Érzem, hogy egy kar szorosan magához ölel, lehellete a nyakamat melegítette.
-Minhee, gyere már ki! Nem kell fél óránként rájuk nézned!- morog egy férfi.
-De Drágám! Aggódom miattunk!- sóhajt fel a nő, majd lépteik elhalkulnak.
Vettem egy nagy levegőt, majd kifújva azt, nyitottam ki a szemem. Kook szobájában vagyok. Oldalra fordítottam a fejem, s megpillantottam a szoba tulajdonosát. Kinyitotta a szemét és amikor meglátta, hogy őt nézem, felült.
-Jimin! J-jól vagy?- néz rám aggódva.
-Én?- kérdezem.
-Igen! Ki más lenne Park Jimin? -elsápadt. -N-nem emlékszel semmire?
-Csak annyita, hogy az anyám Shin Minah.- válaszolok.
-Chim...- könnyesedik be a szeme, mire felülök. -Ne hülyéskedj velem! Ez nem vicces!- remeg meg az ajka.
-Ne haragudj!- simítok arcára, halványan elmosolyodva.
-Te...- gyengéden meglökött. -Ne csináld ezt velem!
-Kookie!- nyomok egy puszit puha ajkaira.
-Most haragszom rád!- fordul el.
-Jungkookie!- mászok az ölébe.
-Hm.- fordítja el a fejét.
-Szerelmem!- kezemet a nyakába fonom. Új neve hallatán nyelt egy nagyot és egy pillanatra rám nézett. - Egy bolond vagyok! Bocsáss meg nekem!- lepem el arcát puszikkal.
-Elég! Na! Jimin!- fogja kezei közé az arcom, s a szemembe néz.-Fejezd be!
Egy cuppanóst nyomtam ajkaira.
-Jimin! Ne csináld ezt velem! Így nem tudok haragudni!- teper le.
-Ez a célom! -kuncogok.
-Nagyon megijesztettél!- dühösen hajol közel az arcomhoz.
-N-ne ha-haragudj... É-én...- egy nagyot nyeltem és elfordítottam a fejem.
-Ezért meg kell büntesselek!- mormogja a fülembe.
-Ho-hogyan?- dadogok.
-Nem is tudom...- apró puszikkal halad le arcélemen, s a nyakamnál gyengéden megszívja a bőrt, mire felsóhajtok. Fentebb gyűrte a pólóm alját, amit ijedten csúsztattam vissza.
-Ne, ne, ne!- rázom meg a fejem.
-Miért ne?- néz értetlenül a szemembe.
-Mert undorító vagyok. Csúnya sebeim vannak és nagy hájam.
-Már láttalak póló nélkül!- mosolyodik el. Mondata hallatán elsápadtam. -Valahogy el kellett látnunk a sebeidet. Nem vagy kövér és igaz, csúnyák a hegek meg a lilás-zöldes foltjaid, de el fognak múlni! Teszek róla!- suttogja ajkamra.
-Szeretlek Jungkook!- elvörösödve kulcsolom a nyaka köré a kezem.
-Én is szeretlek Mochi!- kuncog, s lágyan megcsókol.

Mikor elszakadtunk egymástól, értetlenül meredtem a páromra.
-Mi a baj?- mosolyodik el.
-Mochi?- húzom fel a szemöldököm.
-Igen! A mochi édes és finom. - érinti össze az orrunkat.
-Finom vagyok?- nyalom meg az ajkamat.
-Nagyon! Bár még egyes helyeken nem kóstoltalak meg...- mormogja a fülembe.
-És egy ideig nem is fogod!- zárom le.
-De Chim! Tudom jól, hogy te is akarod!- nyüszít.
-Nyugi Nyuszim! - nyomok egy puszit ajkaira, majd kimászok alóla.
-Nyúl vagyok? Szerinted hosszú fülem van? Nagy fogam?- kérdezi.
-A nyulak cukik.- a kezemre nézek, ami be van kötve. Mióta?
-Muszáj volt Jimin. Nagyon csúnyák voltak és egyfolytában folyt a véred.- sóhajt fel Kook.
-Ezek szerint a felsőtestem is bekötöttétek, igaz?- nézek rá. Nem is érzem.
-Igen.- bólint.
Össze szorítottam az állkapcsom.
-Ugye nem vittetek orvoshoz?-ökölbe szorult a kezem. Rühellem a kórházat. Az orvosokat. A nővéreket. A fertőtlenítő szagát.
-Nem. Apa azt mondta, hogy ellátjuk itthon a sebeidet. Anya és én próbáltuk meggyőzni, hogy vigyünk orvoshoz, de nemet mondott.- válaszol Kook.
-Mi jó abban, hogy bebasztok egy kórházba?- pillanatok alatt lettem dühös.
-Nem hagynánk ott! Jimin! Olyan sebeid vannak, amikor el is vehetik az életed, ha nem kezelik megfelelően!- érvel.
-És mi van akkor ha rühellem az orvosokat?- kiáltok fel, s felállok.
-Figyelj Chim. Én sem szívlelem őket, de tudják mi a dolguk, mindent megértenek és a betegre hallgatnak!- próbál meggyőzni.
-Betegre hallgatnak... Rohadt vicces! Ez az a dolog ami nem igaz! Fogd fel és kész! Részemről a téma le van zárva!- dühösen a hajamba túrok.
-Mond meg mi a bajod az orvosokkal!- áll elém.
-Nem tudunk másról beszélni?- engedem le a karomat magam mellé.
-Kérlek Jimin! - simít arcomra.
-Hagyjál ezzel a témával!- kiáltok fel idegesen, majd kisietek a szobából.
-Jimin!- néznek rám a szülők. -Mi történt?
-Semmi lényeges!- távozok a házból.

Egy idieje már sétálok. Egy idióta vagyok, mert magyarázat nélkül elfutottam Jungkook elől.

-Nos Chimie, mond el kérlek, hogyan sérültél meg?- mosolyog rám az orvos.
-Anya és Jihoon ütött meg.- hajtom le a fejem.
-Nem igaz! Biciklizett és elesett, a fáról lezuhant. Tudod milyen mozgékonyak a kicsik. - anya picit előrébb döntötte törzsét, így jobban látszott a dekoltázsa.
-Értem. Jimin, nem szabad hazudni! -dorgál meg a bácsi, majd elkezd vizsgálni. -Ezek tényleg csúnya sebek. Hm... Nincs itt kötszer. Be kell mennem a raktárba. Pillanat és jövök!- tűnik el egy ajtó mögött.
-Te nyomorék gyerek! -pofoz fel anya. -Egy kurva hat éves nem tudja felfogni, hogy tartsa a száját?! Itt fogsz maradni, ha még egyszer elszólod magad!- sziszegi, s az orvos után megy.
Kattan az ajtó zára, majd egy kis idő után nyögések hallatszódnak ki onnan.
Hányinger kerülhet, a könnyeim patakokban folynak.
-Jaj te kis árva, mit csinálsz itt egyedül?- jelenik meg egy nővér.
-Ah-anyut várom és az orvost.- szipogok.
-Gyere Pajti! Az egyik kórteremben addig elleszel!- kap fel, s elindul velem valahova.

Könnyeim patakokban folynak, a lábaim elgyengültek. Utálom az orvosokat és a kórházakat is...

Négy óra múlva benyit egy nővér a fehér szobába, ahol voltam. Megnyalja az ajkát és fölém mászik. Riadtan nézem, hogy mit akar. Lefogja a kezemet, mire ismét sírni kezdek. Eddig egyedül voltam és számoltam a perceket, erre megjelenik egy nővérke és kiterít az ágyon. Hat éves vagyok... Nem akarom, hogy még ők is bántsanak. Megnyalja az arcomat, mire felsikítok. Fúj!

Leültem egy padra és a kezembe temettem az arcomat.

-Anya!!!- ordibálok.
A nővér megelégelve a kiáltozásaimat, a számba tömött valami anyagot. Rohadt keserű! Zokogva próbáltam kiszabadulni a szorításából, de esélyem sincs.
Hirtelen kicsapódott az ajtó és belépett rajta az az orvos, aki eredetileg vizsgált volna.
-Eunsoo! Engedd el azt a kisgyereket! -mondja nyugodt hangon. Haja csapzott és le van izzadva.
-Chimie!- fut be anya.

Megráztam a fejem. Lehet vissza kéne indulnom...

Miután tényleg megvizsgált az orvos, hazamentünk. Elkezdett ütni, ahol ért, közben üvöltözött.

Egy férfi esernyőket osztogatott, s egyre jobban hajtogatta, hogy közeleg a vihar. Elhaladtam emellett a férfi mellett, de megállított.
-Kérlek fiú! Legalább te vegyél el egyet!- nyújtja felém.
-Rendben!- mosolyodom el és a kezembe veszem az esernyőt. Nem tudom pontosan milyen messze vagyok, de ezek a felhők nem jósolnak semmi jót.
Fél óra múlva zuhogni kezdett az eső. Kicsit későn reagáltam, mert már teljesen eláztam, amikor kinyitottam az esernyőt. Törölgetni kezdtem a szemem, de feleslegesnek bizonyult, hisz egyfolytában sírtam. Nem bírom befejezni a zokogást. Azok a rohadt emlékek!
Egy idő után valamennyire lenyugodtam. Nem akarok így visszamenni Jungkook-ékhoz. Leültem egy padra, nem érdekel, hogy vizes vagy sem.
Az eső még jobban rákezdett. Alig volt ember az utcán, ezért akik kint voltak nagyon megnéztek. Egy fiú, esernyővel a feje fölött, ül egy padon és szipog.
Hirtelen megállt előttem egy nő.
-Szia. Van hova menned?- kérdezi, rám mosolyogva.
-Igen.- bólintok egyet.
-Akkor siess, mert meg fogsz fázni!- nyújt át egy poharat, majd elsiet.
Megcsapott a tea ismerős illata. Én nem akartam elvenni ettől a kedves nőtől a meleg italát...
Kirázott a hideg. Lehűlt az idő, de rendesen.
-Hé te!- kiált fel egy férfi, majd odafut hozzám. -Azt megiszod?- mutat a teára. Időm se volt válaszolni, mert kikapta a kezemből és eldobta. -Hülye gyerek!- pöcköli meg a fejem, majd elfutott. Értetlenül meredtem utána, de megint valaki elém állt.
-Jimin!- az ismerős hanghoz egy izmos láb tartozott. Felnéztem az illetőre és teljesen lefagytam.
-Jungkook?
-Igen! Mit képzeltél, hogy csak úgy elrohanhatsz? Rohadtul aggódtunk miattad! Gondolkozz már egy kicsit!- mérgesen néz a szemembe.
Felálltam és megböktem a mellkasát.
-Mondtam neked, hogy ne beszéljünk arról a témáról, de te csak hajtogattad, hogy mond már el! - kiabálok.
-Ha nem mondod el, nem tudunk segíteni!- vág vissza.
-És ha nem akarom, hogy segíts?- keze lendült és egy nagy csattanással az arcomon landolt.
Teljesen lesokkoltam. Lehajtottam a fejem, az esernyő kiesett a kezemből. Kook fölém tartotta az övét, mire a szemembe szöktek a könnyeim.
-Jimin... Én nem akartam...- remeg meg a hangja.
-És még te mondtad, hogy nem fogsz bántani. Megvédsz és szeretsz. Érdekes.- a szemébe néztem, közben egy két könnycsepp utat tört magának.
-Tényleg nem akartam! Chim...
-Ne hívj így! Tudod mit? Inkább hagyjuk ezt a "megvédelek, ne félj!" dolgot, oké? Te Jeon Jungkook és én Park Jimin innentől fogva külön folytatjuk. Te sem szólsz az én életembe, én sem a tiedbe! - iramodok meg. Esernyő nélkül.

Egyenesen haza mentem. Belépek a házba, mire anya kíváncsian kijön a nappaliból. Amikor meglát elvigyorodik és Jihoon-t is maga mellé hívja.
-Örülök, hogy hazatértél!- Jihoon a kezébe ad egy kalapács.
Anya elém lép, mire megpillantom a másik kezében lapuló kést. Nyelek egy nagyot, de nem ellenkezem. Már késő...
A kést a földre dobja és a kalapáccsal a sípcsontomra üt, mire összerogyok. Könnyeim szakadatlanul folynak.
Ütnek ahol érnek, tépnek, rúgnak, ordibálnak, egy két vágást ejtenek rajtam, de már ki tudja mit csinálnak még velem. Már nem vagyok eszméletemnél. Talán nem is fogok többet felébredni.

Meggondolatlan voltam.

Vajon ha újra az élők sorába kerülök, akkor megbocsájt nekem Jungkook?

Nem tudom...