Dühösen lépkedtem a kihalt utcákon. Lassan hajnalodott, de ez engem cseppet sem érdekelt. Már órák óta jártam a környéket abban bízva, hogy talán elveszek, és többé senki sem talál meg. Közben a fülemben üvöltött Astrid S Hurts So Good című száma, ami tökéletesen illett a hangulatomhoz. Éppen ezért folyamatos lejátszáson ismétlődött, már ki tudja mióta.

Miért voltam kint az utcán az éjszaka közepén? Ez egyszerű. Egy Barom miatt. Egy Barom miatt, akivel két évig jártam. Egy Barom miatt, aki már a szakításunk után egy hónappal egy másik lánnyal pózolt a neten.

Az elmúlt egy hónapban minden erőmmel próbáltam magam összeszedni és továbblépni, de sehogy nem ment. A sok átsírt éjszaka után a fájdalmam lassan dühvé alakult, ezen pedig nem segített a frissen feltöltött kép sem, a Barom új barátnőjéről.

Dühös voltam, mert itt hagyott.
Dühös voltam, mert tovább lépett.
Dühös voltam, mert elfelejtett.
Dühös voltam, mert még szerettem.
Dühös voltam, mert egy Barom volt.

Az utcai lámpák gyér fényében sétálva, a cipőm orrát bámulva vártam, hogy történjen valami. Bármi, amitől elmúlik. Elmúlik a düh, a fájdalom, a szerelem, és tovább léphetek. Hiába átkoztam a napot, amikor megismertem, vagy azt a napot, amikor szakított velem, a múlton nem tudtam változtatni, ez a gondolat pedig megőrjített.

A fülemben csengő zene hurtelen abbamaradt, amiből arra tudtam következtetni, hogy lemerült a telefonom. Kitéptem a fülhallgatómat és mérgesen zsebre vágtam, mintha tett volna valamit, amiért rá haragudhattam volna.

A kis városunkban sétálva mindenről ő jutott eszembe. Minden lépés, amit megtettem, minden épület, ami mellett elmentem, minden hang, amit hallottam rá emlékeztetett. A két év, amit együtt töltöttünk el, minden egyes percével zúdult rám emlékek formájában. Utáltam rá gondolni.

A nap sugarai lassan terültek szét a városon, jelezve, hogy megvirradt. Természetesen engem ez sem tántorított el attól, hogy tovább menjek. Merre? Fogalmam sem volt. Csak innen el. Azt hittem, elmenekülhetek a problémáim elől.

Egyszer csak nedves cseppeket éreztem az arcomra hullani, mire egyet letöröltem már hat másik vette át a helyét. Felnéztem az égre, és a felkelő nap sugarait takaró, sötét esőfelhőkre lettem figyelmes.

Hülye május.

- Mi a francot csináltam, hogy ezt érdemlem? - szitkozódtam hangosan.

Nem féltem, hogy hülyének néznek, egy lélek sem járt arra. Dühösen a fejemre húztam a pulcsim kapucniját, bár hiába; a hajam pillanatok alatt szétázott, a ruhámról nem is beszélve. A tocsogó tornacipőmben, a vizes úton slattyogtam, szándékosan belelépve minden pocsolyába.

Azt mondta szeret. Azt mondta, hogy soha semmi és senki nem állhat közénk. Hazug Barom. Én pedig még nagyobb hülye voltam, mert hittem neki. Kidobott, mindenféle indok nélkül egy hónapja. Fájt, nagyon fájt és tűnt csillapodni az érzés. Dühösebb voltam, mint valaha. Becsapottnak, elárultnak és kihasználtnak éreztem magam.

Utáltam, hogy az elmúlt két évem minden szép emlékét csakis hozzá tudtam kötni. Ahogy azt is utáltam, hogy az elmúlt egy hónap minden szenvedése az ő hibája volt. Összetörte a szívem, úgy, ahogy azt kell: hirtelen és millió szilánkra. Megtette azt, amit azt hittem, hogy soha nem tenne. Azt, amitől megígérte, hogy védeni fog. Tönkretett.

Éles hang rázott fel a gondolataimból, mire oldalra kaptam a fejem, és egy szénfekete autóval találtam szembe magam, ami hangos csikorgással fékezett le előttem.

- Haver, mi lenne, ha körülnéznél? - üvöltött rám egy fiatal férfi a fekete autó kormánya mögül. Gyorsan átszaladtam az úton, amire észre sem vettem, hogy kiléptem, és letoltam a fejemről a szétázott kapucnit.

- Sajnálom, nem figyeltem - kiabáltam vissza a sofőrnek, aki legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy elhajtott volna leparkolt az út szélére. Kipattant az autójából, én pedig ledermedve követtem a mozdulatait. A legrosszabbtól féltem.

- Minden rendben? - állt meg előttem végül. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, csodálkoztam a kérdésén.

- Miért kérdezed? - pislogtam rá értetlenül, majd az megrebbent az orrom, mikor realizáltam a kérdésem esetlenségét.

- Hajnali öt van, nem sok ember jár kint az utcán - magyarázta kedvesen. A járdát kémleltem, nem mertem felnézni a szemébe.

- Bevallom, nem vagyok valami jól - sóhajtottam megbízva az idegenben. - Talán menekülök.

- Ahogyan én is - válaszolt halkan, mire felkaptam a fejem és a tekintetem találkozott az idegen, szomorú, kék szemekkel. - Ilyenkor általában céltalanul járom a környéket - magyarázta. - Nem félsz egyedül, nőként az utcán ilyenkor? - kérdezte kissé szórakozottan.

- Éjfél óta kint vagyok, és pont nem érdekel, hogy mi történhet velem - vontam vállat, mintha nem rettentem volna halálra, amikor kiszállt a kocsiból. - Rosszabb már úgyse lehet - nevettem fel keserűen.

- Abban ne versenyezzünk, hogy kinek rosszabb, mert én nyernék - vágódott le a járdaszegélyre, én pedig gondolkodás nélkül mellé ültem.

- Ugyan - legyintettem. - Mindenféle magyarázat nélkül dobott ki a barátom, akivel két évig jártam - vázoltam a helyzetem. Vagy legalábbis azt a részét, amit egyelőre megosztani kívántam az idegen sráccal.

- Az semmi! Engem a barátnőm, akivel négy évet voltunk együtt - kontrázott rá, mire elkerekedtek a szemeim. Ezt azért nem hagyhattam válasz nélkül.

- Egy hónapja szakítottunk, és már új kapcsolata van - próbáltam bizonygatni, hogy ezt a csatát én fogom megnyerni. Azért elgondolkoztam a helyzeten. Mégis mennyire abszurd a szituáció; két idegen, akik hajnalban az útpadkán ülve, szakadó esőben azon versenyeznek, hogy kinek rosszabb a helyzete?

- Instagramon küldött egy képet személyesen nekem, amin az új barátjával van. - túrt bele a hajába és egyrészt diadalittas, másrészt fájdalommal teli arckifejezéssel nyugtázta előző mondatát.

- Basszus - nevettem kelletlenül. - Azt hittem összedőlt a világom, de talán nem is csak nekem. - Eddig nem volt energiám arra gondolni, hogy a világ összes embere ment már át szakításon, sőt, sokaknak szánalamasabb a helyzetük, mint nekem. Ettől valamilyen furcsa módon jobban éreztem magam.

- Hé, megmutassam a képet? - nyúlt a telefonjáért a választ meg sem várva.

- Ha ez azért van, hogy bebizonyítsd, hogy neked rosszabb, elmondom, hogy én is tudok képet mutatni az exemről, meg a hirtelen összeszedett új csajáról - bizonygattam, aztán nevetve megráztam a fejem a lemerült telefonomra gondolva. - Mutasd csak!

- Itt van - nyomta a kezembe a mobilját. Elképedve meredtem a kijelzőre. Hirtelen lesápadtam, és ha nem ültem volna, akkor biztosan összeestem volna. - Hé, jól vagy? - kapott a derekamhoz az idegen, hogy hátra ne essek rosszullétemben. Ez az érintés egyszerre volt kényelmetlen és kellemes, félelmetes és bizalmas.

- Barom - motyogtam az első szót, ami eszembe jutott.

- Bocsi, de minek neveztél? - vonta fel a szemöldökét a srác. - Pedig azt hittem, jól kijövünk. Kiöntöttem neked a lelkemet, te meg...

- Nem, nem rád mondtam - ráztam meg hevesen a fejem. - Arra a Baromra, ott - mutattam a telefon képernyőjén vigyorgó férfira, aki egy szőke, szeplős arcú lány vállát karolta át.

- Ez nem túl erős kifejezés egy olyan személyre, akit nem ismersz? - értetlenkedett. - Mármint, nekem sem kifejezetteb szimpatikus, tekintve, hogy a volt barátnőmet fogdossa, de...

- Az az én volt barátom - vágtam közbe, mire elkerekedtek a szemei és láttam rajta, hogy kissé zavarba jött.

- Szóval egy Barom, igaz? - összegezte az idáig gyüjtött információit a fiúról.

- Az. Rohadt nagy Barom - helyeseltem, miközben a fejemben újra lejátszódott a szakításunk jelenete. Beleborzongtam a sötét emlékbe.

- Hát... Akkor megérdemlik egymást - mosolyodott el keserűen. - Az én exem sem magyarázta meg a szakítás okát - tárta szét a karjait tehetetlenül. - Csak azt tudom, hogy egyik napról a másikra eldobott, mint egy használt zsepit.

- Dettó - bólintottam. - Csak te olyan zsepi vagy, amit több ideig használtak - nevettem el magam ismét.

- Basszus, de boldog vagyok, hogy megálltam a kocsival - mondta ki hirtelen. - Valahogy azt éreztem, hogy beszélnem kell veled.

- Talán így is kellett lennie - biccentettem. - Legalább együtt fetrengünk a szar életünkben. Így azért jobb - mosolyodtam el kesernyésen.

- Fáj még, ugye? - nézett rám.

- Pokolian - bólintottam szomorúan. - Neked? Fáj még? - kérdeztem vissza.

- Az nem kifejezés.