Az ágyamon ülve bámultam ki az ablakon. Nem tudtam aludni, akárhogy próbáltam. Csak az elmúlt napra és a nappalim kanapéján fekvő Brianre tudtam gondolni. A szavaira, a romantikus gesztusaira, a csókjaira... Na meg arra, hogy fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ez köztünk. Tagadhatatlan volt a vonzódásunk egymáshoz, ez abban a csókban már teljesen egyértelmű lett. Szerelemnek viszont még nem nevezhettem. Tudtam, hogy komolyak a szándékai felém, ahogy az enyémek is azok voltak felé. De mindkettőnkben tombolt még a múlt. Hiszen komoly kapcsolata volt neki is és nekem is, ráadásul mindkettő csúnya véget ért. Hiába volt már több, mint két hónapja a szakítás, ennyi idő nem elég a továbblépésre. A hátamat a hideg falnak döntöttem és lehunytam a szemeimet. Hirtelen elém jött a jelenet, ahogy egy órája felpattantam Brian mellől a csókja után és berohantam a szobámba, magamra zárva az ajtót. Nem éreztem helyesnek amit csináltunk. A szívem egy része még mindig Marcus-hoz húzott, ahogy biztos voltam benne, hogy Brian sem volt még teljesen túl Sophie-n. Megszakítottam a tökéletes pillanatunkat, de nem bántam meg. Ahogy a csókokat sem. Csak sok volt ez az egész egyszerre. Úgy éreztem, hogy amikor reggel az idősek otthona előtt elváltunk az anyámmal, az már legalább egy hónapja történt. Aztán elvesztettem az állásom és a lakásom. Brian beállított hozzám. Rengeteget megtudtam róla. Aztán megcsókolt. Minden függőben volt köztünk, jobban, mint azelőtt bármikor. A telefonom rezgésére lettem figyelmes. Üzenetem érkezett.

"Jól vagy? Már vagy egy órája egy árva hangot nem hallok onnan. Ugye nincs baj?" - olvastam Brian üzenetét. Akaratlanul is egyből elmosolyodtam.

"Megvagyok" - feleltem szűk szavúan.

"Elrontottam valamit?" - rezgett újra a telefonom.

"Nem. Csak adj egy kis időt kérlek. " - gépeltem be, közben pedig könnyek gördültek le arcomon.

"De miért? Kérlek magyarázd meg, mert nem értem. Pedig úgy érzem, hogy jogom van tudni." - jött a válasz. Nem írtam vissza, inkább felpattantam az ágyamból és elfordítottam a kulcsot a bezárt ajtóban. Brian kint ült a kanapén a telefonjával a kezében, ahol a Messenger beszélgetésünk megnyitva. Amikor meghallotta az ajtó nyitódását egyből felpattant és elém lépett. Láttam rajta, hogy nehezére esett, de megtartotta a tisztes távolságot.

- Sajnálom - böktem ki halkan, a padlót kémlelve.

- Nem kell - hallottam meg a férfi válaszát. - Csak magyarázd meg, mást nem kérek.

- Én... - kezdtem volna, de a könnyeim ismét utat törtek maguknak. Jól esett volna, ha odajön hozzám és megölel, de ezt nem várhattam el tőle. A történtek után meg végképp nem. - Csak nem érzem ezt helyesnek. Nem akarom, hogy azért legyünk együtt, hogy elfelejtsük az előző kapcsolatunkat - nyögtem ki nagy nehezen. Nem kaptam választ, amiből arra következtettem, hogy további magyarázatra vár. - Nem vagyok biztos abban, amit Marcus iránt érzek - vallottam be. Még engem is megleptek a szavaim, de igazat mondtam. Briannel néha őszintébb tudtam lenni, mint saját magammal. - Nem szeretem. De nem is tudtam még túllépni rajta. És tudom, hogy te sem vagy még tisztában a Sophie iránti érzéseiddel. Igazán szeretni akarlak, és ezt akarom, hogy te is szeress. A maximumot szeretném adni neked. Ezért szeretnék együtt lenni veled. De ez így még egyikünknek sem fog menni.

- Ellie - ejtette ki a nevem lágyan és kedvesen. - Semmi baj. Igazad van - lépett oda hozzám és letörölte az arcomon csordogáló könnyeket a hüvelykujjával. - De annyira különleges érzéseim vannak irántad. Nem bírtam magammal, ne haragudj - szabadkozott. Elvette az arcomról a kezeit és maga mellé ejtette őket. Tekintete bűnbánó volt.

- Nem haragszom - mondtam határozottan. - Nem bántam meg. Csak összezavart.

- Megértem. Engem is egy kicsit, hogy őszinte legyek - vallotta be. - De pontosan tudom, hogy mit érzek irántad és mit akarok tőled - nézett a szemembe, hangja pedig sejtelmesen csengett. Erről sokáig nem is árult el többet.

Jobbnak láttam, ha visszamegyek a szobámba, így jó éjszakát kívántam Briannek és elmentem aludni. Nem sikerült, de legalább megpróbáltam. Ami a legfurcsább, hogy Brian csókjaira gondoltam folyamatosan. Annyi minden történt aznap, nekem mégis csak ez az egy dolog járt a fejemben. Nem bírtam tovább és reggel hatkor már muszáj volt felkelnem. Brian nem volt a nappaliban, ezért a keresésére indultam. Nem mintha nagyon el tudott volna veszni ebben a pici lakásban. Maximum haza tudod menni, csak ott nem lett volna esélyem megtalálni. Zabkását evett, és ahogy észrevettem, nekem is készített belőle egy adagot. Mondjuk ezt el is vártam, ha már a saját konyhámban a saját ételeimből csinált magának reggelit önkényesen. Persze nem hibáztathattam érte, hiszen a betegsége miatt nagyon fontos volt ennie.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá szeretetteljesen. Mindössze egy póló és egy alsó volt rajta, hiszen pizsamája nem volt. Haja kócosan helyezkedett el a feje tetején, arca kicsit nyúzott volt.

- Neked is - válaszolt rekedt hangon. Akkor lettem biztos benne, hogy annyi reggelen akarok vele találkozni, amennyin csak lehet. Még jobban nézett ki ilyenkor, mint általában, ami nagy szó. Ráadásul a mély, megnyugtató hangja még egy korai, rekedtes árnyalattal vegyítve egyszerűen tökéletes volt. Néhány pillanatra akaratlanul visszaváltoztam szerelmes tinilánnyá. Fogtam a zabkásámat és leültem vele szemben a székemre.

- Köszi a reggelit - szólaltam meg. Rám emelte a tekintetét.

- Nincs mit - biccentett. - Igazából tényleg nincs, mert a te kajádból csináltam - nevetett fel, mire én is.

- Hogy vagy? - váltottam témát. - Mármint így a tegnapi események után.

- Megvagyok - válaszolt kissé szomorúan. - De megértelek, meg igazad is van. Elsiettem a dolgokat, ezzel pedig mindkettőnket összezavartam. De azért mentségemre szól, hogy a te hibád is. Túlságosan ellenállhatatlan vagy, Ellie - mondta nemes egyszerűséggel. Nem hallottam ki belőle szándékos bókolási vágyat, egyszerűen csak őszinte volt. Úgy mondta ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Bevallom, felnőtt nő létemre el is pirultam egy picikét.

- Nem ezért volt az én hibám is - ráztam meg a fejem tiltakozva. - Mert én is akartam - árultam el, mire elmosolyodott. - Na szerintem én elmosogatok - álltam fel az asztaltól.

Miközben mosogattam Brian váratlanul mögém lépett. Az egyik kezével megtámaszkodott a pulton, a másikat pedig óvatosan a derekamra helyezte. Nem igazán tudtam a dolgomra koncentrálni. A közelsége ismét lebénított. Felnéztem a vállam felett és a szemeibe mélyedtem. A víz közben csobogott a kagylóban, ezért a fiú elvette a pultról a kezét és elzárta vele a csapot, majd azt a kezét is a derekamra vezette és szorosan magához húzott. Egy puszit nyomott a fejem búbjára, ami a nagy magasságkülönbség miatt könnyedén ment neki. Belesimultam a karjaiba. Bármennyire jó érzés is volt, nem tudtam teljesen elengedni magam, mert végig ott volt bennem egy tüske. A se veled, se nélküled kapcsolatunk tüskéje. Mert nem voltunk együtt, de valójában külön sem. Mert lassan az egymáshoz való viszonyulásunk kezdett átcsapni egy párkapcsolatbeli viselkedésbe. Viszont mindketten tudtuk, hogy mi ketten még nem voltunk túl a múlton, nem voltunk készek az újra. Hiába vonzódtunk egymáshoz, hiába erősödött a kötődésünk egymáshoz napról napra, hiányzott az elhatározás és a maximális elkötelezettség. Nem tudtuk volna a legjobbat adni a másiknak. Ezekkel a gondolatokkal inkább - bármennyire is csodálatosan éreztem magam a karjaiban - elhúzódtam tőle.

- Baj van? - nézett rám kétségbeesetten.

- Csak kicsit nehéz ez így nekem - vallottam be. A hajamba túrtam, majd elléptem mellőle.

- Ellie, nyugi - mosolyodott el, ám nem őszintén. Ez inkább amolyan kényszeredett mosoly volt, nem igazi. Hangja viszont lágyan, nyugtatóan csengett. - Ez most egyikőnknek sem könnyű. Sajnálom, de nem igazán bírok magammal a közeledben.

- Én is ezt érzem - bólintottam. - Tudom, hogy nem vagyunk csak barátok. Engem az zavar, hogy nem tudom mik vagyunk, nem tudom minek nevezni a kapcsolatunkat.

- Majd kialakul - biccentett. - De ha azt szeretnéd, akkor, akármennyire nehezemre esik is, leállok. Lehetünk szigorúan csak barátok, ha neked úgy jobb - mondta teljesen komolyan. Szeméből hihetetlenül sok törődést és valamennyi kétségbeesettséget tudtam kiolvasni.

- Nem tudom - ráztam meg a fejem egy kis gondolkodás után. - Nem hiszem, hogy menne - nevettem el magam kelletlenül. Úgy vonzottuk egymást, mint a vas meg a mágnes, nem igazán tudtuk volna tartani a barátság távolságát. Addig viszont, amíg nem alakulhatott komolyra, addig muszáj volt ennek a se veled, se nélküled állapotnak maradnia. Nem tetszett ez a kapcsolati titulus, de nem volt mit tennem. Nem akartam feladni ezt az egész alakulóban lévő dolgot egy kis tüske miatt.

- Akkor minden marad így?

- Azt hiszem nem tehetünk mást - húztam el a számat. Talán hülyének gondoltam akkor magunkat, amiért nem jöttünk egyből össze, de nem is olyan sokkal később kiderült, hogy nagyon jól tettük, hogy akkor még nem kezdtünk bele komolyabban. - Nem mész ma dolgozni? - váltottam témát.

- Ellie, figyelj elmondok egy titkot - lépett hozzám közelebb és megfogta a bal kezemet. A fülemhez hajolt, majd belesúgott. - Ma... Szombat van.

- Na kösz - csaptam lágyan a mellkasára nevetve, ezzel büntetve a gonosz viccéért.

- De te nyilván nem tudhatod, hiszen már majdnem tizennyolc órája munkanélküli vagy - folytatta a csipkelődést. Hangjából kihallottam, hogy meglehetősen jól szórakozott rajtam és persze saját magán is.

- Van az tizenkilenc is - nyújtottam ki rá a nyelvem, mint egy óvodás. - És amúgy lassan nem csak munkanélküli, hanem hajléktalan is leszek - jutott eszembe ez a szomorú tény, amivel egyből elvágtam a jó hangulatot.

- Kitalálunk valamit, jó? - simogatta a vállam. - Anyukáddal beszéltél már erről?

- Nem - ráztam meg a fejem. - De nem is akarok. Tavaly, amikor elköltöztem, akkor nagyon ki volt borulva. Hiába volt úgy, hogy pár hónap után úgyis összeköltözünk Marcus-szal, akkor is félt, hogy nem tudok majd magamról gondoskodni. Veszekedve váltunk el akkor és ez a dolog csak most oldódott meg a napokban. Nem szeretném, hogy újra egy ilyen probléma álljon közénk, érted? Meg nem is akarom ezzel terhelni, megvannak neki a maga gondjai - vázoltam fel a helyzetet.

- De ez így nem jó. Ellie, ő az anyád, tudnia kell a dolgokról. Mivel kirúgtak, ezért nem is igazán tudsz miből új lakásba költözni. Nem lehet, hogy tudna segíteni?

- Egy öregek otthonában él. Mégis miben tudna segíteni? Odaadja a mellette levő szobát és esténként levisz bingózni a társalgóba? - tártam szét a karom saját magamon nevetve.

- Jó értem - nevetett velem Brian is. - De akkor is tudnia kéne egy ilyen nagy dologról - mondta.

- Majd fog - zártam le a témát. Milyen rosszul tettem, hogy nem hallgattam akkor Brian-re! Elég sok szenvedéstől megkímélhettem volna magamat. - Akkor meddig maradsz nálam? - váltottam ismét témát.

- Ameddig szeretnéd, ma nincs semmi dolgom - mosolygott rám.

- Akkor gyere, keressünk nekem lakást - fogtam meg a kezét és magam után húztam a nappaliba.

Kerek három óra keresgélés után sem találtunk semmit. Illetve igen, vagy nagyon drágán, vagy nagyon messze. Az a baj kis városokkal, hogy lakás bérlésre nagyon kicsi az igény. Általában házakat vesznek az emberek, családok költöznek ide. A panelházak pedig ugyanezen okból tömve is voltak. Mert akik olyanok mint én, azok egyből lecsapnak a kis lakásokra, amikből, azért tegyük hozzá, nem sok volt. Két paneltömb volt az egész városban, és ezekben összesen egy kiadó lakás, és két eladó volt. Az az egy kiadó lakás pedig már bérbe lett adva, csak nem szedték le a netről hirdetést. Brian az összes kapcsolatát bevetette, hátha talál nekem valamit, de sikertelenül.

- Brian - szólítottam meg a férfit, aki már jó ideje feszülten figyelte a képernyőt és idegesen nyomogatta az egeret és a billentyűzetet. - És ha elköltözök a városból? - vetettem fel az ötletet halkan. Természetesen egyáltalán nem akartam itt hagyni ezt a helyet, de nem igazán láttam akkor más megoldást.

- Mi? - kapta rám egyből a tekintetét. - Azt nem Ellie, biztos, hogy nem fogsz innen elköltözni - tiltakozott hevesen.

- És ha nincs más megoldás? Ha itt nincs olyan lakás amit ki tudok fizetni, akkor muszáj lesz.

- Nem érdekel. Akkor majd fizetem helyetted a lakbért. Nem fogsz innen elmenni - mondta határozottan.

- Nem hagyhatom, hogy az én lakhatásomat fizesd - ellenkeztem egyből, de közben nagyon jól esett, hogy ezt is megtenné, hogy a közelében tudjon.

- Akkor csak a felét - alkudozott.

- Megígértem magamnak, hogy egyedül fogok boldogulni. Hiszen ezért költöztem el tizennyolc évesen otthonról - érveltem. Bár jobban belegondolva, tudtam, hogy végül Briannek úgyis köze lesz ehhez az egészhez. Csak arra nem gondoltam, hogy annyira, amennyire végül beleszólt a lakhatásomba.

- De ezt ne kudarcnak éld meg. Az is nagyon nagy dolog, hogy ilyen fiatalon egy évig teljesen egyedül tartottad el magad. Fogadd el a segítségemet, amíg újra talpra nem állsz. Utána mehetsz egyedül, ahova akarsz. De most hadd segítsek, Ellie, kérlek - nézett a szemembe mélyen. Igaza volt. Minden egyes szavában. Csak belegondoltam, hogy Marcus mikor tette volna ezt meg értem. Valószínűleg soha.

- Köszönöm - nyomtam egy hatalmas puszit az arcára. - Ez tényleg nagyon sokat jelent.

- De még mindig nem tudjuk hova költözz - vezette vissza a tekintetét a laptopra.

- Inkább most már hagyjuk abba mára - kértem. - Kicsit elegem van már ebből.

- Rendben - csukta le a gépet, majd a dohányzó asztalra helyezte. Kihasználva, hogy felszabadult az öle, egyből oda is raktam a combjára a két lábam. Teljesen ösztönösen csináltam, át sem gondoltam mit tettem, így hirtelen belepirultam a saját cselekedetembe.

- Zavar? - kérdeztem lazaságot erőltetve magamra.

- Dehogy - nevetett fel és a kezeit a bokámra tette, majd simogatni kezdte a bőrömet. Az utóbbi fél évben teljesen el is felejtettem, hogy milyen egy normális kapcsolatban lenni. Marcus-szal a vége már tényleg elég katasztrofális, közömbös volt, így az utóbbi két Briannel töltött nap eszembe juttatta, hogy milyen is, ha az emberrel igazán törődnek. - Mi az? - vizslatta az arcom.

- Semmi, csak elkalandoztam - ráztam meg a fejem, mintha ezzel rendet rakhatnék a fejemben. Nem válaszolt, csak továbbra is az arcomat elemezte mosolyogva. - Mi az? - kérdeztem ezúttal én.

- Olyan szép vagy - állapította meg, mire nekem is hatalmas, önkénytelen mosoly terült el a számon. - De ezt nem csak úgy mondom. Tényleg, gyönyörű vagy, Ellie.

- De ne mondj már ilyeneket - temettem vörös arcom a tenyerembe.

-Most akkor nem nézhetlek? - kérdezte szomorúan. Csak megráztam a fejem, de közben vigyorogtam, mint a hülye. Ismét olyan voltam miatta, mint egy szerelmes kis tinilány. - De én szeretnélek nézni - makacskodott, de nem engedtem neki. Továbbra is takartam a kezemmel az arcomat.

- Miért? - motyogtam a tenyerem mögül.

- Mert látni szeretném a gyönyörű barna szemeidet, a szép hosszú szempilláidat, a szépen ívelt szemöldöködet, a formás kis szádat... - sorolta a bókjait. - Folytassam? - kérdezte, de én nem feleltem. Erre megéreztem meleg kezeit az enyémen, ahogy lassan lehámozta a fejemet takaró, számára zavaró testrészt rólam. Behajlította a lábam és közel jött hozzám. Tudtam, hogy mire készült és akkor eszem ágában sem volt bármiféle módon is ellenkezni neki. Bár még csak néhány órája tisztáztam vele, hogy a csók nekem még sok, és tudtam, hogy össze fog zavarni, de közben sokkal nagyobb volt bennem a vágy aziránt, hogy megcsókoljon.

- Mit szeretnél? - suttogtam ajkaira huncutul. Erre játékosan megcsillant a szeme és mosoly ült a szájára, amivel épp csókot adni készült.

- Kipróbálni a formás kis szádat - válaszolt frappánsan.

- Dehát tegnap már kipróbáltad.

- Akkor nem kipróbálni, hanem kölcsönkapni szeretném - simította meg az arcomat. Megadva magamat bólintással jeleztem neki, hogy megkaphatja, amit szeretne. Közel hajolt a számhoz, így éreztem meleg leheletét az ajkaimon. Szép lassan közeledett felém. Mikor már majdnem megcsókolt, éles rezgés szakított meg minket. Mindkettőnk telefonja teljesen egyszerre rezdült meg, és mindkét képernyő ugyanabban a pillanatban kezdett világítani. Egyszerre nyúltunk a két mobil után. Szótlanul oldottuk fel a telefonjainkat, miközben én még mindig félig az ölében ültem.

"Marcus Lawson frissítette a kapcsolati státuszát: egyedülálló."

A Facebook értesítést olvasva az összes vér kifutott az arcomból. Egyből Brianre néztem, aki hasonlóan festett. Ez csak egy dolgot jelenthetett. Sophie és Marcus szakítottak. Egyikőnk sem szólalt meg, de a kimondatlan kérdés ott cikázott a levegőben:

Akkor most mi lesz Briannel és velem?