- Kezdek fázni - szólaltam meg.

- Menjünk be - fordult meg azonnal az ajtó felé. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belekapaszkodtam a kezébe és rákulcsoltam az ujjaimat az övére, mire hátrafordult és elmosolyodott. Visszamentünk a nappaliba és a kanapéra telepedtünk.

- Ellie - szólított meg, mire felé kaptam a fejem. - Ha szeretnél, akkor jöhetsz dolgozni a könyvkiadómhoz - ajánlotta fel, mire belelkesedtem.

- Komolyan? - kérdeztem örömmel a hangomban.

- Persze - bólintott. - Azonnal kezdhetnél bármikor. De persze tudom, hogy nem ez az álom munkád, ezért nem szeretnék semmit erőltetni.

- Köszönöm Brian - öleltem át hirtelen szorosan a nyakát, mire egy kicsit megdőlt a kanapén, de megtartotta magát és átkarolta a derekamat. Nem állt szándékomban elengedni, de úgy éreztem, hogy ezt nem bánta.

- Csak az a baj, - kezdte, miután elváltunk - hogy még nagyon nem indult be a kiadó. Fél éve működik és mindössze egy könyv áll kiadás előtt.

- És mi az? - kérdeztem kíváncsian.

- Ez bonyolult - sóhajtott.

- És akkor nem is mondod el? - biggyesztettem le az ajkam.

- Dehogynem - enyhült meg az arckifejezése. - Megpróbálom elmondani, de ez nem könnyű nekem - túrt a hajába. - Tizenhat éves koromban apukám meghalt. Beteg volt - kezdett bele, mire lefagytam egy pillanatra. Ezek szerint mindketten elvesztettük az apánkat. Én soha nem ismertem, és ebből a szempontból szerencsésebb is voltam, mint Brian, mert ő ismerte az apját. - Nagyon jó volt a viszonyunk, ezért a halálát nagyon nehéz volt feldolgoznom. Abban az időben sokat buliztam, kicsit elvesztettem önmagam. Ráadásul részeg is voltam néha, ami alapból nem egy nagy katasztrófa, de a cukorbetegségem miatt komoly következményei is lettek. Csak hogy példát mondjak, volt, hogy elvesztettem az eszméletem egy bulin és mentővel vittek be a kórházba. Lényeg a lényeg, nem voltam jól. Mikor elmentem egyetemre, anyám akkor döntött úgy, hogy kiköltözik, mert túl nagy neki egyedül a ház. Nem adtuk el, csak anya ment át egy kisebb lakásba. Visszamentem segíteni neki pakolni. Az apám régi dolgozószobájába ráakadtam egy halom papírra. Apám naplója volt, és rólam szólt. Ez volt az egyetlen, ami segített a halála feldolgozásában. Magammal vittem az egyetemre és minden nap olvastam belőle. Elhatároztam, hogyha befejezem a sulit, akkor nyitok egy könyvkiadót és kiadom apa naplóját könyvként. Meg is tettem, és lassan a polcra is kerülhetnek a kész kötetek - mesélte. Nekem könnyek gyűltek a szemembe a történet hallatán. Ahogy végiggondoltam az egészet összeszorult a szívem. Eddig ezt sem tudtam Brianről és biztos voltam benne, hogy azért, mert eddig főleg rólam volt szó. De elhatároztam, hogy vele nem fogom elrontani. Nem leszek olyan, mint Marcus-szal voltam. Nem fogok csak magamról beszélgetni. De valahogy vele nem is akartam. Amikor vele voltam, akkor úgy éreztem, hogy mindent tudni akarok róla. Mert Brian más. Brian több, és többet érdemel.

- Mi a kiadó neve? - kérdeztem meg kis csend után.

- John West - mosolyodott el. - Így hívták az apámat.

- Ez nagyon szép gesztus - mondtam, majd a keze után nyúltam és az ujjai köré kulcsoltam az enyémeket. Lenézett az összefonódott kezeinkre és édes mosoly terült el az arcán. Felemelte őket és puszit lehelt a kézfejemre.

- Kíváncsi vagy rá? - vette elő a farzsebéből a telefonját. Bólogatni kezdtem. Rutinosan írta be a kódját, ráadásul olyan gyorsan, hogyha akartam volna se lehetett volna esélyem megjegyezni. Közben a kezemet nem engedte el. Bement a galériájába és megnyitotta a könyv borítóját. Jól szemügyre vettem. Egy fekete-fehér kép volt rajta, amin egy férfi volt, aki a gyereke kezét fogta. A könyv címe Szemem fénye volt.

- Ez gyönyörű - mosolyodtam el lelkesen.

- Igen - bólogatott. - Nagyon jó grafikai csapattal dolgoztam együtt rajta.

- Beleolvashatok? - kérdeztem izgatottan.

- Persze. Itt van a kedvenc részem - adta a kezembe a telefonját miután megnyitott rajta egy szövegrészletet. Brian ujjai változatlanul szorosan fonódtak az enyémekre, és egyikünknek sem volt szándékában ezt megszüntetni. A képernyőt figyelve magamban olvasni kezdtem a szöveget.

"Brian ma elkezdi a gimnáziumot. Nagyon ideges, reggelire alig evett valamit. Bár nincs oka izgulni. Eddig sok barátja volt, ezért biztos vagyok benne, hogy a gimiben is sokat fog szerezni. Rendes gyerek. Mindent megtett, hogy jó első benyomást keltsen. A nyáron a szemüvegét kontaktlencsére váltotta, elkezdett edzőterembe járni és új ruhákat is beszerzett magának. Úgy akart az iskolája köztudatába lépni, mint menő srác. Persze figyelmeztettem, hogy nem biztos, hogy jó vége lesz, de most még nem ez érdekli. Lelkes, és egyelőre ez a fontos. Nem engedte, hogy bekísérjem az első napján, pedig szerettem volna ott lenni vele ennél a meghatározó pillanatnál. De megértem, hiszen szülővel megjelenni a suliban sosem menő. Legalábbis, már a mi időnkben sem volt az. Így itthonról izgulok érte egész nap, várom, hogy hazajöjjön. Belegondolni sem merek, hogy valószínűleg nem sokat élek meg a gimnáziumban töltött éveiből. Ő még nem is tud a betegségemről, de egy ideig még nem is szándékozom ezzel elrontani a kedvét. Számtalanszor elképzeltem már Brian jövőjét. A fejemben élő kép szerint lesz egy szép, megértő, talpraesett, okos, lelkes, erős és támogató barátnője, aki boldoggá tudja majd tenni. Sikeresen végezi a tanulmányait, bekerül egy jó egyetemre, talál egy jó munkát és sokra viszi az életben. Lesz egy gyönyörű szép családja; felesége, gyerekei. Én pedig majd fentről figyelem az unokáimat, ahogy édesen játszanak majd. Nem szeretném, ha valaha is anyagi gondjai lennének, amik hátráltatják a céljai elérésében. Ezért is hagyom rá a végrendeletem szerint minden vagyonomat, amit sikerült megszereznem az évek során. Övé lesz a ház, a pénz, mindent ő fog megkapni. Minden lehetőséget meg akarok adni neki, hogy amikor felnő, egy sikeres, okos, erős, boldog férfi legyen. De ami a legfontosabb: mindig kövesse az álmait."

Elérzékenyültem a sorok olvasása közben. Nem is értettem hogyan áradhat ekkora szeretet egyszerű szavakból. Látszott, hogy valóban Brian volt az ő Szeme fénye. Ilyenkor sajnáltam igazán, hogy az én életemből kimaradt az apa személye.

- Azta Brian...ez nagyon szép - mondtam halkan és még mindig a kijelzőre meredtem, ami akkor már elsötétült a kezemben.

- Ez segített a legtöbbet a halála feldolgozásában - vallotta be. - Azt akarta, hogy nekem a lehető legjobb életem legyen, nélküle is.

- És hogy érzed, jó az életed? - pillantottam rá kíváncsian.

- Amikor Sophie elhagyott, akkor nem volt jó, azt hiszem. De amióta te benne vagy... - szorította meg a kezem. Amit még mindig nem engedett el. - Azóta sokkal jobb.

- Milyen volt Sophie-val? - ragadtam ki a lány nevét az előző mondatából.

- Őszintén? Nagyon jó. Boldogok voltunk együtt - vallotta be. - Tényleg azt gondoltam, hogy ami köztünk volt az örökre szólt. De tévedtem.

- Mind tévedünk néha - utaltam a saját kapcsolatomra Marcus-szal.

- Vele milyen volt? - kérdezte.

- Jónak jó, de a vége felé már kicsit fura - húztam el a számat.

- Mire gondolsz? - vizslatott kíváncsian. Nagyot sóhajtva elgondolkoztam. Nem voltam benne biztos, hogy el kéne mondanom neki az egészet.

- Brian, ez kicsit...nehéz téma számomra - hajtottam le a fejem.

- Nem erőltetem - rázta meg a fejét. Pár pillanat múlva azonban ismét megszólalt. - De ha komolyan gondoljuk ezt együtt, akkor a legjobb út a tovább lépéshez az, ha ezeket egymással tudjuk megbeszélni - mondta komolyan csengő, mély hangján.

- Igazad van - bólintottam. Picit megpróbáltam fejben összeszedni a gondolataimat, de nem sikerült, így egyből belevágtam. - Miután leérettségiztünk, Marcus és én azt terveztük, hogy összeköltözünk. Aztán azt mondta, hogy nem akarja még otthagyni a szüleit, viszont anyukám akkor már eladta a házat. Így próbáltam a lehető legmegértőbb lenni az érveivel szemben és eljöttem ide, az albérletbe. Úgy volt, hogy ahogy találunk egy lakást összeköltözünk, de ez folyamatosan halasztódott, főleg miatta - meséltem egyre jobban belemélyedve, ezzel kapargatva a múltam sebeit. Az emlékek hatására összeszorult a mellkasom és sírhatnékom támadt, de igyekeztem elnyomni magamban ezt az érzést. - Ezért sem érdekelt, hogy ha a lakást eladják, akkor ki kell költöznöm. Eredetileg maximum két-három hónapról volt szó, erre már lassan egy éve itt lakom. Ebben a dologban is eléggé kicseszett velem. De ami a legrosszabb... - kezdtem, de ekkor előtört belőlem a zokogás. Ezt a mondatot pedig még nagyon sokáig nem tudtam befejezni. Pedig mennyire be kellett volna! A könnyeim megállás nélkül mosták az arcom, nem bírtam megszólalni sem. Az egész nap minden fájdalma egyszerre szakadt ki belőlem. Brian azonnal magához húzott és hajamat simogatva hagyta, hogy a mellkasán nyugvó fejemről a könnyeket a pólója vegye át. Megnyugtató volt az ölelése, de abban a pillanatban én a sírásban találtam megnyugvást. Azt mondják, hogy a sírás megtisztítja a lelket. Abban a pillanatban ezt nagyon igaznak éreztem.

- Köcsög az a gyerek - állapította meg Brian, amikor már nagyjából negyed órája sírtam a mellkasának dőlve. - Nem értem hogy lehet ilyet megcsinálni egy lánnyal. Főleg egy olyannal, mint te.

- Talán megérdemeltem - töröltem le a könnyeimet. - Tegnap, amikor beszéltem Marcus-szal, akkor...

- Hogy mit csináltál? - képedt el. Ekkor beugrott, hogy ő ezt még nem is tudta. Hiszen amikor az éjszaka közepén itt volt a panel előtt, akkor pont ebbe a történetbe kezdtem bele, amikor anyám megszakította a beszélgetésünket.

- Felhívtam Marcus-t - csuktam be a szemem, és megfagyva ültem, mintha ítéletre várnék.

- Te hívtad fel őt? - kérdezte egy kisebb hallgatás után.

- Igen - mondtam halkan, bűnbánóan, majd kinyitottam a szemeimet.

- Basszus - dőlt hátra a kanapén. - Azt hittem, hogy te is érzel irántam valamit. Basszus, hogy lehetek ilyen hülye? Te még őt szereted - mondta kicsit indulatosan, de mindenképpen csalódottan, fájdalmasan.

- Már nem szeretem - ráztam meg a fejem határozottan. - Csak le akartam zárni. Illetve... - gondolkoztam el. Hiszen az eredeti szándékom a telefonnal az volt, hogy megtudjam, hogy Sophie miben jobb, mint én. Tudni akartam, hogy mit csináljak másképp, mint Marcus-nál, ha azt szeretném, hogy Briannel összejöjjenek a dolgok.

- Illetve? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem csak ezért - mondtam. Nem igazán szerettem volna, ha megtudja az igazi okot. Hogy miatta hívtam fel.

- Hanem? - próbálta kiszedni belőlem. Nem válaszoltam, mire hitetlenül megrázta a fejét. - Nem hiszem el. Mi mást akartál még tőle?

- Brian, ez nem ilyen egyszerű - próbáltam hárítani, de sikertelenül, mert tovább faggatott.

- Dehogynem. Danielle ez nagyon egyszerű - emelte fel egy picit a hangját. Ebből, na meg abból, hogy a teljes nevemen szólított, tudtam, hogy ingerült. - Miért. Hívtad. Fel. Az. Exed? - tagolta lassan. Kicsit megilletődtem az ideges hangnemtől, de közben kifejezetten jól esett, hogy ennyire érdekeltem. Mert az, hogy ennyire dühös lett attól, hogy Marcus-szal beszéltem, egyértelmű jele volt számomra annak, hogy érzett valamit irántam. Komolyan gondolta, mert féltékeny lett.

- Tudni akartam, hogy Sophie miben jobb nálam - motyogtam lehajtott fejjel. Az arckifejezését elnézve nem tetszett neki ez a válasz.

- Miért hasonlítgatod magad Sophie-hoz? - mondta sokkal halkabban, de még mindig kicsit idegesen.

- Mert miatta hagyott el Marcus. Ő volt az a lány, akit feleségül akartál venni. Sophie sokkal jobb nálam, és ezt ne tagadd, mert így van. Mellette én csak a kis Ellie vagyok, talán pótlásnak jó leszek Sophie után a számodra, de olyan jó sosem leszek, mint ő - ráztam meg tehetetlenül a fejem. Akkor még minden szavamat teljesen komolyan gondoltam, de néhány perc múlva megváltozott a véleményem. Ha nem is teljesen, de nagy részben.

- Ellie, most nagyon figyelj rám - fogta meg ismét a kezemet, amit akkor engedett el, amikor megölelt. Törökülésbe húztam a lábam, így egész testemmel felé tudtam fordulni. - Szó sincs semmi olyasmiről, hogy Sophie jobb nálad. Mások vagytok. Más vagy mint ő, de semmiképp sem rosszabb. Szerettem Sophie-t, de ez nem azt jelentheti, hogy téged nem szerethetlek még akár jobban is, mint őt. Ő más karakterű lány, mint amilyen te vagy. Tele van életkedvvel, boldog, folyamatosan pörög és nagyon optimista, szociális beállítottságú lány. Az, hogy te nem vagy ilyen, az nem azt jelenti, hogy rosszabb vagy nála. Sőt, vannak olyan tulajdonságaid amik számomra sokkal vonzóbbak is. Csak hogy elhidd, például nekem nagyon tetszik, hogy ennyire keményen megdolgozol a sikereidért. Ráadásul okosabb is vagy, mint ő. Na meg életképesebb is, mert Sophie még főzni sem nagyon tudott, nem hogy teljesen egyedül élni egy lakásban. Ő huszonegy évesen fele annyit nem tud az életről, mint te tizenkilenc évesen. A lényeg, hogy ne hozzá mérd magad, mert felesleges. Csakis az számít, hogy te ki vagy. Te pedig Danielle Moon vagy, egy fantasztikus, gyönyörű, okos, aranyos, vicces, nagyon különleges lány - fejezte be a mondandóját. Egészen elérzékenyültem, miközben hallgattam amit mondott. Annyira jól estek a szavai, hogy hirtelen szinte kicsattantam a boldogságtól.

- Komolyan gondolod? - kérdeztem fülig érő vigyorral.

- Persze, hogy komolyan gondolom - felelte hatalmas meggyőződéssel a hangjában. - Tudod, amikor legelőször találkoztunk már akkor is nagyon szimpatikus voltál nekem - mosolygott rám.

- Te is nekem - bólintottam. - Azt nem értem, hogy hogy lehet az, hogy pont aznap jöttél be először a kávézóba - jutott eszembe.

- Először? - vágott csodálkozó arcot. - Mióta befejeztem az egyetemet minden nap oda járok. Egy éve, Ellie.

- Mi? - nyögtem ki kis csend után. Annyira ledöbbentem, hogy egy kisebb sokk hatás ért.

- Minden egyes hétköznap bementem négykor és a kilences asztalnál megittam a lattémat. Mary szolgált ki minden alkalommal - magyarázta én pedig szó szerint tátott szájjal hallgattam. Nem lehettem túl vonzó látvány, az biztos.

- Akkor hogy lehet, hogy Mary úgy jött oda hozzám, hogy vegyem át a kilencest, mert helyes, korombeli srác ül ott és ideje továbblépnem? - gondolkoztam hangosan. Erre a fiú szemei kerekedtek el.

- Ezt mondta? - kérdezte hüledezve, én pedig bólogattam. Erre kitört belőle a röhögés. - Annyit kértem tőle, hogy szóljon neked, mert beszélni szeretnék veled. Észrevettelek és felismertelek amikor bementem - magyarázta. Egyre jobban csodálkoztam, mert erre nem számítottam. Egy ici-picit sem.

- Egyet nem értek. Akkor miért csodálkoztál, amikor odamentem felvenni a rendelést? - kérdeztem visszaemlékezve az ominózus délutánra.

- Őszintén? - nevette el magát kínosan. - Picit cikinek éreztem, hogy Mary-n keresztül hívtalak oda magamhoz, ezért próbáltam úgy lereagálni a szituációt, mintha én se tudtam volna, hogy ott vagy - vakarta meg idegesen a tarkóját. Erre jóízűen felnevettem. Nagyon aranyosnak tartottam.

- Erre azért nem számítottam - vallottam be még mindig vigyorogva.

- Sok mindent nem tudsz még te rólam - biccentett.

- Például? - ráncoltam a szemöldököm. Erre közelebb ült hozzám.

- Például azt, hogy most mi jár a fejemben - mondta halkan, mélyebb hangon, mint eddig. A levegő kettőnk között pillanatok alatt megkomolyodott.

- Miért, mi jár a fejedben? - kérdeztem vissza.

- Biztos, hogy akarod tudni? - nézett a szemembe és egészen közel hajolt hozzám.

- Igen - válaszoltam remegő hanggal, amit a hirtelen nagyon magasra emelkedő pulzusomnak tudtam be.

Egy hirtelen mozdulattal a tarkómnál lévő hajamba túrt és hevesen az ajkaimra tapasztotta az övéit. Azonnal visszacsókoltam. A tempón lassított egy kicsit, hogy mindketten ki tudjuk élvezni a csókot. Szája ritmusosan mozgott a számon. Csak akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire vártam már ezt a pillanatot. A mellkasára vezettem a kezeimet, majd az egyikkel dús, fekete hajába túrtam. Az ő egyik keze még mindig a hajamban volt, a másikkal lágyan az arcomat simogatta. Egészen lelassította a csókot, puszit adott a számra, majd gyengéden megharapta az alsó ajkamat. Elmosolyodtam és ezúttal én kezdeményeztem a következő csókunkat. Mintha megállt volna az idő. A szemeim le voltak hunyva, és csak Brianre koncentráltam. Az érintéseire az arcomon, a kezére a hajamban, de legfőképp az ajkaira a számon. Tökéletes percek voltak. Csak egy dolgot nem tudtam:

Akkor most mi ez az egész köztünk?