•Másnap•

~~~Jungkook szemszöge~~~

Futok. Csikorgott a padló, amikor lefékeztem.
-Park Jimin-hez jöttem. A párja vagyok! - csapok a pultra.
-R-rendben...- dadog az alkalmazott. -2.emelet, 263-as szoba.
Meg sem köszönve futottam fel a lépcsőn. Nincs időm a lifttel baszakodni!
A folyosóra érve, s a tüdőmet kiköpve, száguldottam el az ajtók előtt. 260. 261. 262. 263!
Megálltam. Körbenéztem és beharaptam az alsó ajkam. Az ajtó mögül zokogás hallatszott. Benyitottam és megpillantottam Minah-t, mellette Jihoon-t.
-Sajnálom...- ez biztos az orvos.
Berontottam és becsaptam magam mögött az ajtót.
-Mi történt Jimin-nel?- lépdelek az orvos mellé.
-Olyan súlyos sebeket szerzett az autó baleset során, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy életben marad.- sóhajt egyet.
Megkerültem az ágyat és a szerelmemhez mentem.
-Ne hagy itt! Kérlek!- suttogom a füléhez hajolva. Megfogtam a kezét és a szívemhez tettem. -Ez csak miattad dobog! Miattad!- kezdek el sírni.
-Jaj ne drámázz már!- kiált fel Minah.
Végig néztem Jimin-en. Ez nem autóbaleset nyomai...
-Te... MI A FASZT MŰVELTETEK VELE??? EZEK A SEBEK BIZTOS, HOGY NEM AUTÓBALESETI SEBEK! TI! TI VAGYTOK A HIBÁSAK!- iramodok meg feléjük.
-Jungkook!- sziszeg Jihoon.
-Jaj de félek!- fintorgok. -Tudom jól, hogy Jimin miattatok ingázik az élet és a halál között! Saját szememmel láttam ahogy bántjátok! Hallottam a fájdalmas sírását és kiabálását!- keverek le Minah-nak egy nagy pofont.
A gép ami Jimin szívének a dobbanásának az ütemére csipogott, hirtelen besípolt. Ijedten kaptam oda a fejem.
-Ugye nem...- a szemembe könnyek gyűlnek.
Az orvos kapkodva intézkedik.
-Ez a helyzet is miattatok van!- támadom le Jihoon-t és Minah-t.
-Elveszítjük!- kiált fel a fehér köpenyes férfi.
Ököllel behúztam egyet Jihoon-nak. Könnyeim folyni kezdtek.
Berohantak a nővérek és még néhány orvos. Kitessékeltek minket. Erőtlenül ütöttem egyet Jihoon mellkasára, majd összerogytam. Zokogtam. A földet ütögettem. Teljesen összetörtem. Az én hibám is...  Mindent elcsesztem...

Pár perccel később kilépett az orvos.
-Őszinte részvétem!- néz rám.
Felpattantam és a fehér köpenyes férfi elé álltam.
-Nem! Nem! Most viccel! Ez egy kurva rossz poén!- fogom meg a vállát és megrázom.
-

Sajnálom! Maximum annyit tehetünk, hogy gépekkel tartjuk egy megadott ideig életben. De kétlem, hogy felébred.- sóhajt.
-Nem!- kiáltok fel, s berohanok Jimin-hez.
-Uram! Jöjjön ki! Most azonnal!- gyűlnek körém az orvosok és a nővérek.
-Legalább hagy köszönjek el tőle...- sírok.
-Hah... Rendben... -mormogja a férfi.
Beharaptam az ajkam és a szerelmem mellé léptem.
-Sajnálom, hogy nem voltam veled... Hogy megharagudtam rád, holott semmi olyat nem tettél... Hogy nem mentem utánad, pedig tudtam, hogy kéne... Sajnálom! Elképesztően sajnálom! Mardos a bűntudat, hogy nem csináltam semmit, amikor haragosan elfutottál. Nem akartam ordibálni veled, nem akartalak megütni... Sajnálom!!!- kezdek hangos zokogásba.
-Végzett?- lép mellém az orvos.
-Ih-igen...- törölgetem a könnyeimet, feleslegesen.

Jimin orvosa azt mondta, hogy a gépek még lehet hogy életben tartják, de négy hónap a maximum. Utána le kell kapcsolják azokat.
Négy hétig ki sem dugtam az orromat a házból. A szobából is csak azért, hogy a mosdóba menjek, vagy lefürödjek. Anya mindig bejött és beszélt hozzám, de én meg sem szólaltam. Nem érdekelte. Beszélt és beszélt. Próbált lelket önteni belém, kevesebb sikerrel. Minden nap rajzoltam, ezzel még jobban fájdalmat okoztam magamnak, de mégis segített. Kicsit jobb lett a kedvem, amikor kész lett egy rajz.
-Jungkookie! Hoztam egy kis ételt.- lép be a szobámba. -Enned kell! Így is fogytál vagy öt kilót!- morgolódik.
Lerakta az íróasztalomra a tálcát.
-Megint a rajzaidat nézegeted?- ül le mellém és velem együtt vizslatja a lapokat. -Ez annyira tetszik!- veszi kézbe a kedvencét. Mindig elmondja.

Nekem is nagyon tetszik. Bár megcsinálhatnánk! De sajnos már nem lehet...
-Jaj Kicsim!- ölel magához. -Ne sírj, minden rendbe jön!- simogatja a hátam.
Megint sírok? Észre se vettem... És minden rendbe jön? Persze... Ezt a dumát nem veszem be! Jimin már nincs köztünk, csak az orvosok reménykednek, hogy nem szar orvosok és nem veszítik el, pedig már vége. Felesleges a küzdelem. Sajnos...
-Jungkook!- lengeti meg a szemem előtt a kezét anya, mire visszaesek a gondolatmenetemből a valóságba.
Rá emeltem a tekintetem.
-Ne szomorkodj. Chim él! - értetlenül meredtem rá. -Higyj benne! Erős egy fiú! Eddig kibírta azok mellett a szörnyetegek mellett, akkor most is sikerül neki visszatérnie az élők sorába!- anya szavai két hétig csengtek a fülemben.
A remény hal meg utoljára, nem?
Végre kiléptem a házból, de megszólalni akkor sem voltam hajlandó csak a kórházban, Jimin mellett. Csak amikor mi ketten voltunk bent, még ha ő félig ott sincs.
-Szia Jiminie.- ülök le az ágya mellett lévő székre. -El sem tudod hinni ma mit tettem.- mosolyodom el keservesen. -Megszólaltam anya és apa előtt. Sírva fakadtak az örömtől. -simogatom a kézfejét. -Tudod mondtam neked, hogy anya lelket öntött belém, ezért amíg fel nem kelsz vagy...- nyeltem egy nagyot.- Le nem kapcsolják a gépeket, addig bejárok hozzád. Sungmin kileste, hogy a suliból hova megyek. Ma is követett. Azt mondta, hogy bent fekszik az anyja, ezért jön velem. Teljesen biztos vagyok abban, hogy be fog jönni hozzád, amikor nem vagyok itt. Remélem nem esik bajod...-hintek egy puszit puha ajkaira.
-Lejárt a látogatási idő.- nyit be az orvos.
-Akkor... Szia Jimin!- simogatom meg arcát, majd kimegyek a teremből.
-Már csak két hónap maradt. Hamar fel kéne ébrednie, mert gyorsan el fog telni ez az idő is.- fordul felém az orvos.
-Nagyon remélem, hogy elég erős!- sóhajtok egyet.
-Örülök, hogy végre megszólalt. Menjen haza és pihenje ki magát! - mosolyog rám a férfi, mire bólintok.
-Viszont látásra!- indulok el.

Az utcán enyhén lehajtott fejjel megyek. Nem nézem meg az emberek arcát, csak elhaladok mellettük. Kivéve egy mellett. Ő megállt előttem és megfogta a vállam. Felemelve a fejem néztem meg ki lehet az. Sungmin.
-Mit akarsz?- kérdezem.
-Jimin hogy van?- mosolyog.
-Nem valami fényesen. A halál és az élet között ingázik. Nem mondok többet.- morgok.
-Tegnap bent voltam nála.- vigyorog.
-Mi?- fagyok le. Ugye nem bántotta?
-Nem nyúltam hozzá. Csak annyit mondtam, hogy ha felkel akkor beszédem van vele és ha meghal, táncolni fogok a sírján.- ránt vállat.
-Kapsz 5 másodperc előnyt!- mondom ökölbe szorított kézzel.
-Ezt hogy érted?- kérdezi értetlenül.
-4... 3... 2... 1... Lejárt az időd!- mondom elsötétült tekintettel, s behúzok neki egyet. -MI AZ HOGY TÁNCOLNI FOGSZ A SÍRJÁN?! TE IDIÓTA BAROM! FEL FOG ÉBREDNI ÉS TE EGY UJJAL SEM NYÚLHATSZ HOZZÁ, MÉG BESZÉLNI SEM BESZÉLHETSZ VELE!- üvöltöm, közben ütöm ahol érem.
Miután a földön feküdt vérző orral, elhatároztam, hogy megint nem szólok senkihez, csak Jimin-hez. Vissza kell hozzam az életbe! Muszáj!
Sírva futottam haza, s otthon a szobámba rohanva csaptam be az ajtómat.
-Jungkook! Mi történt?- rohan apa az ajtómhoz.
-Junghyun! Hagyd, majd előjön és elmondja.- hallom meg anya hangját.
-De aggódom érte! A fiunk és hetekig nem szólalt meg, majd hirtelen igen és most hazarohan sírva! Neked ez nem idegtépő? Alig mond valamit és nem tudjuk mi a baja!- kiabál apa.
állnak
-Kook drágám, ha megéhezel a konyhában van Kimchi.-kopog az ajtómon anya. -Gyere Junghyun. Hagyjuk egy kicsit.- távolodnak a lépteik.
Sírva a falapnak támasztottam a hátam és lecsúsztam rajta a földre. Táncol a sírján... Idióta fasz!
Még jobban sírni kezdtem ahogy elképzeltem, hogy a temetőben feketébe öltözve búcsúzkodunk Jimin-től.
-Nem! Ő erős! Kibírja! Felébred és hozzám szól! Hallom újra a hangját, a nevetését és látom a gyönyörű szemeit!- győzködöm magam. -Él!- kiáltok fel.
-Engedj Drágám! Hallod hogy szenved!- apa tiszta ideg. Kopog az ajtómon, mire arrébb ülök. -Fiam...- nyit be.
A fejemet a térdeimre hajtom és a kezemmel körbeölelem a lábam.
-Kérlek mond el, hogy mi történt!- csukja be az ajtót.
-Mih van hah... Ha...- nem tudom folytatni. Egy nagy gombóc nőtt a torkomba, ami nem engedi ki a hangokat. Magába szívja és elraktározza.
-Jaj Jungkook!- hallom ahogy leül. -Ahogy anyád is mondta, egy nagyon erős srác!- simogatja a karomat.
-Deh ha ez neki túl sok? - emelem fel a fejem.
-Nyugodj meg Kook! És... Ha meghal legalább lesz akire gondolhatsz nap mint nap. Mind most. - szíven ütött. Rendesen.
-Junghyun! Ez nem volt jó ötlet!- ront be anya.
Felálltam és elfolytva a sírásomat, futottam ki a házból. Minah-ékhoz. Börtönbe fogom őket juttatni!
Előkaptam a telefonom és hívtam a rendőröket.
Hamar kiértek.
-Jó napot! A közeli HanGok kórházban fekszik Shin Minah fia, akit a férjével elverték és bántalmazták. - sorolom el újra a vádat.
-Honnan veszi, hogy a környék legjobb embere, Park Jihoon ezt tenné a mostoha fiával?- kérdezi a rendőr.
-Fül és szem tanú voltam ennek! Jimin elmondása szerint 3 éves kora óta verték.- indulok be a házba.
Nem mondtak semmit, csak követtek.

Két óráig beszélgettek és nyomoztak, mikor valaki felkiáltott.
-Shit Minah és Park Jihoon, le vannak tartóztatva!
Magamban mosolyogtam, de megint a sírás kerülgetett. Ma be kell menjek Jimin-hez!

Megcsörrent a telefonom, mire felvettem és a fülemhez tettem.
-Jungkook!- ez apa. -Gyere most a kórházba! Sürgősen!
Nyeltem egy nagyot és bontottam a kapcsolatot.

Megint futok. Futok ahogy a lábam bírja.
Berontottam az épületbe és kettessével szelve a fokokat, siettem fel a 2.emeletre.
-Jungkook!- áll fel apa, amint megpillant.
-Itth vagyhokh...- lihegek. -Mih történth?
-Á, mindenki itt van? Remek! Holnap le kell kapcsolnunk a gépeket.- bújik a mappába az orvos.
-Ho-hogy mi?- térdeim kocsonyává váltak és lerogytam székre.
-Sajnálom, de nem kaptunk több időt a gép üzemeltetésére.- csukja be a mappát a férfi.
-De... De... Még van két hónap!- gyűlnek könnyek a szemembe.
-A felettesem szólt, hogy nem húzhatjuk tovább az időt. Holnap délután öt órakor lekapcsolunk mindent.- mondja határozottan, majd elsiet.
-Nem! Nem!- zokogva bementem Jimin-hez. -Kérlek Chim! Élned kell! Elcsesztem! Sajnálom! Nem bírok nélküled élni!- leültem az ágya melletti székre és összekulcsolva az ujjaink, sírtam tovább.
-Nyugodj meg Jungkook! Még van egy estéje és egy délelőttje!- próbál nyugtatni apa.
-Itt maradunk addig, amíg fel nem kel!- ad egy puszit az arcomra anya.
-Miért nem kaphatott olyan szülőket, mint én?- zokogok.

Kérlek maradj életben!