Másnap idegesen mentem be a kávézóba. Olyan információ került a birtokomba, amit még magam sem tudtam feldolgozni. Alig vártam, hogy megoszthassam Brian-nel. Az idő csigalassúsággal telt és az óra valahogy soha nem akart négyet ütni. Munkamosollyal szolgáltam ki a vendéget és igyekeztem a lehető legjobban teljesíteni a feladatom, de amit reggel megtudtam teljesen kiborított. Nem tudtam elfogadni és tudtam, hogy Brian-t is nagyon rosszul fogja érinteni a dolog. Tudtam, hogy ezt a terhet csak együtt tudjuk majd elviselni, egyedül lehetetlennek tűnt. Végre négy óra lett és Brian West rám mosolyogva belépett az ajtón. Nyugodtnak tűnt, mert még fogalma sem volt az elkövetkezendő fél óra történéseiről. Ahogy nekem sem sok.

Miután a sötét hajú srác elfoglalta a helyét a kilences asztalnál, az ajtó kinyílt és belépett rajta egy pár. Két olyan ember, akiket már nagyon jól ismertem. Az egyik két hónapja összetörte a szívem, a másik pedig kicsit korábban Brian West életét tette tönkre. Egymás kezét fogva léptek be az épületbe, majd foglaltak helyet a kettes asztalnál. Azaz páros számúnál. Ez a két ember Marcus Lawson és Sophie Ambers voltak. Biztosra vettem, hogy teljesen lesápadtam, a kezeim hirtelen jéghideggé váltak és erősen kellett markolnom a pultot, hogy ne ájuljak el. A Baromra nézve ezer emlék tört rám egyszerre és mérhetetlen fájdalom. Na meg persze a már jól ismert düh érzése, ami akkor elsősorban azért jelent meg, mert képes volt elhozni az új barátnőjét arra a helyre, ahol pontosan tudta, hogy én dolgozom. Elővettem a telefonomat és írtam egy SMS-t a kilences asztalnál nyugodtan üldögélő, a háta mögött zajló eseményekről mit sem sejtő Brian-nek. Az üzenetem elolvasása után rémülten pillantott először rám, aztán pedig a kettes asztalnál ülőkre. A fejemmel intettem neki, hogy nyugodjon meg, de nem sokat használt. Mély levegőt vettem és elindultam az exemék felé a noteszemmel a kezemben. Amikor odaértem egyértelművé vált számomra, hogy mindketten egyből felismertek. Mosolyogva köszöntöttek, de Marcus mosolyából egyből leolvastam az igazságot. Szándékosan jöttek ide és azt várta, hogy megtörjek. De elhatároztam, hogy ezt az élvezetet nem fogom neki megadni.

- Marcus - üdvözöltem az exem. - Sophie - biccentettem a lány felé, mire mindketten meglepődtek, hogy tudtam a lány nevét. Ó, ésha sejtették volna, hogy még mennyit tudtam! Végig mértem a volt barátom párját,aki egy személyben volt Brian West volt barátnője. Szőke haja egyenesen omlott a vállára, fekete ujjatlant viselt, a bőre makulátlan volt és az alakjában sem volt semmi kivetni való. Összenéztünk és ebből az egyetlen pillantásból leszűrhető volt a versengés kezdete. A hadüzenet. Egy olyan harcra, amit ő már rég megnyert. Hiszen az övé volt Marcus Lawson, előtte pedig majdnem Brian West menyasszonyává vált. Övé volt a múltam és a jelenem. Mindenben jobb volt nálam, mindenemet elvette, mindenben legyőzött, és ezt ő is pontosan tudta. - Mit hozhatok nektek? - erőltettem mosolyt magamra.

- Nekem egy vaníliás forrócsokit légyszi - adta le a rendelést Marcus. Pontosan tudtam, hogy ezt fogja kérni, két évig jártunk, sokat randiztunk kávézóban és tudtam, hogy ez a kedvence.

- Én egy sima kávét kérek - nézett rám álmosollyal a szőke lány, amit minden további nélkül viszonoztam neki. - Vagyis inkább egy cappuchinot - vigyorodott el gonoszan.

- Rendben, hozom - biccentettem, majd elindultam a kilences asztal felé.

- Nem, várj, mégsem - szólt utánam Sophie, mire visszafordultam. - Legyen inkább egy espresso és egy málnás muffin - mondta, én pedig láttam rajta, hogy különösen élvezte, hogy ugráltathatott. Nem hibáztattam, a barát exét minden lány utálja. És még a Briannel való alakulóban lévő kapcsolatomról nem is tudott! Marcuson pedig láttam, hogy tetszett neki, ahogy a barátnője próbált kikészíteni.

- Oké, akkor felírtam - mosolyogtam rá kedvesen, hogy kiborulásnak még véletlenül se adjam jelét, hiszen akkor elérték volna a céljukat. Sietve hátra mentem a kilenceshez, ahol Brian idegesen dobolt az ujjaival az asztalon. Amikor mellé értem azonnal felpattant és adott két puszit.

- Ellie jól vagy? - kérdezte aggódóan. Nagyon jól esett, hogy bár ő is látta az exét az új párjával, mégis az érdekelte, hogy én hogy éreztem magam.

- Nem volt egy kellemes szituáció - vallottam be elhúzva a számat. - És van egy olyan megérzésem, hogy csak rosszabb lesz.

- Nyugi, itt vagyok, segítek - simított végig a karomon, mire hálásan elmosolyodtam.

- Kiszolgálom őket aztán visszajövök a lattéddal, oké? - biccentettem.

Bólintott, én pedig a pult mögé siettem. Megcsináltam Marcus és Sophie rendelését, majd a lapot, amin ezek szerepeltek idegesen kitéptem a noteszemből, összegyűrtem és a kukába vágtam. Nem volt elég az, hogy amit reggel megtudtam sem tudtam feldolgozni nyugodtan, erre meg is jelentek a kávézóban. Ittam egy pohár vizet, majd egy tálcára pakolva a két poharat és a sütis tányért a kettes asztalhoz indultam.

- Egészségetekre - tettem le eléjük látszólag zavartalanul a kért italokat és süteményt. - Fizetni a pultnál tudtok - informáltam őket. Meg sem köszönték, és ahogy láttam ez nem is állt szándékukban, szóval inkább visszamentem a pulthoz. Brian lattéjához kezdtem hozzá. Már nagyon el szerettem volna mondani neki, amit megtudtam, de mivel munkaidőben voltam, ráadásul jelen volt a két szóban forgó személy is, így nem tudtam mit tehetnék. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kitéptem a noteszemből egy lapot és írni kezdtem.

Megtudtam miért szakítottak velünk! Ma reggel sikerült belépnem Marcus Instagram fiókjába és láttam, hogy már lassan nyolc hónapja követi Sophie-t. Aztán beléptem a chat-szobájukba is és rájöttem. Instagramon ismerték meg egymást, és több, mint fél éve találkozgatnak. Megcsaltak minket egymással, Brian...

A szavak leírása közben egy könnycsepp akaratlanul is végig csordult az arcomon. Felemeltem a tollamat, majd kicsire összehajtottam a lapot. Mély levegőt vettem, majd a cukormentes lattéval és a levéllel a kezemben léptem oda a kilences asztalhoz. Letettem Brian elé az italát, majd a kezébe nyomtam a papírt.

- Előre szólok, hogy durva lesz, szóval diszkréten akadj ki, mert a hátad mögött ülnek - súgtam a fülébe, amit egy értelmetlen pillantással díjazott. El kellett mennem, hogy felvegyem egy vendég rendelését, de közben folyamatosan Briant fürkésztem. Láttam, hogy elolvasta a lapot, elsápadt, majd újra és újra átfutotta a sorokat. Végül lesújtva nézett a kettes asztalnál boldogan üldögélő párocskára. Tudtam, hogy ugyanazt érezte, amit én, amikor megtudtam az igazat. Talán ő még rosszabbul is volt. A fejét a tenyerébe temette és láttam, hogy összeroppant. Miután a kedves vendégem elmondta, hogy mit szeretne rendelni sietve léptem Brian Westhez.

- Nézd, meg kellett tudnod az igazat - simítottam meg a hátát. Abban a pillanatban felállt, mindent az asztalán hagyott, megragadta a csuklómat és elkezdett maga után húzni. Szerencsére ez senkit nem hatott meg annyira, hogy különös figyelmet szenteljenek nekünk. Kihúzott a mosdókhoz vezető folyosóra és könnyes szemmel rám pillantott.

- Basszus Ellie, ez biztos? - kérdezte a levél tartalmára utalva.

- Igen - hajtottam le a fejem.

- És hogy viseled? - emelte fel két ujjával az állam, hogy kék szemeivel az enyémekbe tudjon nézni. Nagyon meglepett a kérdése, hiszen ő volt frissen ideg összeroppant, én már túl voltam rajta reggel, a fürdőszobában.

- Fáj - mondtam ki egyszerűen. - Csalódtam és dühös vagyok - tettem hozzá. Azt nem mondtam, hogy úgy éreztem, hogy senkinek nem vagyok elég. Marcus is lecserélt, Brian-t is még az exéhez húzta a szíve. Valahogy
Mindenkit jobban érdekelt Sophie Ambers, mint Danielle Moon. Bár meg tudtam őket érteni, biztos sokkal klasszabb lány volt, mint én. - De sokkal fontosabb az, hogy te hogy vagy! - böktem a mutatóujjammal a mellkasára. Erre hirtelen megragadta a derekamat és magához rántott. Szorosan ölelt, a fejét a nyakamba fúrva.

- Köszönöm, hogy kiderítetted - súgta a fülembe. Összezavarodtam.

- Nem is vagy ideges? - csodálkoztam.

- Tudni akartam az okot, amiért szakított velem - mondta ki azt, amivel már eddig is tisztában voltam. - Most már tudom.

- Nem is fáj? - lepődtem meg még jobban. Elhúzódott tőlem, de a derekamat még mindig nem eresztette el, szorosan kulcsolta rá a kezeit.

- Dehogynem. Nagyon fáj - vallotta be. - De tudtam, hogy bármi is az indok, fájni fog. És egyébként sejtettem, hogy ez állhat a háttérben - jelentette ki, mire elkerekedtek a szemeim. - Sokat nézte a telefonját, sok randit mondott le, és hirtelen nagyon közel került a beteg nagymamájához - magyarázta meg. - Akkor nem gyanakodtam, de így utólag már átlátom.

- Sajnálom, Brian - szomorodtam el. - Vissza kéne mennem dolgozni - húztam el a számat.

- Menj csak, de itt maradok, amíg Marcusék elmennek és figyelni fogok, ha bármi gond van akkor segítek - nézett a szemembe, mire hálásan bólintottam egyet. Visszamentem a kávézóba és nekikezdtem a vendég rendelésének. Éppen a barackos sütit díszítettem, amikor a Barom lépett oda a pulthoz.

- Fizetnék - jelentette be.

- Készpénz vagy kártya? - kérdeztem készségesen. Válaszra sem méltatva felmutatta a kártyáját, én pedig elé nyomtam a kártyaolvasót.

- Mit csináltál reggel az instámon? - kérdezte lazán, mire bennem megállt a vérkeringés. Ijedt arcomat látva gúnyosan elnevette magát. - Hülye vagy Ellie, a telefonom jelezte, hogy más eszközről jelentkeztek be a fiókomba - hányta a szememre.

- Honnan veszed, hogy én voltam? - próbáltam menteni magam.

- Azt írta ki, hogy "Engedi a hozzáférést Danielle Moon számára?" - nézett rám gúnyosan. - Néha gondolkozhatnál, Ellie. Na mondd, mire kellett! - utasított. Brian végig figyelt minket, és amikor meghallotta, hogy az exem felemeli a hangját, akkor egyből felállt és közelebb lépett. Rápillantottam és észrevétlenül jeleztem neki, hogy egyelőre ne jöjjön ide.

- Megtudni, hogy mióta csaltál - mosolyodtam el diadalittasan. Azt az apró részletet persze kihagytam, hogy ma reggelig nem is tudtam, hogy egyáltalán hűtlen volt hozzám. Azt hittem, hogy a beszólásom elég jó lesz ahhoz, hogy Marcus-t elbizonytalanítsa, de sajnos nem így lett.

- Két hónapja szakítottunk és még mindig érdekel? - vetette oda nekem. Ezzel a mondattal betalált. - Ez elég szánalmas.

- Megcsalni valakit, aki mindenét odaadta neked sokkal szánalmasabb! - szaladt ki a számon. - Ráadásul olyannal, akinek komoly párkapcsolata volt, tényleg Marcus? Hogy egyszerre két kapcsolatot tegyél tönkre? - támaszkodtam meg két kezemmel a pulton.

- Honnan tudsz te erről? - fagyott le a vigyor a képéről. Ekkor Brian West odalépett mellé.

- Jók a forrásai - szólalt meg. A Barom erre ijedten kapta oldalra a fejét és felnézett a barátnője exére, mivel Brian sokkal magasabb volt nála. Ebben a pillanatban Sophie is az asztalunkhoz lépett, így teljes lett a káosz. Láttam, hogy Brian-nek iszonyú kellemetlen a lány közelében lenni, akinek kevesebb, mint három hónapja az eljegyzésére készült.

- Mi ez itt, exek az exek ellen? - nevettem fel kelletlenül. - Marcus, Sophie, azt hiszem itt az ideje, hogy távozzatok - szólítottam fel őket, felhasználva a tekintélyemet itt dolgozóként. A pár mindkét tagja megforgatta a szemét, majd kimentek a kávézóból.

- Basszus jól vagy? - nyúlt a pulton lévő kezem után Brian. - Azt hittem beverem a képét - nézett az ajtó irányába, holott a szóban forgó személy már rég elhagyta a területet.

- Minden oké - mosolyodtam el bizonytalanul. - Megérdemeltem, belenéztem a személyes beszélgetésébe, én szúrtam el - túrtam a hajamba idegesen.

- Nem szúrtál el semmit, csak kiderítetted azt, amit jogod volt tudni - biccentett, én pedig igazat adtam neki.

- A francba! - kaptam a fejemhez. - A munkámat viszont cseszhetem, ha ezt nem viszem ki gyorsan - kaptam fel a sütis tányért, aminek a díszítésében az előbbi incidens megzavart. Sietősen vágtam ki a pult ajtaját, majd elnézést kértem a vendégtől, hogy megvárattam és odaadtam neki a desszertjét. Körbenéztem a helyen és szomorúan realizáltam, hogy nagyjából heten várnak arra, hogy felvegyem a rendelésem. Mondjuk ahogy láttam, Mary már a négyes asztalnál volt, biztos feltűnt neki, hogy valami nincs rendben velem. Le voltam maradva, amiért a főnökömet ismerve el is veszthettem volna a munkámat.

- Brian, ne haragudj, én dolgozom és nem tudok most beszélni - léptem a még mindig a pult mellett ácsorgó sráchoz.

- Rendben - hajtotta le a fejét szomorúan. - Akkor fizetek és megyek - halászta elő a zsebéből a pénztárcáját. Rendezte a számlát és búcsúzás nélkül távozott a boltból.

Rosszul esett, de nem volt időm ezen kattogni, mert egy négyes banda lépett be az ajtón és elfoglalták az utolsó páros számú asztalt is. Én pedig még az elsőnél sem tartottam. Felkaptam a noteszem és a következő egy órában őrült módjára vettem fel és gyártottam le a rendeléseket.

Egyre nehezedtek rám a mai nap történései, egyre nehezebben bírtam, de folytatnom kellett a munkát. A könnyeimmel küszködve készítettem el egy kávét, majd a tálcára helyeztem. Megfogtam, de ahogy mentem kifelé leejtettem és a bögre darabjaira tört szét. Erre Mary odakapta a fejét valamennyi vendéggel együtt, Bob pedig kijött a konyhából a zajra. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A kezemet a szám elé kaptam és sírva a mosdóba rohantam. Megmostam hideg vízzel az arcom és próbáltam lenyugodni, de nem ment. Túl sok érzés kavargott bennem. Túl sok fájdalom. Könnyes szemmel mentem vissza a pult mögé és elkezdtem takarítani az imént ott hagyott mocskot.

- Ne aggódj, a vendégedet már kiszolgáltam - lépett mellém Mary.

- Köszönöm - pillantottam rá hálásan.

- Figyelj, késő van, kevesen vannak már, én bírni fogom egyedül. Menj haza, látom nagyon nem vagy jól - mosolygott rám kedvesen a nő. - A főnöknél meg majd én elviszem a balhét - tette hozzá.

Összetörve léptem ki a kávézó ajtaján. Tudtam, hogy nem az üzletben történő kis összeroppanásom volt a legnagyobb, és nem is az utolsó aznap. A Nap lemenőben volt, néhány ember szállingózott csak haza, rajtuk kívül üresek voltak a tömegközlekedési járművek és az utcák. Mivel munkaidőben jöttem el anélkül, hogy a főnökömnek szóltam, ezért félnem kellett volna a következmények miatt, de nem tettem. Abban a pillanatban egyszerűen ez érdekelt a legkevésbé.
Nem mentem haza, csak céltalanul bolyongtam az utcákon, miközben a könnyeim megállás nélkül folytak az arcomon. A fájdalom egyre jobban összeszorította a szívem, úgy éreztem, hogy elnehezedik a mellkasom és ezért levegőt is alig kaptam. Közben besötétedett, az utcai lámpákat felkapcsolták és akkor realizáltam, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Soha nem jártam még a városnak azon a részén, és ötletem sem volt hogyan keveredtem oda, ezért teljesen kétségbeestem. Gondolkozás nélkül vettem elő a telefonomat és tárcsáztam Brian számát.

- Szia - szólt bele kicsit közömbösen.

- Kérlek segíts, nem tudom hol vagyok, eltévedtem - szipogtam. A sírás fojtogatott, de igyekeztem nem engedni kitörni a könnyeimet.

- Nyugodj meg Ellie, keress egy utcanevet és odamegyek - váltott át a hangja egyből aggódóra.

- Martin Luther King - olvastam le az utca nevét egy tábláról. - Hatvanhetes számnál vagyok most - állapítottam meg a mellettem álló ház kapujára meredve.

- Az itt van közel, öt perc és ott vagyok, ne mozdulj! - nyomta ki a telefont.

Nagyon jól esett a törődése, hogy miattam ott hagyott mindent és jött, ahogy tudott. Soha életemben nem kaptam még ennyi figyelmet senkitől. Valószínűleg, ha Marcust hívtam volna fel, akkor lerendezte volna annyival, hogy elmondja merre megyek. De Briant annyira érdekeltem, hogy a késői óra ellenére kocsiba ült és eljött értem, hogy ő maga vihessen haza. Pontosan öt perc múlva megállt előttem egy fekete autó és Brian West pattant ki belőle. Sietve letöröltem a kézfejemmel a könnyeimet. Odarohant hozzám és a derekamnál fogva magához ölelt. Én a mellkasába temetve a fejem ismét elkezdtem bőgni. Nyugtatóan kezdte simogatni a hajam, amitől szép lassan abbamaradt a sírásom.

- Sajnálom, hogy csak úgy ott hagytalak - nézett a szemembe.

- Megértem, neked is sok volt ez a nap - biccentettem. - Bocsi, hogy idehívtalak - töröltem le a könnyeim.

- Nem kellett hívnod, jöttem - rázta meg a fejét. - Na gyere, hazaviszlek - mosolygott rám, majd mindketten beültünk a kocsijába és elindultunk.

- Brian - szólítottam meg. - Mennyire gondolod ezt komolyan? - tettem fel a bennem kavargó kérdést meggondolatlanul.

- Micsodát? - pillantott rám, majd újra az útra szegezte a tekintetét.

- Kettőnket - böktem ki kicsit zavartan. - Úgy értem, még egyikünk sincs túl az előző kapcsolatán, de...

- De tagadhatatlan, hogy van köztünk valami - fejezte be a mondatomat. Megnyugodva fújtam ki a levegőt, mert így biztos lehettem benne, hogy ő is így érzett. - Figyelj Ellie, én komolyan kedvellek. Csak még fáj, érted? Nem azt mondom, hogy még Sophie-t szeretem, mert már nem, csak még nem tudtam őt teljesen elengedni. Nem tudtam még rendesen felfogni, hogy soha többé nem leszünk már együtt - magyarázta.

- Persze, tudom - bólintottam. - Én is ugyanezt érzem. Marcusnak nagyon sok mindent odaadtam, amit már nem fogok visszakapni. Ő volt az első komoly barátom, és ezért nagyon fáj a tovább lépés - hajtottam le a fejem.

Ezután ennyiben hagytuk a témát, a kommunikációnk mindössze annyiból állt, hogy elnavigáltam Briant a panelházig. Kicsit feszült volt a levegő, a srác idegesen dobolt a kormányon, én pedig az alsó ajkamat rágcsáltam. Aztán végigmértem a mellettem ülő férfit. Az egyik keze a váltót markolta, a másik a kormányt. Sötét haja kócosan állt a fején, szürke melegítőnadrágot és fekete pólót viselt. Ezután az arcára tévedt a tekintetem. Éles arcvonalát kihangsúlyozták, az azt néha megvilágító utcai fények. Kék szemeivel szüntelenül szuggerálta az utat. Észrevette, hogy már egy ideje bámultam és felém fordult.

- Mi az, csak nem tetszem? - vigyorgott rám pimaszul, mire elvörösödtem. Nem válaszoltam a kérdésére, csak elkaptam róla a tekintetem és kifelé bámultam az ablakon. Nem sokkal később megálltunk a lakóépület előtt, ahol éltem. Mindketten kiszálltunk, majd Brian közelebb lépett hozzám.

- Köszi Brian - mosolyogtam a férfira.
- Mindent - tettem hozzá.

- Ugyan, Ellie - rázta meg a fejét. - Fontos vagy nekem, ez természetes - nézett a szemembe. Sötét volt, ezért nem tudtam az arcáról semmit leolvasni. - Jó éjszakát! - húzott magához egy ölelésre. Átkulcsoltam a nyakán a karjaim és mélyen belélegeztem férfias illatát.

- Neked is! - nyomtam egy puszit az arcára, majd bementem a panelbe.

Későre járt már, én pedig pizsamában ültem az ágyamon. Próbáltam összeszedni magam, de nem igazán sikerült. Végül elegem lett és a telefonommal a kezemben kisétáltam az erkélyemre. Szippantottam egy nagyot a friss levegőből, majd a felemeltem a mobilomat és tárcsáztam.

- Ellie? - hallottam meg csodálkozó hangját.

- Én vagyok, Marcus - szóltam bele nyugodtan. - Csak kérdezni szeretnék valamit.

- Kérdezd csak!

- Miben jobb Sophie, mint én?