- Ne csináld már - sóhajtott a vonal túlsó végén az exem. - Ellie, te egy rendes lány vagy.

- Nem ezt kérdeztem - emlékeztettem.

- Komolyan, ez miért érdekel? - kérdezte. A hangja valahogy a délutáni gúnyos megjegyzéseitől eltérően kedves volt.

- Te őt választottad helyettem, az egy dolog - kezdtem. - De most itt van nekem Brian, és tudnom kell, hogy mi az amiben Sophie többet tudott neki adni, mint én - magyaráztam.

- Figyelj, te egy nagyon okos, kedves, jószívű és szép lány vagy - mondta.

- Csak? - szóltam közbe, mert éreztem, hogy itt még nem volt vége.

- Csak hiányzik belőled a vidámság. Sophie egy boldog lány, tele életkedvvel. Te viszont sokat vagy szomorú, ami persze tudom, hogy a múltad miatt van, de én már nem bírtam ezt tovább, érted? Mindig rólad volt szó, és az elején még szívesen hallgattam meg a problémáidat és próbáltam segíteni, de egy idő után már szinte csak ebből állt a kapcsolatunk - magyarázta. - Itt vagy még, Ellie? - szólított meg, amikor már egy ideje nem válaszoltam.

- Itt - böktem ki halkan. - Tudom, hogy téged már elveszítettelek, de Brian még itt van nekem. Mit csináljak, hogy neki elég legyek? - kérdeztem meg azt, ami akkor a legjobban érdekelt. És azt hiszem ez volt az egyik legmeghatározóbb lépés az alagút vége felé. Amikor kimondtam Marcus-nak, hogy ő már csak a múltam és, hogy Brian a jelenem.

- Nem tudom. Talán mondd el neki azokat a dolgokat, amik miatt így alakult az életed, hátha ő jobban meg tud érteni, mint én. Azok alapján amiket tudok róla, szerintem sokkal jobb lesz neked, mint én valaha voltam - jelentette ki őszintén.

- Tudod, azért hiányzol - vallottam be tudatomon kívül.

- Te is hiányzol - hangzott az őszinte válasz. - De itt az idő, hogy mindketten végleg tovább lépjünk - tette hozzá.

- Igazad van - helyeseltem. - Köszönöm ezt a beszélgetést, sokat segített - mosolyodtam el, bár ő ezt nem láthatta.

- Sok sikert Briannel! - mondta, majd bontotta a vonalat.

Jéghideg kézzel sötétítettem el a kijelzőt. Felálltam a székről és a korlátnak támaszkodtam. A hallottakat emésztgettem és igazat kellett adnom Marcus-nak. Mindig is a saját problémáimmal voltam elfoglalva, csak az érdekelt, hogy nekem mi a rossz és azt akartam, hogy mást is csak az én életem érdekeljen. És ezt azon az éjszakán vallottam be magamnak. Így visszagondolva arra is rájöttem, hogy milyen keveset tudtam Marcus-ról. Minden komoly beszélgetésünk rólam szólt, mert azt hittem, hogy a szar dolgok amik velem történtek, azok nagyobbak mindenki más gondjainál. De aznap éjjel végre bevallottam magamnak, hogy önző voltam. Önző és elvakult. Nem láttam semmit a problémáimon kívül.

A szakításunk után úgy gondoltam, hogy Marcus mellett boldog voltam, de nem. Csak amíg ő volt, addig volt akinek elmondhattam a bajaimat. Végre megértettem, hogy miért szakított velem. És teljes mértékben jogos volt az, hogy elege lett abból, hogy mindig szomorú voltam és csak magamról tudtam beszélni. Én pedig haragudtam rá, Baromnak neveztem, pedig nem kellett volna. Mert az egyetlen aki elrontotta a dolgokat, az én voltam. Legalábbis aznap éjjel így láttam a telefonbeszélgetés után.

Talán akkor volt a legrosszabb. Amikor minden szenvedésem egyszerre szakadt a nyakamba, és végül már senkire nem tudtam fogni semmit. Mert rájöttem, hogy az egyedüli hibás én voltam. Én csesztem el saját magamnak. Nagyon fájt, jobban, mint az előző két hónapban bármi. Az ereimben ismét felgyülemlett a düh, de ezúttal saját magamra voltam mérges. Úgy éreztem, hogy mérhetetlen súlyú láncok kerültek a lelkemre és nem tudtam őket leszedni onnan. A mellkasomba belenyilallt a fájdalom. Az utóbbi időben megértettem, hogy miért mondják mindig azt, hogy az embernek a szíve fáj. Hiszen természetesen nem a szív fáj, de ez a mellkast szorító, szinte fojtogató érzés valóban olyan, mintha a szív fájna. Elkezdtem szédülni, de eszemben sem volt leülni. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem a szenvedést. Akkor, életemben először megtapasztaltam azt az érzést, amikor sírni akartam, de nem tudtam. A sírásnak ösztönösen kell jönnie, nem irányítható folyamat. És a láncaim miatt ez nem ment. Helyette úgy éreztem, hogy a testemben csak gyűlik a mérhetetlen fájdalom és nem tudtam semmivel sem kiadni magamból. Nem volt akinek elmondhattam volna. Nem tudtam kizokogni magamból. Úgy éreztem, hogy ennyi volt, nem bírom tovább. Egyetlen nap alatt túl sok dolgot tudtam meg és mindegyik túl nagy fájdalommal járt ahhoz, hogy egyedül el tudjam viselni. Mögöttem kinyílt az erkélyajtó és anyám lépett ki rajta.

- Azt hittem már alszol - fordultam hátra.

- Még nem aludtam - mutatott rá a nyilvánvalóra. - Mi történt? - lépett mellém. Megráztam a fejem, jelezve, hogy ezt nem vele szeretném megosztani. - Tudom, hogy soha nem voltam itt amikor kellettem volna. Tudom, hogy soha nem volt tökéletes a viszonyunk, és soha nem voltam elég jó anya a számodra. De szeretnék azzá válni, és remélem még nem késő - nézett a szemembe.

- Miért veszítek el mindent? - fakadtam ki. - Ráadásul mindent az én hibámból.

- Soha nincs olyan, hogy minden a te hibád - rázta meg a fejét. - És csak azt minősíthetjük hibának, ha nem tettél meg mindent valamiért - simította meg a karom.

Akkor pedig megnyíltam. Elmondtam neki mindent, ami történt. Az elején még kicsit döcögősen ment, de egy idő után már csak áradtak belőlem a szavak. Elmeséltem neki mindent, ami Marcus-szal volt, a problémáinkat az utolsó időszakában a kapcsolatunknak, a szakításunkat. Aztán a Brian West-tel való megismerkedésemet. Elmondtam neki mindent, amit aznap meg tudtam; hogy Marcus megcsalt, hogy Brian nem tudja túl tenni magát Sophie-n, és mindent, ami a telefonban elhangzott nagyjából egy órája. Végül azzal fejeztem be a monológomat, hogy rájöttem, hogy önző voltam és nagyon sokat hibáztam, amiket addig észre sem vettem. Anya nem szólt közbe egyszer sem, figyelmesen hallgatott végig mindent.

- Ha melletted lettem volna, akkor semmi nem alakult volna így - sóhajtott. - Azok a fájdalmak, amiket Marcus-ra zúdítottál, azokat mind kivédhettem volna. És ezért őszintén kérem a bocsánatodat - nézett a szemembe. - Tudod, mióta az idősek otthonában lakom, azóta sokat vagyok más emberekkel. Sokszor hallgattam már meg az unokákról és gyerekekről való áradozásokat. Átgondoltam az életem és rájöttem, hogy a nővéred halála után teljesen bezárkóztam előtted. A balesetet sokáig nem tudtam feldolgozni, ezt te is tudod, de az utóbbi egy évben végre sikerült. Magam mögött hagytam a múltat és kész vagyok veled egy új jelenre, ha te is benne vagy - fogta meg a kezem, én pedig a nyakába borultam. Az volt az a pillanat, amikor leomlott az a fal, ami a nővérem halála, azaz nyolc éves korom óta köztünk volt. A sok rám telepedett láncból az egyik elszakadt. Tizenegy év után végre ismét tényleg anya és lánya voltunk. - Ami pedig a fiúkat illeti - váltott témát kis idő után. - Kilenc hónapba telt, hogy létrejöjjön a szíved, ne hagyd összetörni - mutatott a mellkasomra, mintha a szívemre bökne. - Csak tudod, összetört szív alatt formálódott szív gyengébb lehet, mint a többi - szomorodott el apára gondolva. Hiszen anyámat elhagyta a terhessége miatt, depressziós volt, amikor még várt engem. - De Ellie, engem az mentett ki ebből, hogy megszülettél. Ezzel nem arra célzom, hogy szülj, mert fiatal vagy még hozzá - tette hozzá egyből, mire elnevettem magam. - Mondjuk nekem csak jó, ha fiatalon szülsz, mert akkor még megélhetem, hogy nagymama legyek - gondolkodott el.

- Anya, ne mondj ilyeneket - simítottam meg a nő vállát. - Még csak két éve vagy nyugdíjas - legyintettem.

- Bármi történhet, te is tudod. Angela halálára sem számított senki - hozta fel ismét a nővéremet. - Csak jött egy őrült és belehajtott, emlékszel - hajtotta le a fejét.

Felidéztem az estét, amikor rendőrök hívták az anyámat a nővérem telefonjáról, hogy Angela karambolozott. Éppen a tévé előtt ültünk édesanyámmal, amikor megtudtuk a hírt, és a nő sokkot kapott. Hívtam a mentőket, akik bevitték a kórházba. Ezt az eseményt, amíg csak anya és én voltunk, az emberek csak az ő szemszögéből ismerték. Azt először Marcus tudta meg, hogy a nyolc éves Ellie ezt hogy élte meg. Mert hallani a hírt, hogy a nővérem soha többé nem jön már haza, aztán az anyám mellett tölteni az éjszakát egy kórházban volt életem legrosszabb napja. Nyolc évesen még nem sokat fogtam fel az egészből, de ahogy telt az idő egyre több mindent sikerült megértenem. Csak feldolgozni nem segített senki, mert anyám csak a saját fájdalmával volt elfoglalva, más pedig nem volt a környezetemben, aki segíthetett volna. Marcus volt ebben is az első, és talán ezért is beszéltem neki túl sokat erről. Sok év fájdalma egyszerre szakadt ki belőlem, amikor végre elkezdhettem megosztani valakivel. Csak túlzásba vittem, már láttam.

- Fáj még a szakítás? - kérdezte váratlanul anyám.

- Fáj - bólintottam. - Most leginkább az fáj, hogy milyen vak voltam. Képes voltam rá haragudni, őt elhordani mindennek, amikor minden az én hibám volt végig - túrtam bele a hajamba.

- Na na! - tartotta fel a mutatóujját az előttem álló hölgy. - Megcsalt. Az nem a te hibád volt. Előtte is szakíthatott volna veled, hogy összejött azzal a lánnyal - hívta fel rá a figyelmem és igaza volt. - És te is tudod, hogy sokszor hazudott, vagy nem tartotta meg az ígéreteit - emlékeztetett.

- Na jó, talán nem vagyok mindenben én a hibás - nevettem fel. - A múlton már nem változtathatok. De Briannel szeretném máshogy csinálni - jelentettem ki.

- És miben leszel vele más, mint Marcus-szal voltál? - pislogott rám anyukám.

- Nem tudom anya, vele minden teljesen más, mint Marcus-szal volt - magyaráztam. - Ő komolyan odafigyel rám, törődik velem, úgy, ahogy Marcus soha. Viszont nekem meg figyelnem kell, hogy ezt ne használjam ki. De Briant tényleg érdekli az, ami velem történik, amit érzek, és mindig azt érzem, hogy nekem is ezt kell nyújtanom vele szemben - ecseteltem az érzéseimet. - Csak ez nehéz... Nem ismerjük egymást régóta, ráadásul még mindkettőnknek fáj a múlt, és így nem lehet új kapcsolatba kezdeni - sóhajtottam.

- Ne az idő számítson - rázta meg a fejét. - A szerelem nagyon kiszámíthatatlan. Van, hogy első látásra kialakul, van, hogy néhány randi után már érezhető, de olyanokat is ismerek, akik több évnyi ismeretség után lettek szerelmesek. Ne hamarkodd el a döntéseidet, de ne szabj gátat a szerelemnek - tanácsolta. Úgy éreztem, hogy szépen lassan helyre tette minden anyai kötelességét, ami ahhoz kellett, hogy egészséges felnőtt lehessek. Megosztotta velem az életbölcsességeit, én pedig elmondhattam neki mindent. Segített. Mindig is egy ilyen anyára vágytam, és annyi év után visszakaphattam. - A múlton pedig nem tudsz változtatni. Tudom, hogy fáj, mert a múlt tud a legjobban fájni, de azt csak elfogadni lehet, megváltoztatni nem.

- Mit csináljak, hogy ne fájjon? - kérdeztem meg a bennem motoszkáló legnagyobb kérdést.

- Várj - bökte ki egyszerűen.

- Ennyi az egész? - csodálkoztam. - De mégis mire várjak?

- Arra, hogy az események maguktól történjenek - magyarázta. - Túlságosan stresszelsz, irányítani akarsz, de így nem mész semmire - ingatta a fejét. - Várj csendben és a dolgok csak meg fognak történni. Hidd el, tapasztalatból mondom. Valahogy most is idekerültem - tárta szét a karját mosolyogva.

- Akkor ne csináljak semmit és jobb lesz? - ismételtem meg összefoglalva a hallottakat.

- Az túlzás, hogy semmit ne csinálj, de ne görcsölj rá - nézett a szemembe. És én megfogadtam a tanácsát.

- Köszönöm anya - öleltem meg. Az akkori legmélyebb helyzetben anyám tudott nekem egy kis boldogságot adni. Kár, hogy korántsem az volt a legrosszabb időszak, csak ezt akkor még nem tudtam.

- Én köszönöm, hogy ismét igazán az anyád lehetek - simogatta a hátamat. Amikor minden rossznak tűnt, akkor jött rendbe az a dolog, ami az egyik legnagyobb kihívást jelentette az életemben. Tizenegy év szenvedés után megoldódott a viszonyunk az édesanyámmal. Már nem mehettünk vissza az időben, hogy megváltoztassuk a dolgokat, de talán nem is akartunk. Mert a legjobbkor jött az egész. - Tudod mi lesz holnap? - kérdezte a csendbe hasítva.

- Nem - ráztam a fejem.

- Én visszamegyek az otthonba - emlékeztetett. - Hiszen lejárt az egy hét.

- El is felejtettem - kaptam a fejemhez. - De maradj még, szívesen látlak - kértem.

- Nem, Ellie - rázta meg a fejét. - Egy hétben állapodtunk meg, ehhez is tartom magam. Bármikor bejöhetsz, vagy hívhatsz, te is tudod. De én ma elvégeztem azt, amiért idejöttem, innen már egyedül kell megcsinálnod - biztatott, mire egy értetlen pillantással díjaztam.

- Miért jöttél ide? Mit kell egyedül csinálnom? Egyáltalán miről beszélsz? - faggattam összezavarodottan.

- Azért jöttem ide, hogy helyre tegyem a viszonyunkat. Ez volt az egyetlen célja - pillantott rám. - És egyedül kell túl lenned ezen az egészen, ami Briannel és Marcus-szal van, mert ez a te dolgod és tudom, hogy tanulni fogsz belőle - mosolygott őszintén. - De ha bármikor segítség kell, én itt leszek - biztosított. - Na én elmegyek aludni. Lassan neked is kéne - simította meg a vállam, majd rám mosolyogva visszament a lakásba.

Sóhajtva a korlátnak dőltem, miközben az elhagyatott éjszakai utcákat kémleltem. A legfelső emeletről elég jól ráláttam a környékre, az utcai lámpák fényének néhány kósza autó elsuhanásának, és a non-stop boltok világító tábláinak figyelése egészen megnyugtatott. Közben hallgattam a tücskök ciripelését és hagytam, hogy a nyári éjszaka melege átjárja a testemet. Aznap este megjött a reményem, hogy a romokat még újra lehet építeni. Néhány romot viszont már csak eltakarítani lehetett, és a helyébe valami teljesen újat építeni. Sok minden össze volt dőlve körülöttem, de az anyámmal végre helyre jött a kapcsolatom. Ez volt az első rom, amit újra tudtam építeni. Csak akkor még nem tudtam, hogy ezután más dolgok is tönkre fognak menni.

Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az üvegajtót, ami a nappalimba vezetett és beléptem rajta. Aludnom kellett volna, de helyette a laptopomat vettem a kezembe. Felmentem a Facebookra, de akkor nem azért, amiért az utóbbi időben mindig. Mert akkor Brian West oldalára léptem. Elkezdtem nézegetni a képeit, megosztásait, bejegyzéseit, többet akartam megtudni róla. Ezután pedig láttam, hogy online van és elgondolkoztam, hogy ráírjak-e, de ő megelőzött.

"Hogyhogy nem alszol?" - olvastam a képernyőn megjelenő üzenetet Briantől és mosolyra húzódott a szám.

"Ahogy látom neked sem megy." - gépeltem be egyből.

"Túl sok minden kavarog a fejemben." - olvastam a választ.

"Ahogy nekem is. Sok minden történt az utóbbi huszonnégy órában." - írtam neki.

"Túl sok. De örülök, hogy itt vagy nekem és nem kell egyedül végig csinálnom." - jött az üzenet.

"Találkoznunk kéne valamikor, hogy rendesen meg tudjuk ezeket beszélni, nem gondolod?" - támadt az ötletem.

"Most ráérsz?" - kaptam meg egyből a választ, mire a szívem hevesen kezdett verni.

"Most?" - kérdeztem vissza lélegzet visszafojtva.

"Gyere le, itt vagyok a panel előtt." - olvastam és kissé megugrott a kezemben a telefonom.

"Szívatsz engem, Brian?" - gyanakodtam.

"Dehogy, Ellie. Gyere le, elmagyarázom." - kaptam meg az üzenetet.

Csodálkozva felhúztam a cipőmet és amilyen halkan csak tudtam kisétáltam az ajtón. Óvatosan szedtem a lépcsőfokokat, nehogy bárki is meghallhassa, hogy kint vagyok. Leérve kitoltam a nagy vaskeretes ajtót, majd kiléptem a friss levegőre. Egyből megpillantottam Brian West fekete autóját, ami mellett őt is megláttam, ahogy a kocsi ajtajához támaszkodott. Elindultam felé, majd megálltam vele szemben.

- Te tényleg eljöttél ide az éjszaka közepén? - meredtem rá csodálkozva.

- Itt vagyok, látod - tárta szét a karjait.

- De mit keresel itt? - tetem fel a kérdést teljesen jogosan.

- Mondtam, hogy amikor szarul vagyok, akkor vezetek. Tudom, hogy mondtam, akkor amikor először beszéltünk - bizonygatta.

- Persze, miután majdnem elgázoltál - bólintottam nevetve.

- Hé, ha nem jössz ki az útra, akkor nincs is esély arra, hogy valaki elüssön - hívta fel a figyelmem.

- Ha nem megyek ki az útra, akkor valószínűleg sosem találkozunk - emlékeztettem.

- Igaz - biccentett.

- És hogyhogy pont nálam kötöttél ki?

- Itt voltam a környéken - vont vállat. - Aztán jelzett a telóm, hogy elérhető vagy, idejöttem, aztán írtam - magyarázta.

- Szóval végig le akartál hívni - következtettem.

- Igen - bólogatott. - Persze, hogy le akartalak.

- De miért? - ráztam meg értetlenül a fejem. Erre megfogta az egyik kezemet és az ujjait rákulcsolta az enyémekre, majd a szemembe nézett.

- Mert te vagy a jelenem - mondta ki azt, amire már nagyon vártam. Mert mindkettőnknek fájt a múlt, de talán végre egymásban komolyan megláttuk a tovább lépés lehetőségét.

- Fáj még? - kérdeztem halkan, mire szótlanul bólintott.

- De már tudom, hogy el fog múlni - mosolygott rám, majd egy puszit nyomott a homlokomra. - Neked fáj még? - kérdezett vissza. Felidéztem az első beszélgetésünket, amikor ez a kérdés először hangzott el köztünk. Annyi változott azóta, hogy nem volt olyan kilátástalan a helyzetünk, mint akkor volt.

- Igen. De most nagyon sok minden - sóhajtottam. - Képzeld, felhívtam... - kezdtem bele a mesélésbe, de valaki nem hagyta, hogy végig mondjam.

- Ellie, minden rendben? - lépett mellénk az édesanyám. - Hallottam, hogy kimentél és nem tudtam mi lehet - magyarázta.

- Amint látod minden rendben van - néztem Brian-re, majd ismét a nőre.

- Szia Brian - üdvözölte anya a mellettem értetlenül ácsorgó srácot.

- Üdv, Miss Andrews - biccentett.

- Ellie szerintem gyere fel, aludnod kéne - tanácsolta anya. - Ahogy neked is, Brian, tudtommal dolgozó fiatalember vagy - nézett rosszallóan a férfira. Fantasztikus, hogy a legrosszabbkor tudta megzavarni a dolgokat. Megadóan sóhajtottam egyet, mikor anyám már percek múlva sem tűnt úgy, mint aki magára szándékozik hagyni bennünket.

Elköszöntünk szegény Briantől, aki bizonyára végighallgatta volna azt a történetet, amibe éppen csak belekezdtem. Anyám után lépkedtem fel a lépcsőn, majd mikor már bent voltunk a lakásban szótlanul lefeküdtem a kanapéra. Láttam anyámon, hogy még mondana nekem valamit, de a mérges tekintetemet látva valószínűleg bölcsebbnek találta, ha inkább hallgat. Meg is értettem. Végül sikerült néhány órát aludnom reggelig. Amikor lehunytam a szemem, még ötletem sem volt, hogy mi vár rám másnap. Csupán egy kérdéssel a fejemben nyomott el az álom:

Hogyan tehetném rendbe az életem?