A kényelmetlen beszélgetésemet végül Nita felbukkanása oldotta meg. Életemben nem örültem még ennyire a lánynak. Együtt megreggeliztünk, majd én indulni is készültem.

- Alo, várj. - Tyler megfogta a karomat.

- Igen?

- A sámánná avatásod... Válaszd ki a megfelelő időpontot rá. - halványan elmosolyodott.

- Én... - felcsillant a tekintetem erre. Úgy láttam, nem számított arra, hogy ennyire örülni fogok neki. - Rendben. - bólogattam, majd mosolyogva mentem ki a sátramhoz, ahonnan már eltakarították a döglött reggelimet.

Kicsit sajnáltam. Elvégre ajándéknak szánta. Nem? Tyler szerint az volt. Persze mégse ehetem meg. Főleg nem az emberi alakomban. Talán farkasként igen, bár nagyon ritkán fanyalodtam rá a nyers húsra, de kedvem lett volna csak Wynono miatt megenni. Talán majd legközelebb. Már ha lesz olyan.

Szép, napos időnk volt. Mindenki kint töltötte a hétvégét a szabadban. Nekünk megint edzést tartottak. Nekem ugyan nem volt kötelező részt vennem rajta, de nem akartam kimaradni belőle, így csatlakoztam hozzájuk. Koromhoz képest eléggé alulmaradtam a többiekkel szemben, ezért nagyon odafigyeltek rám. Jól is esett, meg nem is. Sose leszek olyan erős mint a többiek. Vajon minden fizikai erőm a sámáni erőimbe ment? Csakis ez lehet a helyzet. Persze ezzel csak magamat áltattam. Így olyan mintha lenne oka annak, hogy gyenge vagyok. Egész nap tartott az edzés. Nahuellel verekedtem általában, mivel ő volt a súlycsoportomban. A többiek még túl kicsik voltak hozzám képest is, mások meg túl nagyok. Nemsokára már Nahuel is magasabb lesz nálam. Nem tudom meddig tudok még vele edzeni. Közös ebéd volt kint a mezőn, majd még utána is közösen tanított minket az egyik öreg a falkából. Jó volt, hogy végre nem kellett suliba menni. Már alig vártam az őszi szünetet. Nemsokára itt lesz. 

- Alo, akarsz nálunk vacsorázni? - Nahuel jött oda hozzám amikor befejeztük. Nagyon meglepődtem rajta. Úgy látszott a fiúval kezdett végre kialakulni egyfajta barátság köztünk. Mivel nincs más korunkbeli a falkában, így azt hiszem nincs is más választásunk. Bár fiatalabb volt nálam, mégis sokkal izmosabb alkata volt. 

- Nem akarok zavarni. - kezdtem bizonytalanul.

- Nem zavarsz. Anya mondta, hogy hívjalak meg. - erre felvontam a szemöldököm, mire gyorsan folytatta. - Na jó, igazából én akartalak meghívni és mondta, hogy nagyon örülne neki. - láttam, hogy kicsit zavarba jött, bár nem értettem miért. Semmi rosszat nem mondott.

- Akkor szívesen elmegyek. - bólintottam. - csak szólok Tylernek, hogy nem megyek ma hozzájuk enni.

- Megvárlak.

Így végül vele együtt kerestem meg a falkavezért, és közöltem vele, hogy mi a helyzet. Persze semmi kifogása nem volt ellene. A tekintetén láttam, hogy még örült is neki. Mondjuk biztos sokba kerülhet engem etetni. Nem hibáztatom érte.

- Mehetünk. - Jókedvűen cseverészve értünk el a házához. Belépve édesanyja meleg fogadtatásban részesített mindkettőnket.

- Örülök, hogy eljöttél. Tudod ide bármikor jöhetsz. Lassan beköszönt a tél. Ha kényelmetlenül érzed magad Tylernél a kanapén, nyugodtan ide is költözhetsz. - ajánlotta fel.

- A szobámban elférünk ketten is. Semmiképp se aludj kint. A múltkor is mínuszok voltak már. -Nahuel láthatóan örült volna annak ha beköltözök hozzá, bár nem értettem. Én szerettem egyedül lenni. Biztos kiakadnék ha valaki az én sátramba akarna beköltözni. Mondjuk az elég kicsi volt, felteszem Nahuelnek több hely van a szobájában.

- Ne aggódj. Én is farkas vagyok még ha nem is olyan erős mint ti. Egy két mínusz még nem árt meg. Van hálózsákom. - mosolyodtam el. Nem akartam ráakaszkodni senkire. Teljesen jól éreztem magam odakint. Mivel igazi természetimádó voltam, így inkább kiélveztem ezt az életmódot. Ha nagyon hideg lesz, arra gondoltam, hogy farkas alakban alszom bent. Úgy biztos nem fáznék még mínusz 10 fokban se. 

- Azért egy kicsit aggódok. - mondta a fiú. Mosolyogva megráztam a fejem.

- Gyertek üljetek asztalhoz. 

Nahuel édesanyja jól főzött. Sőt, kitűnően. Mindent megettem, pedig szerintem azt gondolták, hogy nem tudok ennyit enni a vékony alkatom miatt. Biztos meglepődtek. Elvégre egy fejlődésben lévő kamasz fiú vagyok. Lehet nagyobbra nőnék ha mindig ennyit ennék? 

- Van kedved feljönni? Még sose voltál a szobámban. - A vacsora után úgy tűnt Nahuel még nem akarta, hogy hazamenjek. Persze nekem se volt ellenemre. Örültem a barátságának. Követtem fel az emeletre. A házuk még félkész állapotban volt, legalábbis a falak nem voltak lefestve mindenhol, és egy két dobozt is láttam elvétve. Azt hiszem minden családnál ez a helyzet. Folyamatosan építették a házakat, valaki lakókocsiban, valaki sátorban lakott. Mintha valami száműzöttek lennénk... Jah, azok vagyunk. 

Nahuel vigyorogva telepedett le a matracára a földön. Nem volt ágya, gondolom annak is örült, hogy volt fedél a feje fölött. 

- Érezd otthon magad.

Körbepillantottam a helységben. Láttam, hogy igazi fiús szoba lesz belőle, egy szék volt még egy ikeás összerakható szekrényen kívül. Két doboz volt a sarokban, gondolom még nem tudta hova rakni őket. Az egyik tetején egy focilabda. 

- Tagja vagy az iskola csapatának ugye? - ültem le mellé végül.

- Aha - bólintott. 

- Akkor biztos a menők közé fogsz majd tartozni.

- Ugyan. Egyenlőre csak gúnyolódnak rajtam a származásom miatt. Na meg a hosszú haj se előnyös. Valahogy nem túl menő dolog errefelé. - vonta meg a vállát.

- Emberek... Úgyse értik. - fújtattam lenézően. 

- Nekem nincs bajom az emberekkel. - mosolyogva nézett engem. Szinte már zavarba jöttem tőle. - Furcsa, hogy neked van. Tudod sámán vagy meg minden. Olyan... Elérhetetlen és misztikus a szereped. Most mégis itt vagy és csak egy gimis vagy. Mintha tök átlagos lennél.

- Nem is vagyok több egy gimisnél. Attól, hogy megkaptam a látást még nem leszek más személy. Eddig se nagyon szerettem az embereket.

- Én csak azt sajnálom, hogy titkolóznunk kell előttük. Van egy két ember barátom a suliban, akiknek szívesen elmondanám.

- Hát nekem nincsenek ember barátaim. Tartom tőlük a távolságot. Így legalább titkolóznom se kell előttük. - felsóhajtottam. 

- Nem lenne kedved egyszer eljönni velünk valahova? Lehet megkedvelnéd őket. Bár egy évvel fiatalabbak de talán nem akkora a különbség.

- És ha pont rám tör egy látomásroham mint ma a suliban? - tettem fel a kérdést. - Biztos, hogy nem. - ráztam meg a fejem. Nahuel csalódott arccal vette elő a telóját és bütykölt rajta valamit.

- Na mindegy. - vonta meg a vállát.

- Szerintem megyek. - álltam fel. Már sötét volt. Így is tovább maradtam a kelleténél. Hiszen csak vacsorára voltam hivatalos.

- Nem sértődtél meg ugye? - kérdezte hirtelen. Értetlenül meredtem rá. Eszembe se jutott ilyesmi, nem tudom honnan szedte. Lehet ennyire furcsa vagyok? Kicsit elgondolkodtam az előbbi beszélgetésen. Öhm... Igen azt hiszem nem voltam túl kedves.

- Dehogy. Mért kellene megsértődnöm? 

- Akkor jó. Remélem azért lógsz még velem itt a falkában.

- Persze. Te vagy az egyetlen barátom. - enyhült meg a mosolyom. Nem vághattam el magamat mindenkitől, még ha néha legszívesebben ezt is tettem volna.

Éles karmok, vér. Lihegve rohantam egy sikátorban a szörny elől. Nem érdekelt, hogy ki lát, ki nem. Befordultam a sarkon, mire egy két méter magas kőfallal találtam szembe magam. Azonnal átugrottam rajta, közben átalakultam farkas alakomba. Tappancsaim puhán érintették a földet a túloldalon, majd rohantam tovább. Lógó nyelvvel menekültem ki a városból, eszeveszett iramban vágtáztam végig a mezőn, majd be az erdőbe. Próbáltam felvenni a kapcsolatot a falka valamelyik tagjával. "Tyler! Will! Alo! VALAKI SEGÍTSEN!" 

- Hahó, Alo! - Nahuel integetett a kezével az orrom előtt. Összerezzentem ijedten. Csak pár pillanatra zökkentem ki, mégis egész testemben remegtem a félelemtől.

- Látomásod volt? - kérdezte a fiú, mire bólintottam. Felcsillant a szeme. - mit láttál? Ki volt benne? - kérdezte izgatottan. A szemébe néztem. El se tudtam képzelni mi fog történni a jövőben. Szemei élénken figyeltek engem, várták a válaszomat. El kellene mondanom neki? Vajon mit fog rá reagálni?

- Hahó...  Nem mondhatod el? Ha nem, akkor nem kell...

- Téged...

- Mi?

- Téged láttalak. - válaszoltam határozottan.