- Vigyázz magadra anya - öleltem át a nőt az öregek otthona fehér falai előtt.

- Te is nagyon, Ellie - suttogta a fülembe, majd elváltunk. - Köszönöm ezt a hetet. És sok sikert Briannel - mosolyodott el. - Azért majd hívj fel néha! - kért.

- Persze, mindenképp - ígértem meg. Hirtelen nagyon távolinak éreztem azt az időpontot, amikor utoljára itt álltunk az idősek otthona előtt. Csak egy hete volt, nekem mégis nagyon hosszú időnek tűnt, hiszen annyi minden történt azóta.

Elbúcsúztunk, majd lassan elindultam a munkába, miközben élveztem, ahogy a napfény melegíti az arcbőröm. Sok minden volt romokban körülöttem, de erőt adott az, hogy anyámmal rendeződött a viszonyunk. Komótosan sétáltam a buszhoz, amire várnom kellett még, úgyhogy addig elővettem a telefonomat, hogy zenét hallgassak. Amikor bekapcsoltam, a kijelzőt látva hirtelen lesokkoltam. Sokkal kevesebb időm volt, mint hittem. Biztosra vettem, hogy el fogok késni a munkából, és féltem a következményektől, mert a főnököm múltkor azt mondta, hogy még egy rossz lépésnek már komoly következményei lesznek. Az alsó ajkamat rágcsálva vártam a buszra, ami valahogy nem akart jönni. Már itt kellett volna lennie, de sehol sem láttam. Késett. Miután felszálltam az egyik ülésen ülve a lábammal idegesen doboltam, mintha az gyorsítana a tempón. Futva tettem meg az utat a kávézóig, de késő volt. Tíz perccel két óra után estem be az ajtón. Pont letettem volna a táskám, amikor Bob szólt.

- Le se pakolj, Johnson azt mondta, hogy ahogy megjössz menj az irodájába - informált lemondóan. Ő is tudta, hogy ennek mi lesz a vége, ahogy mindenki más is. Csak én nem fogtam fel még akkor. Sóhajtva a hajamba túrtam, majd felmentem a lépcsőn, ami Mr.Johnson irodájához vezetett. Nagy levegőt vettem, és a következő negyed óra történéseiről mit sem sejtve léptem be a fa ajtón.

- Üdv, Mr.Johnson - köszöntöttem. A főnököm az íróasztalánál ült. Mint mindig, akkor is pólót és zakót viselt, és a gépén nyomkodott valamit.

- Ülj le, Danielle - mutatott az asztalával szemben elhelyezett székre. A nyomtatóhoz lépett és kiszedett belőle egy köteg papírt, majd azzal a kezében ült le a hatalmas gurulós székébe. - Gondolom sejted, hogy miért vagy itt - kezdett bele.

- Elkéstem - hajtottam le a fejem.

- Ez így igaz - helyeselt. - És emlékszel mit mondtam a múltkor?

- Hogy az volt az utolsó húzásom - emlékeztem vissza a főnököm szavaira.

- Így van - bólintott. - Elkéstél az ellenőrzésről, rendben, elnéztem. Elrohantál szó nélkül a beteg anyádhoz, elnéztem. Önkényesen tovább tartottad a szüneted, nehezen, de elnéztem. Hallottam, hogy a minap balhéztál egy vásárlóval és későn szolgáltad ki a vendégeket, aztán pedig leléptél, amikor még javában tartott a munkaidőd. Próbáltam megértő lenni, mert Mary azt mondta, hogy rosszul vagy. Na de ennyi minden után még van pofád elkésni! - emelte fel a hangját. - Ez már sok, Danielle!

- Sajnálom, Mr.Johnson, nem fordul elő többet - ígértem meg.

- Biztos, hogy nem fog - értett egyet. - Tessék - dobta elém az asztalra az addig általa szorongatott papírköteget.

- Ez micsoda? - pislogtam értetlenül.

- A felmondásod - mondta ki egyszerűen, mire kaptam egy kisebb sokkot. - Kirúglak, méghozzá azonnali hatállyal - jelentette be. Megszédültem egy picit, majd értetlenül rábámultam.

- Nem teheti! - szaladt ki a számon.

- Hogy ne tehetném? - állt fel. - Nem tartottad be a szabályokat, Danielle. Én vagyok a főnököd. Tehát jogom van azt mondani, hogy ki vagy rúgva! - kiabálta dühösen, miközben elkezdett vörösödni a feje. Én, vele ellentétben viszont teljesen lesápadtam. - Írd alá a felmondásod és hagyd el az épületet! - szólított fel. Ijedtemben azonnal a lap aljára firkantottam a nevem. - Nagyon jó, ezzel minden szerződést felbontottunk. Amennyit ebben a hónapban dolgoztál, azért még természetesen megkapod a fizetésed. Az egyen pólóidat holnap délig hozd be - utasított. - Végeztünk! - intett a fejével az ajtó felé, jelezve, hogy most már húzzak el. Szótlanul kimentem az iroda ajtaján. Akkor még fel sem fogtam, hogy mi történt, akkora volt a sokkhatás. Lementem a többiekhez, akik rutinosan csinálták a dolgukat, viszont az érkezésemre mind odakapták a fejüket.

- Jó volt veletek dolgozni - tártam szét a karom elkeseredve. Mindenki számított arra, hogy kirúgnak, rajtam kívül. A sok rossz dolog mellett az életemben, arra már pont nem volt kapacitásom, hogy még a munkahelyem elvesztését is számításba vegyem.

Mindenkitől könnyes búcsút vettem, majd szomorúan indultam haza. Kint agyon csapott a friss levegő, és életemben először szívesen visszafordultam volna és dolgoztam volna végig a délutánt. Nem tudod mennyit ér, amíg el nem veszted - jutott eszembe a közhely. Agyonhasznált, mégis igaz. Sokszor nem volt kedvem bemenni, sokszor a pénz volt a motiváló erő abban, hogy csináljam, de végülis jól éreztem magam ezen a munkahelyen. Élveztem a vendégek kiszolgálását, a precíz díszítéseket, és nagyon szerettem Mary-t és Bobot.

Összeszorult szívvel léptem be a lakásomba. Miután bezártam, a hátamat az ajtónak döntöttem és kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt. Akkor volt az a pillanat, amikor realizáltam. Ha nincs munkám, nincs pénzem, ha nincs pénzem, nincs miből fizetni a lakbért, nem fogok egyetemre menni és soha nem valósíthatom meg az álmaim. Erre abban a pillanatban jöttem rá. Miután ezeket a dolgokat tudatosítottam magamban, elhatároztam, hogy nem fogok keseregni.

Megkerestem a hét elején kapott újságot, bekapcsoltam a laptomom, majd ezeket kitettem a nappaliban lévő dohányzó asztalra. Miután főztem magamnak egy kávét és kerestem egy zacskó szőlőcukrot, amit nagyon szeretek, keresni kezdtem. Megnéztem minden hirdetést az újságban, bekarikázgattam amik tetszettek. Az interneten is kitartóan böngésztem minden állásajánlatot a környéken, de valahogy egyik sem tudott igazán megfogni. Az órára pillantottam, ami kereken négyet mutatott. Ha a kávézóban lettem volna, akkor ebben a pillanatban fordultam volna mosolyogva az ajtó felé Briant várva. Ekkor megszólalt a kaputelefon. Reményekkel telve léptem oda hozzá és szóltam bele.

- Ki az? - kérdeztem izgatottan.

- Adam vagyok - hangzott a válasz, ami nem pont az volt, és nem éppen attól, akire igazán számítottam.

- Engedlek gyere - nyomtam meg csalódottan a gombot, majd kiléptem az ajtón. Megvártam, amíg a postás felért a lépcsőn.

- Levelet hoztam - jelentette be mikor elém ért. Szőke haja a szemébe lógott, amit arrébb is túrt onnan.

- Add csak - vettem át tőle, meg sem nézve, hogy mi áll rajta. - Ennyi? - kérdeztem a kezét méregetve.

- Ennyi Ellie, most nincs más - vonta meg a vállát mosolyogva, majd elindult lefelé.

- Köszi Adam - kiáltottam utána, majd becsuktam az ajtót.

Visszamentem a nappaliba és a kanapén kényelmesen elhelyezkedve, nyugodtan kibontottam a levelet. Nem gondoltam, hogy bármi rossz lehet benne. Pedig ami abban a borítékban volt, az volt az utolsó csepp a pohárban. Ugyanis egy tájékoztató állt benne, miszerint harminc napon belül el kell hagynom a lakást, mert eladták. Ez volt az eredeti megállapodás, addig bérelhettem, amíg valaki meg nem vette. De az eszembe sem jutott, hogy ez ilyen hamar lesz, mert amikor idejöttem, akkor már öt éve árulták, és senkinek sem kellett. Ráadásul akkor még egészen másak voltak a terveim...

Levágtam a papírt az asztalra és a tenyerembe temettem az arcom. Vége volt. Összedőlt minden, ami még állva maradt addig. Elvesztettem a munkám és a lakásom két óra leforgása alatt. Újra megszólalt a kaputelefon, mire sóhajtva odaléptem hozzá. Adam nyilván valamit elfelejtett odaadni.

- Mi maradt ki, Adam? - szóltam bele sóhajtva.

- Na, hékás - hallottam meg egy hangot, ami határozottan nem a postáshoz tartozott. - Engedj csak be szépen és meséld el ki az az Adam!

- Bocsi...én - hebegtem zavartan. - Azt hittem, hogy...

- Hogy Adam vagyok - fejezte be a mondatom. - De én Brian vagyok, ráadásul határozottan kíváncsi, hogy mégis ki a franc az az Adam - mondta kissé felháborodottan.

- Gyere, legfelső emelet - informáltam, majd megnyomtam a gombot, amivel kinyitottam neki a lenti ajtót. Izgatottan nyomtam le az ajtóm kilincsét és léptem ki a lépcsőházba. Hallottam Brian gyors lépteit, majd alig néhány másodperccel később kék szemei már az enyémeket vizslatták velem szemben.

- Ki az az Adam? - tette fel a kérdést, ami látszólag a legjobban foglalkoztatta.

- Gyere be - húztam magam után a csuklójánál fogva, be a pici lakásomba. Tervem szerint a nappaliba vezettem volna, de már az ajtó előtti kis előtérben megállított.

- Na halljam, ki a franc az az Adam? - faggatózott. Elgondolkoztam, hogy öt perc alatt vajon hanyadjára tehette fel ezt a kérdést.

- Miért kéne elmondanom? - húztam ravasz mosolyra a szám.

- Mert... - kereste a szavakat. - Csak mondd!

- Adam a postás - nevettem el magam. - Az előbb volt itt, azt hittem visszajött, mert valamit nem adott oda - magyaráztam meg nevetve. Erre látszólag zavarba jött.

- Szóval a postásra voltam féltékeny - realizálta.

- Szóval féltékeny voltál - emeltem ki az előző mondatból a lényeget. - Miért vagy itt? - váltottam témát.

- Nem voltál ott a kávézóban - mondta ki azt, amivel pontosan tisztában voltam. - Baj van? - fogta meg a kezem. Még mindig a pici előszobában álltunk, amit nem két emberre méreteztek, így eléggé közel voltunk egymáshoz. Bár ezt cseppet sem bántam.

- Baj - bólintottam. - Kirúgtak - hajtottam le a fejem.

- Mi? - emelte fel két ujjával az állam, hogy a szemébe nézzek. - Mi az, hogy kirúgtak? Dehát miért?

- Kétszer is eljöttem váratlan helyzet miatt bejelentés nélkül, volt az a balhé Marcus-szal, egyszer tovább tartottam a szünetem, ma pedig késtem - ecseteltem nagy vonalakban. Nem szólt semmit, csak még közelebb lépett hozzám és a derekamat átkarolva szorosan magához húzott. Nyugtatóan a fejemet és a hátamat simogatta. Teljesen belesimultam az ölelésébe. Valami egészen különlegeset éreztem a közelében. Nem tudtam megmagyarázni még magamnak sem, mert még sosem volt ilyen előtte. Úgy éreztem, hogy amikor vele vagyok, akkor biztonságban vagyok, senki sem bánthat. Miután elváltunk behúztam a nappaliba.

- Azta - pillantott rá a dohányzó asztalra. - Látom van benned elég ambíció - mosolyodott el az álláshirdetésekre utalva.

- Az van, csak eredmény nincs - rogytam le a kanapéra.

- Ez mi? - fogta meg az asztalon hagyott papírt, amin az albérletből való kiköltözésre felszólító szöveg volt. Figyelmesen végigolvasta. Aztán ezt megismételte még kétszer. - Basszus Ellie - ült a bal oldalamra.

- Ugye? - tártam szét a karom. - Azt hittem már más nem romolhat el, erre tessék - mutattam az asztalra tehetetlenül.

- Nyugi, megoldjuk - nézett a szemembe. - Segítek - biztosított róla, mire elmosolyodtam. Az ölébe vette a laptopom, közben pedig a bal kezét rákulcsolta az enyémre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Elkezdte nézegetni azokat az oldalakat, amik meg voltak nyitva.
- Ez nem tetszik? - mutatott egy éttermi pincér ajánlatra.

- Nézzük meg - hajoltam közelebb a képernyőhöz. - Túl messze van - ráztam meg a fejem lemondóan.

- Akkor ez? - nyitott meg egy bolti eladó hirdetést.

- Egy élelmiszerboltban? - néztem rá kissé lenézően. - Azért ennél szerintem többre is képes vagyok.

- Jó, na - zárta be az oldalt. - Nézd, ez nem is rossz! - mutatott a képernyőn megjelenő cukrászi állásajánlatra.

- Tényleg nem - értettem vele egyet, majd közelebb hajoltam és elnevettem magam. - Kár, hogy a szomszéd kontinensen van - állapítottam meg, mire erről a lehetőségről is csalódottan letettünk. Két óra keresgélés után sem lett semmi eredmény, mi pedig kezdtük feladni a dolgokat.

- Nem hiszem el, ha nem találok munkát akkor az életemnek vége van - dőltem hátra tehetetlenül a kanapén.

- Ne mondj már ilyet - csapta le a laptop tetejét, majd az asztalra helyezte. - Találni fogunk valamit - ígérte meg, de abban a pillanatban nem igazán tudtam hinni neki.

- Nem tudom, Brian - ráztam meg a fejem. - A kávézós állást is több hónapig keresgéltem. Ráadásul még ha találok is egy megfelelőt, akkor állásinterjúra kell menni, szerződést kell kötni, tehát minimum egy hónap, mire kezdhetek - sóhajtottam lemondóan. Amikor anyám azt mondta, hogy hagyjam a dolgokat maguktól történni, nem hiszem, hogy erre gondolt. Mert teljesen elvesztettem az irányítást az életem felett.

- Megoldjuk - puszilta meg az arcom, de a utána nem távolodott el tőlem. Ott maradt néhány milliméterre az arcomtól, amitől elállt a lélegzetem. Nem voltam még annyira hozzászokva a közelségéhez, hogy egy ilyen szituáció ne pörgesse fel a szívverésem. Lassan a fülemhez hajolt. - Együtt - suttogta. Meleg lehelete csiklandozta a nyakam, amit még az az érzés is fokozott, hogy az egyik kézét a derekamra vezette és cirógatni kezdte. - Na mi van Ellie, elakadt a szavad? - nevetett még mindig vészesen közel az arcomhoz.

- Nem, csak... - kerestem a megfelelő szavakat, de a közelsége miatt semmi nem jött ki a számon. Lassan a másik kezét is a derekamra helyezte és ott összekulcsolta őket. Felé fordítottam a fejem, így pedig hirtelen nagyon közel kerültek egymáshoz az ajkaink. Elmosolyodott. Aztán olyan történt, amire nem számítottam. Egy pillanat alatt hófehérre sápadt az arca, kezei pedig tehetetlenül hulltak le a derekamról. - Jó ég, Brian jól vagy? - tettem rá a kezeimet az arcára. Nagyon megijedtem, nem tudtam mi történt vele.

- Adj cukrot - bökte ki nehezen. Egyből megértettem mi a helyzet és idegesen forgattam a fejem, hogy hol találhatnék valami cukrosat. A tekintetem végül megállapodott az asztalon hagyott zacskón. Villámgyorsan felkaptam és Brian kezébe nyomtam, aki kivett belőle három szőlőcukrot és megette. Mikor visszatért a színe megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Mi volt a baj? - kérdeztem a sráctól megszorítva a kezét, amit észre sem vettem, hogy megfogtam.

- Hány óra van? - kérdezte, az előbbi állapota miatt még mindig lihegve kicsit.

- Fél kilenc - néztem az órára.

- Elfelejtettem vacsizni - jelentette ki sóhajtva. - Meg ugye a kávé is kimaradt - tette hozzá.

- És ettől így lement a vércukrod? - kerekedtek el a szemeim. Nem nagyon értettem még hozzá, nem tudtam, hogy a betegsége hogyan működik.

- Igen, mert reggel ugyanannyi inzulint adtam be magamnak, mint mindig - mondta, de én továbbra sem értettem. Kíváncsian vizslattam, mire folytatta. - Az inzulin arra kell, hogy levigye a vércukor szintemet, de ha nem eszek megfelelő mennyiségű szénhidrátot, akkor emiatt túl alacsony lesz és rosszul leszek. Ez történt most is - magyarázta meg. - Illetve ez még nem volt annyira durva, szerencsére hamar rájöttem, hogy mi a baj.

- Nagyon megijedtem - vallottam be, mire megszorította a kezem. - Kérsz enni valamit?

- Igen, muszáj lenne - bólintott. - De így is félő, hogy rosszul leszek még ma. Hogy lehettem ilyen hülye? - dőlt hátra a kanapén a fejét fogva. Közelebb másztam hozzá és megsimítottam a karját.

- Nem vagy hülye - néztem a szemébe. - Az én hibám volt, eltereltem a figyelmed.

- Ezt úgy mondod, mintha baj lenne - mosolyodott el pimaszul. Úgy tűnt, visszatért belé az élet.

- Hogyne lenne baj? Rosszul lettél - emlékeztettem.

- Ez nem volt semmi - legyintett.

- Dehogynem - ellenkeztem, nem is tudtam miért, hiszen semmi tapasztalatom nem volt a dologban. - És ezért már nem engedem, hogy haza vezess ma - jelentettem ki határozottan.

- Ugyan már - rázta meg a fejét hitetlenül nevetve. - Semmi bajom.

-Az előbb mondtad, hogy még rosszul lehetsz ma - emlékeztem vissza. - Én pedig nem hagyom, hogy ezért bármi bajod legyen a kocsiban, vagy otthon egyedül - mondtam. Az elszántságom miatt Brian meg sem próbálkozott ellenkezni.

- Rendben Ellie, de csak ha nem baj - egyezett bele.

- Én ajánlottam fel - emlékeztettem. - Jó lesz a kanapé? - húztam el a szám. Érdekes módon az addig magányos lakásomban hirtelen váltották egymást a vendégek. Egyik nap még anyám volt itt, másik nap már Brian. Fura az élet.

- Persze - bólintott mosolyogva. - De gyere csak ide - húzta magához közelebb a fejem. - Köszönöm - suttogta a fülembe, majd egy lágy puszit nyomott az arcomra. Ezek a gesztusai ismét felnyomták az egekbe a pulzusomat.

Vacsora ismét letelepedtünk a nappaliban.

- Ellie - szólított meg a mellettem ülő férfi. Egy ideje csendben ültünk egymás mellett, így a hangjára egyből felé kaptam a fejem.

- Igen?

- Oda kimehetünk? - mutatott az erkély felé.

- Persze - nevettem fel. Felpattantam a kanapéról és egyetlen lépéssel már az ajtónál is voltam. Kis lakás, kis távolságok, kis lépések. Kint már sötét volt, de még mindig kellemesen meleg. Brian kicsit bizonytalanul lépte át a küszöböt mögöttem.

- Ez tök jó - lépett a korláthoz, hogy megcsodálhassa a panorámát. - Nagyon szép innen a város - állapította meg még mindig az alattunk elterülő tájban gyönyörködve.

- Az - helyeseltem. - Szeretem nézni. Megnyugtat - könyököltem a korlátra Brian mellé.

- Azt elhiszem - nézett körbe ismét. - Egészen más innen a város. Nézd, ott a kávézó! - mutatott lelkesen a távolba. Nekem is megakadt a szemem a Sunshine café feliratú, hatalmas világító táblán. Elszomorodva gondoltam arra, hogy valószínűleg mostanában fognak zárni. Én pedig soha nem fogok már mosolyogva elköszönni Bobtól, sem meghallgatni Mary történeteit arról, hogy mit csinál majd a hétvégén.

- Tudom, hogy ott van - bólintottam szomorkásan.

- Sajnálom - karolta át oldalról a derekamat. A mellkasára hajtottam a fejem és együtt bámultuk a várost. Megnyugodtam. Minden tönkre volt menve körülöttem, de Brian még ott volt nekem.

Mi romolhatna még el?