Az eső nem állt el. Legalábbis nálunk nem. Másnapra már a városra is kiterjedt, és félő volt, hogy még tovább fog menni, ha nem teszünk valamit. Iskola után azonnal indultunk Tylerrel, Nitával és Willel a Tanácshoz. Az erdei út járhatatlan volt, több helyen is földcsuszamlások voltak. Kész csoda, hogy a táborunknak nem volt semmi baja. Extrém lassú tempóban jutottunk le a hegyről, minél messzebb értünk, annál jobb volt a helyzet. Kibámulva az ablakon néztem a szomorú várost. Mindenki esernyővel mászkált, vagy esőkabátban. A hegy felé tekintgettek és fotóztak, videóztak, a helyi tv is kint volt és egy nő éppen riportot adott.

Vajon mivel fogják magyarázni ezt a normális emberek? Valószínűleg semmivel. Ilyen furcsa jelenségre nincs ésszerű magyarázat. Viszont ezt a Tanács se fogja hagyni. Túl feltűnő. Féltem és aggódtam. Furcsa kapcsolat volt köztem és a szellemfarkas között, ami miatt nem tudott nem érdekelni a sorsa. Bántani fogják? Bár nem olyannak tűnt akit csak úgy el lehetne kapni. Főleg ha ilyen vihart is képes okozni. Lehet ők tudják mivel is van dolgunk.

- Alo! Ébredj!

Nagyot koppant a fejem az ablakon amikor felriadtam és értetlenül néztem körbe, hogy mégis mi történt. Nos, csak annyi, hogy elaludtam. Álmomban a hegyen járkáltam a viharban, fehér mancsomat beterítette a sár. Megdörzsöltem a fájó pontot a fejemen. 

- Bocsánat. - motyogtam, de Nita csak intett, hogy semmi baj. Kiszálltam az autóból. Elég sokat mehettünk, mert már szürkület volt. Egy romos állapotban lévő kis ház előtt parkoltunk. Tényleg itt van a Tanács? Mivel nem sokat tudok róluk ezért eléggé meglepődtem. A képzeletemben mindig is egy hatalmas márványterem volt, hosszú folyosókkal és útvesztőkkel.

Nem szóltam egy szót se, csak szép csendben követtem az alfámat. Megreccsent a talpam alatt a küszöb amikor beléptem. Csúnyán néztek rám a többiek, mire szégyenlősen elmosolyodtam.

- Bocsánat. -súgtam. Igyekeztem ezután nem rossz helyre lépni, de olyan romos volt a ház, hogy egyszerűen lehetetlen volt hang nélkül végigosonni.

- Üdvözöllek. - egy halvány fátyolos hang hallatszott a sötétből. Öngyújtó hangja csattant, majd a sötét csontos kéz meggyújtott egy gyertyát. A meleg fényben kirajzolódott a ráncos arc, lógó ajkakkal, amiket már nem nagyon tartottak az izmok. Első ránézésre lehetetlen volt megmondani a lényről, hogy mi volt, férfi vagy nő, ember vagy nem. Emberi alakja volt, de a fején lévő kendő akármit elrejthetett.

- Üdvözlet. - láthatóan Tyler se tudta megmondani a kilétét, így próbált semleges nemben beszélni hozzá.

- Erre tessék. - intett a kezével a pincelejárathoz. Végigfutott a hátamon a hideg. 

- A Tanács.... - kezdte Tyler, de benne rekedt a szó.

- Mégis mi mást mutatnék? Nagyon jól tudom mért vagytok itt. - fortyant fel türelmetlenül a fura szerzet.

- Oh... Bocsánat. - a nagy alfa kisugárzás egy pillanat alatt eloszlott Tyler körül.

- Köszönjük. - válaszolt Nita gyorsan, majd megragadta férje karját és maga után cibálta. Amikor elmentünk a valami mellett, egy pillanatra összeakadt a tekintetem vele. Szürke fátyolos szemében egy pentagramma volt kivehető. Elakadt a lélegzetem. Valami ősi boszorkány lenne? Végül Will lökött tovább, hogy menjek már.

Beléptünk a kopott rothadó pinceajtón. Egy folyosóra lyukadtunk ki, aminek a végén egy hatalmas ajtó volt. Amikor odaértünk, csak akkor tűnt fel, hogy egy lift volt. Éljen a modern technológia.. Magamban fintorogtam, de azért beszálltam a liftbe. Két gomb volt rajta, az egyiken a Tanács jele volt, a másikon az, hogy exit. Ez így elég egyértelmű. Tyler habozás nélkül megnyomta, majd elindultunk. Nem tudtam behatárolni, hogy mégis milyen irányba mozgunk, de vagy öt percet bent töltöttünk a modern dobozban, mire végre kinyílt és szabad levegőt szívhattam. Klausztrofóbiás lennék? Eddig még sose tapasztaltam, de valahogy ez az öt perc most soknak tűnt. 

Vörös és fehér márványminták tárultak a szemünk elé, amik vidáman kacskaringóztak a falakon és padlón is. Újabb hosszú folyosó, egy hatalmas ajtó, ami után már az következett, amit képzeltem. 

Egy márványterem, számtalan oszloppal, ablaktalanul, a végében egy magasított piedesztállal, amin egy hosszú asztal mögött helyezkedett el a Tanács. Nos.. Már aki épp itt volt. A tizenkét székből, most 9 üresen állt. Mindössze egy hosszú hajú indián férfi, egy furcsa ruhás nő, és egy csuklyás alak volt jelen. Nem ilyenre számítottam, az biztos. Mért nincs itt mindenki? Talán a mi ügyünkhöz nem kellenek? 

- Nem túl korai még a viszontlátás? - az indián férfi szólt Tylerhez. Én kicsit meghajtottam a fejem, de utána szégyentelenül bámultam a fent ülőket. Főleg a csuklyás érdekelt. Vajon milyen lény lehet? A nőről el tudtam képzelni, hogy boszorkány. Talán ő lesz a Tanács feje. Úgy hallottam, hogy egy boszorkány vezeti őket.

- Problémák adódtak az új helyen. A segítségükre van szükségünk. - Tyler próbált szépen és illedelmesen fogalmazni, bár mindenki tisztában volt vele, hogy ez nem az ő asztala.

- Hallgatunk.

- Egy ismeretlen farkas tűnt fel a hegyen. Először azt hittük, hogy egy szellem, mert fehér volt a bundája és olyan furcsán áttetsző volt, de később tönkretette a sátrainkat, és félelemben tartja a falkát. Döglött állatokat hozott széttépve a táborba. Gondoltuk, hogy lehet nem értelmes, de Alo beszélt vele, és azt mondta át is alakult emberi formába. - itt rám mutatott Ty, mire összehúztam magam. Csak ne kelljen megszólalnom könyörgöm.

- Fehér farkas? - állt fel a nő. A férfi ökölbe szorította a kezét.

- Hát itt bujkált... Nem hiszem el. - csóválta a fejét. - azt hitte eltűnhet a szemünk elől? 

Még hagytuk, hogy sokkolódjanak a tagok, de végül Tyler nem bírta tovább a tudatlanságot és közbeszólt.

- Bocsánat de... Esetleg elmondanák nekünk is, hogy kivel van dolgunk?

A három tekintet egyszerre fordult felé. Lassan mindenki újra helyet foglalt, és rendezte a sorait.

- A fehér farkas semmiképp sem szellem. Wynono nagyjából száz évvel ezelőtt tűnt el  a szemünk elől, azóta nem tudunk róla semmit. - magyarázta az indián. Mivel ő volt a vérfarkas hármójuk közül, így az ő feladata volt a mi ügyünk.

- Wynono? - vonta fel a szemöldökét az alfám. - mármint...

Nekem is megugrott a szívverésem. Hallottam egy legendát egy Wynono nevű farkasról. Elakadt a lélegzetem.

- Wynono a Tanács tagja, azonban elege lett a feladataiból, és elhagyta a nyilvánosságot. Nem gondoltam volna, hogy farkasként bujkál az egyik hegyen. - a férfinak ökölbe szorult a keze.

Nagyot néztem. Szóval nem csak egy legendás farkas, de még a Tanács tagja is lenne. Visszaidéztem magamban a szilaj természetét, el se tudtam képzelni, hogy ott üljön az asztalnál emberi alakjában és szövegeljen nekünk. 

- Az a helyzet, hogy egy hatalmas vihart idézett meg két nappal ezelőtt, és ha így folytatja, az egész város víz alá fog kerülni. - továbbra is Tyler beszélt. - azt mondta Alonak, hogy az övé a hegy és nekünk kell elmennünk.

Lesokkoltan álltam az új információk előtt. Kicsit viszont megkönnyebbültem. Ezek szerint nem fogják bántani őt. Meg valószínűleg nem is tudnánk ellene semmit se tenni. Igazából csak játszadozott velünk. Hiszen ő sokkal hatalmasabb nálunk. Az eddigi fenyegetései csak apró utalások voltak.

- Mindenképpen elmegyek holnap a falkátokhoz. Addig kérlek ne kerüljön egyikőtökkel se kapcsolatba. Ha megtudja, hogy megyek, lehet elmenekül. Olyan régóta keressük már, hogy nem hagyhatjuk elszökni.

- Köszönjük. - Tyler meghajtotta magát. Ezzel egy hatalmas teher esett le a válláról.

- Még egy szóra. - szólalt meg a nő hirtelen. Érdeklődve pillantottunk rá. - te vagy a sámánja a falkának ugye? - éles tekintete az enyémbe olvadt. Nagyot nyeltem. Persze, hogy meg kell szólalnom ennyi mindenki előtt.

- Hát.... Igazából. - haboztam. Nem tudtam a megfelelő választ, ugyanis nem volt meg a hivatalos ünnepségem, és látszólag Tyler nem is akarta megtartani.

- Még nem avattuk fel. - válaszolt Ty helyettem.

- Nem? De hiszen már fél éve ott laktok. Biztos vagyok benne, hogy hamarabb jelentkeztek a képességei.

- Úgy gondoltam tévedés történt amikor rá került a sor. Hiszen fiú, és nagyon fiatal. Ezért döntöttem úgy, hogy hagyok neki még egy kis időt. Nem akartam ekkora terhet tenni a vállára. -magyarázta ki magát az alfa. Felvontam a szemöldököm erre. Nagyon szép volt amit mondott, de vajon tényleg csak ezért nem akart felavatni? 

- Ő a kiválasztott. Az erő nem téved, azt választja aki képes elbírni vele. Nincs szüksége több időre. Megbízható a fiú, jó felmenőkkel. - szólt közbe az indián férfi is. Ha ennyi mindennel tisztában vannak, mégis mért nem tudták megtalálni Wynonot száz év alatt? 

- Igenis. - látszott Tyleren, hogy megfeszült egész testében. Valószínűleg nem számított arra, hogy felülbírálják az egyik vezetői döntését.

- Ha már a gyermekedet is megáldotta, az a legkevesebb, hogy hivatalossá teszed a helyzetét a falkában. 

- Mi..? - Tyler Nitára nézett, aki elpirult. Ezek szerint ezt az apró információt elfelejtette közölni a férjével. Pedig nagyon is fontos volt.

- Ne haragudj. Szükségem volt rá. Tudtam, hogy nem egyeznél bele, hiszen még az esküvőnk előtt volt, de nem várhattam vele, nehogy valami baja legyen a babának. - kezdett magyarázkodni a lány. Egy köhintés zavarta meg.

- Bocsánat. Máris távozunk. - mondta Tyler, majd előresietett. Nem drámázhattak itt mindenki előtt.

Azt hiszem nagy bajban volt Nita. Hibásnak éreztem magam. De mégis hogyan utasíthattam volna el a kérését? A szívem mélyén tudtam, hogy helyesen cselekedtem, de mégis ott volt a kis bűntudat, hogy lehet nem kellett volna. Vajon engem is meg fog szidni ha hazaérünk? Will kifele menet a vezére vállára tette a kezét, azonban a hangulat nem sokat javult visszafele a liftben sem. Szinte vágni lehetett a feszültséget.

A síri csend egészen a kocsiig eltartott. Mindenki beült a helyére, Nita és Tyler előre. Már ekkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű utunk hazafelé.

- Meg se kérdeztél. - kezdte Ty. - ennyire nem bízol bennem?

- Ne haragudj Ty. - mondta halkan a lány. - nem voltam benne biztos, hogy beleegyeznél, de mint várandós anya, mindenképp el kellett mennem a sámánhoz. Tudom, hogy a férfiak ezt nem értik, de hagyomány. Jobban is éreztem magam tőle. Alo sokat segített veled kapcsolatban.

- Alo? Tizenhat éves... Egy tinédzserhez fordulsz a bajaiddal? Ráadásul nem kis dolog egy gyerek megáldása. Főleg a falkavezéréé. - tudtam, hogy mennyire visszafogja a haragját. Nem akart a terhes feleségével veszekedni, és előttünk kiakadni. Reméltem azonban, hogy ha hazaérnek és kettesben lesznek, nem folytatódik ez a vita.

- Nekem is ott kellett volna lennem. - mondta ki végül ami a legjobban zavarta. Persze nyilván nem tetszett neki, hogy tőlem, egy szerencsétlen gyenge farkastól kért segítséget, de biztos voltam benne, hogy Nita meggyőzte volna, hogy együtt jöjjenek el hozzám. Bár azzal együtt akár fel is avathatott volna. Lehet Nita pont ezért nem mondta el neki. Elgondolkodtam a hallottakon, aztán eszembe jutott a Tanács, és az ott elhangzottak.

Wynono.

Felidéztem a legendát, amit néha hallottam gyerekkoromban Karen nénémtől. Wynono egy önzetlen farkas volt, aki a falkájával járta a hegyeket. Egyik éjszaka a vadászat közben gyereksírást hallott a tó felől, és odasietett, hátrahagyva a falkáját. Egy embergyermek volt, bebugyolálva állatbőrbe, a nyakában egy farkasfog lógott. Wynono rámorgott a csöppségre, és fenyegetően közeledett hozzá. Telihold volt, már három napja nem evett, és a sápadt kisember szagára összefutott a nyál a szájában. Ahogy közeledett felé, egyre furcsább érzése lett. Nem kellett harcolnia az élelemért, futni érte, üldözni. Ott feküdt előtte tehetetlenül. Amikor a fiú újra felsírt, odalopakodott hozzá és alaposabban megnézte, megszaglászta. 

A gyerek amint észrevette az állatot, abbahagyta a sírást és kikerekedtek a szemei. Összekapcsolódott a tekintetük, és Wynono tudta, hogy hiába mardossa az éhség, nem ölheti meg a gyermeket. Fogai közé vette a bőr anyagot, amibe be volt csomagolva, majd szájában a gyerekkel felnyüszített a holdra. Befogadta a kis lényt a falkájába. Mostantól senki se bánthatta őt. Megérkeztek a falka tagjai, körülállták és csodálták a vezérüket a döntéséért. A hold ekkor fényesen felragyogott, és fénye leszállt Wynonora, akinek a bundája hófehérré változott, majd azt vette észre, hogy megnyúlik a teste, karjai, lábai, és ember kezeiben tartja az ember gyermeket. Körülötte a falkája többi tagja is részesült az áldásban, ugyanúgy emberré lettek. 

- Örökre emlékezni fogunk az ajándékodra. - suttogta Wynono, majd a hold felé tartotta a babát. 

A sámánok szerint a hold ajándékba adta a farkasoknak ezt a képességet azért mert meglátta bennük azt, ami eddig csak az emberekben létezett. Farkasként a fiút se tudták volna felnevelni, de így ténylegesen közéjük tartozott, habár ő nem volt képes az alakváltásra.

Wynono felnevelte a gyermeket, aki élete végéig a farkasokkal élt. Az emberi élet viszont rövid és törékeny, így halála után a falka vándorlásba kezdett, és azóta is keresi a magára hagyott gyermekeket.

Halkan ciccegtem az autóban. A mostani Wynono nem úgy nézett ki, mint aki bármilyen gyermeket is befogadna. Azt hiszem tényleg van a legendának olyan része ami csak mese. Persze az is lehet, hogy ebből semmi se igaz, de így terjedt el a történet a mi falkánkban. Talán lesz majd alkalmam megkérdezni a farkast erről.