Egyedül ültem a járdaszegélyen, izzadt ujjaimat idegesen tördelve bámultam magam elé. A gyönyörű, őszi színek kissé elmosottnak hatottak, az elhaladó autók suhanása tompán hallatszott. Az idő még kellemes volt, csak néha rázott meg egy-két hideg fuvallat. A környezetemet szinte teljesen kizártam, mélyen a gondolataimba voltam merülve. Csak az járt a fejemben, hogy mennyi minden múlt ezen a napon. Tudtam, hogy teljesen meg fog változni az életem ezután.

Fél éve írtuk alá a papírokat. A családi házból rám maradt pénz elég volt a hitel alapjának, szóval úgy döntöttünk belevágunk. Megvettük a Sunshine hajdani épületét.

Az utóbbi hónapokban az időnk nagy részét a felújítással töltöttük. Az emeletet, ahol ezelőtt az üzletvezető irodája volt, teljesen átalakítottuk. Asztalokon és székeken kívül kanapékat, foteleket, babzsákokat is vittünk fel. Ezt a helyet szántuk amolyan olvasósaroknak, ahova a kiadó, illetve más kisebb kiadók eddig megjelent könyveit helyeztük el. Lent a tér nagy részét asztalok foglalták el, de kialakítottunk egy könyvesbolt szekciót is, ahol a kiadó könyveit lehetett megvásárolni. Ezen kívül egy kis színpadot is építettünk, egyrészt a dedikálásokra, másrészt pedig szerettünk volna teret adni a város művészeinek, zenészeinek.

A megnyitóra készültünk, az egész hely fel volt díszítve és meghívtunk mindenkit, aki bármit is hozzátett ahhoz, hogy ez a hely elkészüljön. Egy órával a parti kezdete előtt azonban olyan erős szorongás lett úrrá rajtam, hogy muszáj volt kimennem egy kicsit. A többiek odabent annyira el voltak foglalva az utolsó simításokkal, hogy fel sem tűnt nekik a távozásom.

Az álmom készült megvalósulni, mégis félelem fogott el, ha rá gondoltam. Nem hittem volna, hogy ilyen történhet, hiszen az elmúlt hónapokban szinte a fellegekben jártam. Mindenkinek izgatottan meséltem a terveinkről, a vállalatvezetésről tanultam és alig vártam a megnyitó napját. A Briannel való kapcsolatom is egészen új szintre fejlődött a közös munka hatására. Mindezek után eszem ágában sem volt meghátrálni, mégis görcsben álló gyomorral ültem az útpadkán. Hallottam, ahogy mögöttem kinyílt, majd becsukódott a kávézó ajtaja.

- Mizu édes? - guggolt mellém jókedvűen Brian. Az utóbbi időben szinte kivirult, én pedig imádtam őt így látni. Felé fordultam, és igyekeztem mosolyt erőltetni magamra. - Baj van? - vizsgált immár kissé aggódó tekintettel a barátom.

- Csak izgulok kicsit - egyszerűsítettem le a bennem dúló érzéseket. Brian mellém ült a járdaszegélyre. Egyből a legelső találkozásunk ugrott be, amikor majdnem elütött hajnalban, aztán kiszállt és megkérdezte, hogy rendben vagyok-e. Aztán pedig leültünk a járdaszegélyre, valahogy ugyanígy.

- Nincs miért, keményen dolgoztunk azért, hogy ma minden jól menjen - karolta át a vállamat.

- Nem is feltétlenül a megnyitó miatt vagyok ideges - sóhajtottam, és közelebb húzódtam hozzá, mintha védelmet adna a teste. Olyan biztonságos helyet teremtett nekem, ahol bármit elmondhattam. - Ijesztő, hogy egy lépésnyire vagyunk az álmaink megvalósulásától - vallottam be halkan. - Mi van, ha kiderül, hogy mégsem ezt akartam? Vagy mi lesz, ha elszúrok valamit? - soroltam a kételyeimet.

- Megértem, amit érzel - puszilt bele a hajamba. - De ha elrontunk valamit, akkor újrakezdjük - felelte egyszerűen. - Ne felejtsd el, hogy együtt vagyunk ebben az egészben. Ha pedig mégsem ezt szeretnéd, akkor kitalálunk valami mást. Most viszont koncentráljunk a jelenre, oké? - kereste a tekintetem.

- Oké - bólintottam. Hirtelen anyám éles hangja ütötte meg a fülemet.

- Gyerekek, mi a francot csináltok itt kint? - szólt idegesen. - Bent áll a bál - tapsolt kettőt, jelezve, hogy azonnal menjünk segíteni. Behúzott nyakkal pattantunk fel az útpadkáról, aztán kuncogva az ajtó felé siettünk.

A vendégek lassan szállingóztak befelé. Minél többen lettünk az épületben, annál hevesebben vert a szívem. Brian észrevétlenül elkeveredett mellőlem; míg én a konyhában igyekeztem rendet teremteni, addig ő az emeleten fejezte be a díszítést. Lényeg a lényeg, nem volt, aki megnyugtasson. Egyébként a megnyitóra elhívtuk Bobot, aki immár a nemzetközi cukrászverseny győztese volt. Ő készítette az édességeket néhány segítővel, többek között az anyámmal és Mary-vel együtt. Már kezdenünk kellett volna, de Briant sehol sem találtam.

- Ne várjunk tovább, menj, kezdd el! - küldött ki anya. Egy pillanatra lefagytam, kivert a víz és azt sem tudtam hol vagyok. De utána visszatértem, az agyam újra a feladatra koncentrált és elindultam a kis színpad felé. Az arcomra fagyott mosollyal sétáltam végig az asztalok között. Ismét homályossá, távolivá vált körülöttem a világ, enyhén levert a víz, belülről egészen forrónak éreztem a testem, a kezeim viszont jéghidegek voltak. Mielőtt megfordultam volna az emberekkel szembe, lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Brian szavai jártak a fejemben, igyekeztem a jelenre koncentrálni, és ezt kiélvezni.

- Sziasztok! - szóltam bele a mikrofonba minden magabiztosságomat összeszedve. A hangomra csend lett a kávézóban, és a vendégek érdeklődve fordultak felém. Végigvezettem a tekintetem az embereken és kissé megnyugodtam, látva, hogy a barátaim, ismerőseim, akik segítettek eljutni idáig, mind eljöttek.
- Mint tudjátok, ez a nap nagyon sokat jelent számunkra. Rengeteget dolgoztunk ezért a helyért, és hihetetlen látni, ahogy összeállt minden. Persze ez lehetetlen lett volna nélkületek, hiszen mindannyian mellettünk voltatok ezen az úton - mondtam lelkesen, mire tapsvihar tört ki. Egyre kényelmesebben éreztem magam, már kezdett szűnni a remegésem is.

A megnyitón mindenki szót kapott. Beszéltek Brian munkatársai, az én barátaim, a kiadó dolgozói, anyukám, na meg Mary és Bob. Ahogy hallgattam a beszédeket a szívem megtelt melegséggel. Fantasztikus volt hallgatni azokat az embereket, akiket a legjobban szerettem. Átfutott az agyamon az a gondolat is, hogy másfél évvel ezelőtt mennyire magányos voltam, azt gondoltam, hogy egyedül is boldogulok. Pedig mennyivel jobb volt tudni, hogy a körülöttem lévő emberek elkaptak, ha elestem, támogattak mindenben és szerettek engem.

Időközben Brian is megjelent mellettem, együtt hallgattuk végig a beszédeket. Hirtelen olyan idillinek éreztem mindent. A saját kávézóm megnyitóján ültem, a barátaim viccein nevettem, és mellettem ült életem szerelme. Mindenem megvolt, amiről álmodtam, és nem győztem kiélvezni a pillanatot. Mary megható beszéde után Brian felállt mellőlem. Csodálkozva kaptam felé a fejem, de ő csak szelíden rám mosolygott és a kezével intett, hogy maradjak ülve. Gondoltam, bepótolja a kezdéskor elszalasztott köszöntőjét.

- Nagyon jó volt hallgatni titeket - kezdte, mire ismét hangos tapsvihar és nevetés tört ki. - Számomra is felfoghatatlan most itt állni. Mint azt sokan tudjátok, a John West könyvkiadó édesapám tiszteletére jött részre, ugyanakkor az én álmom is valósággá vált benne. Ez a hely most sokkal többet jelent nekem, mint eddig bármilyen projekt, amin dolgoztam - mosolygott, úgy igazán. Én pedig nem bírtam levenni a szemem róla, büszkeség árasztott el, ahogy hallgattam.
- De a legjobb az egészben az, hogy nem csak az én álmom vált valóra. Most is előttem van, ahogy Ellie csillogó szemekkel mesélt a kávézós álmairól az első randinkon. Az elmúlt időben pedig minden egyes nap tapasztalhattam ezt a ragyogást, ami áradt belőle - nézett rám, mire könny szökött a szemembe. Brian jelzett, hogy menjek fel mellé.
- Mint azt már Ellie is mondta, ez a nap rengeteget jelent a számunkra, mert végre hivatalosan is megnyithatjuk a WESTMOON-t!! - kiáltotta el magát, mire mindenki ujjongásba kezdett.

Szinte lelassult az idő. Az emberek állva tapsoltak, mindenki boldog, meghatott tekintettel nézett vissza ránk. Brian átkarolta a nyakam és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. Mindent annyira, de annyira tökéletesnek éltem meg. Brian feltartotta a karját, jelezve, hogy még nem végzett a mondanivalójával, így ismét csend lett a helyiségben. Kíváncsian vizslattam, hogy vajon mit nem mondott még el a csodálatos beszédében.

- Tudjátok - köszörülte meg a torkát a barátom. - Tavaly májusban majdnem elütöttem valakit - jelentette be váratlanul, mire mindenki zavartan várta a folytatást. - Ezután pedig megismertem ezt a személyt. Minden egyes nap bejöttem ide, ebbe az épületbe, hogy találkozhassam vele - folytatta, mire mosolyra húzódott a szám széle. Bár azt nem sejtettem, miért éppen most tartotta megfelelőnek az alkalmat, hogy elmesélje ezt a történetet. - Nagyon sok minden történt azóta, megéltünk hegyeket és völgyeket együtt. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor a szemébe nézek, még jobban szeretem - fordult felém és két keze közé fogta a jobb tenyerem. - Arra szeretnék kilyukadni, hogy most már nem tudok elképzelni egyetlen másodpercet sem a hátralévő életemből nélküled - mondta csakis nekem, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

A szívem a torkomba dobogott, a levegő körülöttünk érezhetően élessé vált. De én csak azt a kék szempárt láttam magam előtt, amibe olyan nagyon szerelmes voltam.

- Éppen ezért, drága Danielle Moon - kezdte, miközben egyik kezével a zsebébe nyúlt, amiből egy apró, hófehér dobozka került elő. Levegőért kapkodtam a felismerés hatására, és legszívesebben már ordítottam is volna a válaszom. - Megadnád nekem a lehetőséget, hogy beléd szerethessek minden egyes nap, az életünk végéig? - tette fel a kérdést végig a szemembe mélyedve.

Ebben a pillanatban egyszerre lett volna kedvem sírva fakadni, elájulni, és igent kiabálni, amíg csak a torkom bírja. Nem érdekelt a csillogó gyűrű, amit a kezében tartott, nem érdekeltek a szempárok, amik ránk szegeződtek, csakis egyedül Ő érdekelt abban a percben. Végül csak hevesen bólogatni tudtam, és meg sem vártam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt, magamhoz húztam egy hosszú csókra. Közben éreztem az arcán legördülő könnycseppet. A körülöttünk lévő emberek, ha ez lehetséges, hangosabbak voltak, mint az egész megnyitó alatt összesen. De mindez olyan távolinak tűnt.

Mert akkor, ott csak mi ketten voltunk:

Biran West és Danielle Moon. 

Örökre.