A kis beszélgetésünk után Margeryvel, alaposan átgondoltam a dolgokat. Bár minden vágyam volt Colthoz rohanni, és valahogy bebizonyítani neki, hogy én jófiú vagyok, tudtam, hogy logikátlan lépés lenne a részemről. Ezt a fajta agressziót én is csak most kezdtem el felfedezni magamban, bár valahogy egész jól megbékéltem vele. Ha tényleg pszichopata vagyok, akkor pedig Coltnak minden oka megvan, hogy távol maradjon tőlem. Ezt az információt neki kellett feldolgoznia, így muszáj addig várnom amíg ő nem kezd el újra nyitni felém. Persze hibát követtem el azzal, hogy megöltem őket, de mégsem bántam. Engem nem kötött egy falka szabályzata sem, így csak az emberi igazságszolgáltatástól kellett félnem, de ők egy vadállatot keresnek, nem egy végzős gimnazistát.

Csendesen eltelt a hónap, már arra lettünk figyelmesek, hogy mindenhol kezdetét vette a karácsonyi őrület. Mindenki feltette az égősorokat, a rádióban mentek a nyálasabbnál nyálasabb számok, és még mindig senki sem lépett. Lehet a múltkori öldöklésem rémítette meg őket, vagy csak tényleg készültek valamire, amihez idő kellett. Ez nekünk is jól jött, ugyanis Colt elkezdte kiképezni a fiatalokat, és mindenkit aki nem értett a harchoz. Sok időt töltöttem vele, de továbbra is távolságtartóan viselkedett velem. Nem avatott be minden tervébe, ha gondja volt a falkában, nem mondta el. Én meg inkább csendesen mellette álltam, és igyekeztem nem az útjában lenni. Úgy gondoltam, majd biztos találkozunk a téli szünetben, így készítettem egy karkötőt is neki. Olyan színeset, amivel tele volt a csuklója is. Órákig szenvedtem vele, de egészen megtetszett az alkotásom. Csak elfér a többi között. Nem jutott jobb eszembe. Persze nem mertem megkérdezni végül, hogy mikor találkozunk, így nem beszéltünk meg egy találkát sem. Kissé kellemetlen volt a helyzet. Én meg nem fogom magam ráerőltetni. Margeryékkel, és Tiarával, meg a normálisabb emberekkel töltöttem inkább az időmet, amikor nem egyedül kuksoltam otthon a szobámban. Hamar eljött a Szenteste. Sarah és én díszítettük fel a fát, Alan pedig kint a fényfüzéreket tette fel a házra. Tipikus amerikai karácsonyt szoktunk csinálni, legalábbis kívülről. A kertben is voltak világító szarvasok, meg Mikulás, meg minden giccs, de nem voltunk ezzel egyedül a környéken. Mindenkinek volt mindenkitől ajándéka, így a létszámunkhoz képest egész sok csomagot tettünk végül a fa alá. Olyan nyugodt voltam. Lehet csak az ünnepi hangulat, meg a családom közelsége miatt, de azt vettem észre, hogy én is dúdolgatom a dalokat, és jól érzem magam.

Közösen megvacsoráztunk, meg is ajándékoztuk egymást, majd a szőnyegen az ajándékaink között ülve beszélgettünk. Megpillantottam egy csillagszórós csomagot, mire felkaptam. Mindig is szerettem az ilyet. Bár a barátaimmal szoktam ilyennel szórakozni.

- Ezt ki kapta?-kérdeztem meglepve.

- Tényleg! Mért nem gyújtjuk meg?-kapott az alkalmon Alan, és már ugrott is, hogy hozzon egy öngyújtót. 

- Ezer éve nem csináltam ilyet-nevetett Sarah, majd kivett a csomagból vagy tíz szálat egyszerre. Én csak egyet vettem ki, hagytam had élvezzék ki a gyerekkorukat a felnőttek. Alan először Sarah csomagját gyújtotta meg, izgatottan álltam sorba, hogy utána az enyémet is meggyújtsuk.

-Áh!-ijedt sikkantás, hatalmasat lobbantak a csillagszórók, nem lett volna szabad nekik ekkorát robbanni. Sarah annyira megijedt, hogy eldobta a pálcikákat a kezéből, amik így a szőnyegen landoltak. Furcsa szagot éreztem a levegőben, túl hirtelen kapott lángra a műszálas anyag a talpunk alatt, majd hamar elért a fához, aminek csak egy kis szikra kellett, és máris lángra lobbant. Alan kétségbeesetten vette le a pólóját, azzal próbálta elfojtani a lángokat, míg Sarah a telefonját kapta a kezébe, hogy hívja a tűzoltókat. Én csak álltam lefagyva. Mi a fene volt ez? Kezdett nagyon erős lenni a füst, muszáj lenne kimennünk. Amikor körülnéztem, már szinte minden égett a nappaliban. Alan felüvöltött, odakaptam a fejem, és odarohantam hozzá, hogy azonnal átöleljem és megóvjam. A ruhája is lángra kapott, aztán a fenyőfa hirtelen ránk dőlt. Megadta magát a tűznek. Hallottam, hogy Sarah a nevünket sikítja. Az én ruháim is lángolni kezdtek, leégtek rólam. Felordítottam a fájdalomtól, ahogy a forróság a húsomat kezdte kóstolgatni. Megragadtam Alant, majd a karjaimba kapva indultam ki vele. Átfutottam a lángokon, hiába a forróság, a fájdalom. Meg kellett mentenem őket. Sarah kapaszkodott a falba, alig állt a lábán. Megragadtam a karját, és húztam magam után az ajtó felé. Recsegett ropogott minden, de kijuttattam őket a házból, majd a járdán lerogytam velük a földre. Sarah még köhögött, de magánál volt, azonban ha jól láttam több helyen is megégett. Viszont Alan eszméletlen volt.

- Apa!-kiabáltam. Az arca, az egész teste megégett, szörnyen bűzlött. Kétségbeesetten sírni kezdtem.- térj magadhoz!

Mellettem Sarah felzokogott. Ekkor hallottam meg a szirénákat. A házunk már lángolt, biztos voltam benne, hogy menthetetlen lesz. Az egész... Itt hagyott el az erőm, végül én is összeestem, és elsötétült minden.

...

Valami kaparta a torkomat, muszáj volt köhögnöm. Hirtelen ültem fel az ágyban, ahogy próbáltam nem megfulladni. Mintha még mindig egy füsttel telt helyen lennék. Ijedten pattantak ki a szemeim, majd lassan rendeződött a légzésem. Körbepillantottam. Egy kórházi ágyon feküdtem, egy csomó cső lógott ki belőlem, és két meglepett szempár meredt rám.

- Hála Istennek-egy vörös hajzuhatag takarta el a kilátást. Visszaöleltem Margeryt, majd Percyt is. 

- Mi történt? A... tűz... Anyáék-az arcomat máris ellepte a kétségbeesés.

- Csak pár órát voltál eszméletlen. Apukád a műtőben van. Azt hiszem anyukádnak is komoly sérülései vannak. -mondta halkan. Megfogta a kezem. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Furcsa érzésem támadt. Percy szemébe néztem, de elkapta a tekintetét rólam. Valamit nem mondanak el.

- Érzitek ha valaki a közelben meg fog halni?-kérdeztem tőlük, mire a lány megszeppenten bólintott. Azt hiszem ekkor zuhant rá a szívemre először a gyász érzése.- Én is. De... Ez nem lehet-megráztam a fejem.- Rosszul érzitek. Biztos, hogy én is tévedek-könnyes szemekkel néztem Margeryre, aki már zokogott. Nem történhet meg. Nem most. Hiszen még fel sem nőttem. Még szükségem van rájuk! Mindkettejükre! 

Nemsokára belépett egy orvos, hogy megnézze az állapotomat. Látta rajtam, hogy lelkileg milyen állapotban vagyok, de nem értette teljesen. Hiszen nem tudhatnék semmit, és még ő se volt tisztában azzal, hogy mi fog történni.

- Az édesanyja jól van. Jelenleg altatásban tartják a fájdalmai miatt, de fel fog épülni. Az apját még műtik.-mondta. Beharaptam az ajkam, mert annyira remegett, hogy nem tudtam megállítani. Nem javítottam ki, hogy ők csak a nevelő szüleim, hiszen felesleges lett volna. Igazi szüleimként szerettem őket.

- A rendőrség szeretne beszélni önnel. Beengedhetem őket, vagy még pihenni szeretne?-kérdezte kimérten. A kezeimre néztem, már gyógyulófélben voltak a sérüléseim. Erre vajon mit fognak mondani? 

- Mondja meg nekik, hogy egy óra múlva jöjjenek be.-biccentettem. Az orvos bólintott, majd kiment. Szinte azonnal egy hatalmas fekete lobonc jelent meg az ajtóban, és odarohant az ágyamhoz.

- Shane? Mi történt? Jól vagy? Fáj valahol?- Coltot sose láttam még ennyire aggódónak. Persze amikor az arcomra nézett levágta helyzetet. Magához vont és körbefogott erős karjaival.- Annyira sajnálom! Vigyáznom kellett volna rád.-suttogta a fülembe. Belefúrtam az arcom a mellkasába. Újult erővel zúdultak a ruhájára a könnyeim, halk sírás töltötte be a szobát.

Beszéltem a rendőrökkel egy órával később, biztosítottak arról, hogy mindenképpen kiderítik mi történt. Hiszen nem gyullad ki egy ház csak úgy. Elmondtam nekik mindent a csillagszóróról, amit a mai napig nem tudom, hogy ki kapott ajándékba, vagy hogy került a házon belülre. Sose szoktunk ilyet venni. Nem tudtam másra gondolni, mint, hogy valaki bejuttatta a házunkba. Biztos voltam benne, hogy szándékos volt.

Jó pár óra múlva belépett az orvos, de én már tudtam. Mégis szükségem volt rá, hogy halljam. Azt hiszem máshogyan nem tudnám elfogadni. 

- Az édesapja Mr. Morgen a műtét közben elhunyt.-közölte.- részvétem.

Ekkor zuhant meg másodszor az a szörnyű érzés. Olyan sötét, szomorú, de egyben semmilyen érzés. Perceken keresztül meredtem magam elé, majd másodszor is elsirattam Alant. Colt végig mellettem volt és támogatott. Nem tudtam mihez kezdjek most. Teljesen elvesztem. Vajon ha Sarah felébred, hogyan fogadja majd? Valahogy megnyugtató volt, hogy neki még nem kellett szembesülnie ezzel a szörnyűséggel.

- A sebeiddel muszáj kezdenünk valamit.-szólalt meg Percy.

- Igaza van. Túl gyorsan gyógyulsz.-bólintott Margery.

- Égessem meg magam megint? Vagy mégis mit csináljak?-horkantam fel. Persze nem ellenük irányult a rossz hangnem, de azt hiszem most talán elnézik nekem.

- Kicsit lelassítom. Fájni fog.-Margery a homlokomra tette a kezét, majd egy meleg vörös fény lengte körbe őt. Égetett, felszisszentem, de közel sem volt annyira rossz mint amikor tényleg megégtem a tűzben. Felderengtek szemeim előtt a hatalmas forró lángok. Beharaptam az ajkam. Megszorítottam Margyt.

- Hé... Ne nagyon-szólt közbe Colt aggódva. Meg akarta érinteni a lányt, de Percy elcsapta onnan a kezét és fenyegetően nézett rá.

- Most ne érj hozzá. Azzal neked is árthat és magának is. Meg Shanenek is.-hangja kemény és határozott volt. Coltot ezzel a lépésével nagyon meglepte. Szerencsére pár másodperc múlva Margery befejezte és én is egyben voltam még, így mindenki lenyugodott. Sokkal jobban fájtak a sérüléseim, de tudtam, hogy igazuk van. 

- Ha kiengednek a kórházból majd leveszem rólad ezt az átkot. -mondta a lány.-Ne haragudj.

Megráztam a fejem. Jól esett szenvedni. Úgy éreztem megérdemlem, pedig nem tettem semmit. Nem? Akkor is én vagyok a hibás. Biztos voltam benne, hogy ez egy volt az ellenem intézett merényletek közül. Mégis én vagyok jelenleg itt és élek, mintha semmi bajom nem lenne. Visszahanyatlottam az ágyamra.

- Most inkább egyedül lennék. Menjetek haza, pihennetek kell. Majd holnap meglátogattok.-mondtam. Kezdett sok lenni a jelenlétük. Coltra néztem jelentőségteljesen és intettem az ajtó felé a fejemmel. 

- Menjetek, én mindjárt megyek-mondta a fekete hajú, majd leült az ágyam melletti székre. Elköszöntem az ikrektől, mindketten megöleltek, majd kimentek. 

- Mit szeretnél?-kérdeztem kissé türelmetlenül. Most nem akartam hogy itt legyen. Hiszen tudom, hogy még nincs minden rendben köztünk.

- Nem aludhatnék bent veled?-kérdezte, de már az első szónál ráztam a fejem.- Jó... Ha kijössz a kórházból akkor viszont szeretném ha nálam lennél. Legalábbis amíg Saraht is kiengedik. Azt hiszem az sokkal hosszabb idő lesz.

Dühösen rápillantottam. Mért kell most ilyeneket mondania. Megint könnyek gyűltek a szemembe, pedig már azt hittem teljesen kiszáradtam. A fejem is fájt a sok sírástól.

- Colt, kérlek menj most el. Majd holnap. Szeretnék egyedül lenni-elfordítottam  a tekintetem tőle. Látta, hogy tényleg nem tesz jót a jelenléte nekem, így összeszedte a cuccát, nyomott egy puszit a fejemre, majd kiment. Sokáig néztem az ajtót, amin ezek után már csak az esti ellenőrzés miatt jöttek be a nővérek. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy szörnyen aludtam.