogadtam a felém nyújtott húst, majd megettem. Innentől én voltam a spirituális vezető, bár ez a nem rangos tagoknak nem sokat jelentett, mivel legtöbben azt gondolták a sámánokról, hogy zakkantak, és furák. Meg is értem. Tudtam, hogy ezzel a szertartással tulajdonképpen semmi se fog változni. Talán többen keresnek majd fel áldást kérni, vagy betegség esetén gyógyírért, de ennyi. Ugyanúgy egyedül voltam és mégsem, hiszen a falkában mindenki az én őrző szemeim alatt élt. Egyfajta gondviselővé váltam. 

Nem voltam elég felnőtt a feladathoz, de nem volt idő. Ha már én lettem kiválasztva, akkor elvégzem a feladatomat. A többiek meghajoltak felénk, majd felujjongtak. Végre elkezdődött a jó része az estének, a féktelen ünneplés. Hasonló volt mint a múltkor, zene és tánc, étel, ital. Nagyon örültünk, mert jelenleg nem kellett tartanunk semmitől. Ugyan mostantól figyelnem kellett volna az imázsomra, viselkedni és csendben figyelni, ehhez semmi kedvem nem volt. A legszebb éveimet akkor se vehetik el tőlem. Két óra után már megfulladtam a sámán ünnepi viseletében, a vastag medvebőrben, ami még ilyen időben is izzasztó volt. Levetettem magamról és felállva csatlakoztam Nahuelhez, hogy egy kicsit én is jól érezzem magamat. Elvégre ez az én estém is volt.