Izgatottan mértem végig a tükörképem. Derékig érő barna hajam hullámosan omlott a vállamra, farmer rövidnadrágomba betűrtem a fehér magasított nyakú ujjatlanomat. A szokásossal ellentétben a szempillaspirál mellett tust is használtam, aminek cicás vonala kiemelte barna szememet. Egy sétálós első randira bőven elégnek találtam a minimalista, a hétköznapitól csak egy kicsit eltérő kinézetem. A tükröt magára hagyva mentem ki a konyhába, ahol meg volt terítve az asztal ebédhez. Mióta anyám nálam volt minden nap főzött valamit. Nekem nem sokszor volt erre időm, ezért nagyon hálás voltam neki, amiért minden nap főtt ételt is ehettem, ha csak egy hétig is.

- De jó illat van! Mit eszünk ma? - mosolyogtam a tűzhely mellett álldogáló édesanyámra.

- Zöldséglevest főzök - informált, mire a lábas fölé léptem, hogy jobban érezzem a csodás illatot.

- Nyugodtan menj öltözni, ezt én befejezem - küldtem el, mire egy hálás pillantással kilépett a helyiségből.

Már elkészülve jött vissza. Egy halvány lila térd alá érő ruhát viselt, ami pont elég elegáns volt a színházi előadásra, ahová Maryvel mentek. Ősz haját a tarkóján kontyba fogta. Anyám soha nem festette a haját, inkább hagyta, hogy természetesen fehér legyen, akkor is, ha ez idősebbnek láttatta.

Éppen időben értünk a kávézó elé. Egyből kiszúrtam Briant az épület előtti parkolóban, ahogy az autója oldalának támasztva a hátát kémlelte a környezetét. Ahogy megpillantott, enyhe mosolyra húzta a száját, majd mikor megpillantotta a mellettem lévő nőt, zavartan biccentette oldalra a fejét.

- Scarlett Andrews vagyok - nyújtott kezet édesanyám a sötét hajú srácnak habozás nélkül, amint lehetősége nyílt rá.

- Brian West - rázta meg a kezét. Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni a szituációval, mert fogalma sem volt, hogy ki volt az a nő, akinek az imént bemutatkozott. Közben a munkatársam is megjelent, és nagy vigyorral az arcán jött oda hozzánk. Közben anyához fordultam.

- Mary elvisz a színházba, azután meglátjátok, hogy van-e kedvetek csinálni valami mást is. Haza is visz majd kocsival, a kódot tudod, kulcs van nálad. Otthon találkozunk. Jó szórakozást! - búcsúztam el a két hölgytől, akik a kollégám kocsijába beültek, majd elhajtottak.

- A nagymamáddal élsz? - kérdezte Brian még mindig az előző jelenet hatása alatt. Talán szólnom kellett volna neki az anyámról.

- Ő az anyám, látogatóban van nálam egy hétig - tisztáztam a dolgot.

- Sajnálom, nem tudtam - jött látványosan zavarba. - Csak azt gondoltam, hogy...

- Tudom, hogy túl idős ahhoz, hogy az anyám legyen - szakítottam félbe, mire bólintott. - Nem tervezett gyerek voltam, negyvenhat éves volt, amikor születtem - magyaráztam. - Egyébként a haja öregíti, meg tavaly bevonult egy idősek otthonába. Amúgy még csak két éve nyugdíjas.

- Így már értem - bólintott még mindig kissé kellemetlen mosollyal az arcán. - És hogyhogy egyedül van, ha szabad
kérdeznem?

- Apám elhagyta a családot amikor megtudta, hogy anyám ismét terhes - hadartam magam elé.

- Sajnálom - sóhajtott. - És az apád...

- Fogalma sincs ki vagyok - vágtam közbe, mert láttam, hogy kényelmetlen neki feltenni ezeket a kérdéseket. - Ahogy én sem tudom, hogy ő kicsoda, mert még soha nem találkoztunk. Csak a vezetékneve van meg nekem belőle, amit egy időben az anyám meg akart változtatni az övére, de nem hagytam neki - áradt belőlem a szó. Ilyen nyíltan régen beszéltem utoljára ezekről a dolgokról, most mégis olyan természetesen jött az egész.

- Szóval így lettél Moon - állapította meg. - Danielle Moon - ízlelgette a nevem. - Kedves gesztus volt tőled, hogy meghagytad - mosolygott rám, amit ösztönösen viszonoztam is.

-  Négyre jössz minden nap - váltottam témát a csendet megtörve. - Elmondod miért? - pillantottam fel rá kíváncsian.

- Mondtam, hogy cukorbeteg vagyok, ugye? - Bólintottam egyet. - Na, emiatt időre kell ennem. Mert ha kimarad egy étkezés, akkor leesik a vércukrom és komoly bajom lehet belőle. Három óránként kell ennem minden nap és mivel a munkahelyemen egykor van ebédszünetem, négykor megyek hozzátok.

- Így már világos - nyugtáztam az elhangzottakat. - Van kedved mesélni a betegsédről? Szívesen tudnék meg többet.

- Persze - mosolyodott el. - Óvodás koromban egyszer elájultam és kórházba kerültem, ahol kiderült, hogy nagyon magas a volt vércukorszintem. Azóta minden nap oltom magam inzulinnal és nagyon oda kell figyelnem, hogy mit eszem és mikor. Nem mondom, hogy nem bonyolult ezzel együtt élni, de már megtanultam, megszoktam - mesélte, én pedig figyelemmel követtem a szavait. - Ma viszont későn keltem, úgyhogy még nem ebédeltem. Lenne kedved beülni velem az egyik kedvenc helyemre?

- Hogyne lenne - fogadtam el a meghívást boldogan. Csak ekkor éreztem igazán, hogy mennyire régen voltam randizni.

- Nemsokára oda is érünk, itt van a sarkon - mutatott előre. Pár percen belül valóban megérkeztünk az étterembe. Nagyon hangulatos hely volt, fa asztalok és székek voltak körben, a mennyezetről virág alakú csillárok lóktak le. Nagy ablakokon áradt be a fény, a falak zöldre volt festve és a háttérben halk, vidám zene szólt. Ahogy leültünk, egy fiatal pincér egyből mellettünk is termett. Kicsit furán éreztem magam, mert nagyon rég voltam már olyan helyen, ahol én adtam le rendelést, nem pedig felvettem egy vendégét.

- Azért szeretem ezt a helyet, mert semmi olyat nem árulnak, amit nem ehetek - avatott be Brian. - Meg mert iszonyat hangulatos.

- Szerintem is - pillantottam újra körbe az éttermen. - A kávézónál sokkal barátságosabb a berendezés - állapítottam meg. A munkahelyemen a sötét színek domináltak, erős világítás volt és szabályosan elrendezett asztalok. Ezek mind a főnököm személyiségét sugározták, a makacs, maximalista és szigorú tulajdonságaival. Ezzel ellenben ez a hely meglehetősen kisebb volt, az asztalok néhány helyen össze voltak tolva, ha éppen úgy volt rájuk szükség, a világítás halvány volt, csak amennyi kellett ahhoz, hogy az embernek jó érzése legyen, a falak pedig világos zöldek voltak sok-sok színes képpel.

- Azért én a kávézót is nagyon szeretem - biccentett. - Tényleg, kíváncsi vagyok, hogy-hogy ott dolgozol. Elmeséled? - kért.

- Persze - bólintottam. - Kell a pénz - mondtam ki egyszerűen a legfőbb okát a dolognak.

- Gondoltam, de miért pont a Sunshine, meg hogy kerültél oda? Tudod, kicsit részletesebben, ha lehet - mosolygott félszegen.

- Már lassan egy éve dolgozom ott. Mikor elköltöztem otthonról, akkor kellett egy állás, hogy meg tudjak élni egyedül. Meg spórolok is - magyaráztam el.

- És mire spórolsz? - kérdezte teljesen nyíltan. Ahogy láttam, ő sem érzett semmi gátat a kommunikációnkban, a hétköznapi élet tabu témáiról is teljesen lazán kérdezett.

- Egyetemre akarok menni - sóhajtottam. - Csak sajnos érettségi után nem jött össze, ezért most gyűjtenem kell, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat - ismertem be.

- Mit szeretnél tanulni? - kérdezte kék szemeivel az enyémbe nézve.

- Turizmust és vendéglátást - ismertettem vele a tervem. - Egyszer szeretnék nyitni egy saját kávézót. Ahol az emberek együtt vannak, az alkalmazottak szívesen járnak be dolgozni, családias a hangulat és aki belép az megnyugszik egy kicsit, békére talál - álmodoztam hangosan.

- Ezek nagyon szép tervek, Ellie - mosolygott őszintén. - És amiben tudok, abban szívesen segítek - ajánlotta fel, mire megráztam a fejem.

- Köszi, de boldogulok egyedül - biccentettem. Nem hittem, hogy tudna segíteni, hiszen legfőképp anyagi támogatásra lett volna szükségem, ezt viszont nyilván nem kérhettem tőle.

- Akkor gondolom ezért is dolgozol kávézóban - jött rá a nyilvánvalóra. - Hogy tapasztalatot szerezz, mielőtt elindítod a sajátod.

- Igen, jó belelátni abba, hogy ez hogy működik élesben - bólintottam. - Megtanulok bánni a vendégekkel és biztos vagyok benne, hogy az alkalmazottjaimmal is megértőbb leszek, mint a főnököm, ismerve a helyzetünket. De egyelőre ez csak egy álom, aminek a megvalósítása biztosan távoli, és nem utolsó sorban elég lehetetlennek tűnik - szomorodtam el.

- Miért lenne lehetetlen? Ha teszel érte, akkor meg fog valósulni! - biztatott.

- Talán, nem tudom - erőltettem mosolyt magamra. Az ilyen témák mindig rosszul érintettek, mert tudtam, hogy a pénzügyi korlátaim miatt sosem fognak megvalósulni az álmaim. A nővérem ruháit hordtam egész életemben, még most is van pár darab, ami az övé volt. Sosem mutogathattam az osztályban, hogy milyen menő dolgokat kaptam karácsonyra. A gimiben nem villoghattam a kocsimmal, vagy a telefonommal. Nem mehettem egyetemre, mert nem volt miből. És tudtam, hogy kávézót sem fogok soha alapítani, mert soha fogok annyi pénzt önerőből megkeresni. Ez volt a szomorú igazság. A pénz nem boldogít, de a pénz hiánya sok olyan élménytől meg tud vonni, ami másnak talán természetes. Új ruhák, új kocsi, új mobil, nyaralások és még sorolhatnám. Nekem ezek kimaradtak az életemből, mert egy egyedülálló, nem fiatal édesanya nevelt fel. És innen már önerőből sem nagyon tudtam javítani az anyagi helyzetemen, főleg egyetem nélkül. Az élet egyszerűen ilyen. Valakinek ad, valakitől elvesz. De megtanultam értékelni azt, amim van, és igyekeztem megtalálni a boldogságot körülöttem. Még ha szar is volt néha.

- Min gondolkodsz ennyire, Ellie? - lóbálta meg a kezét előttem Brian.

- Bocsi, csak elbambultam - füllentettem. - Egyébként te hol dolgozol?

- Egy elektronikai cégnél vagyok fejlesztőmérnök - jelentette ki. - Telefonokat és számítógépet tervezek, fejlesztek, hogy a lehető legjobb verziót dobjuk a piacra - magyarázta.

- Azta - biccentettem elismerően. - Úgy látom te cseppet ambiciózusabb vagy, mint én a kávézós álmaimmal - nevettem el magam, ő pedig velem nevetett.

- Hidd el, hogy nem - rázta meg a fejét. - Tavaly végeztem az egyetemen és itt voltam gyakornok, tetszett nekik a munkám és alkalmaztak főállásban. Így legalább azt csinálhatom, amit tanultam. De az én álmom sem ez, Ellie - mosolygott rám. - Van egy saját könyvkiadóm, csak még nem indult be. De az álmom az, hogy egyszer már csak ezzel foglalkozhassak, kiadóm legyen, üzleteim, és nagyon jó íróim - mesélte el a céljait.

- Most megleptél, Brian - ismertem el. - De nagyon tetszik ez az ötlet, nagyon kreatív és különleges. Fejlesztőmérnök könyvkiadóval. Nagyon izgalmas - mosolyodtam el őszintén. Közben végre kihozták az ebédünket. Mivel én már ettem otthon, ezért csak egy smoothie-t kértem, ami ellen Briannek sem volt semmi kifogása.

- Tudod minden nap fél négykor végzem a munkában - kezdte, miközben a teljes kiőrlésű tésztával készült carbonara spagettijét ette. - Azután bemegyek a kávézóba - folytatta, mire akaratlanul is elvigyorodtam. - És ötre minden nap felmegyek a kiadó irodájába. De sajnos fél év alatt semmit sem léptem előre. Nem ismerik a kiadót, nem jönnek az írók. Egy könyv van megjelenéshez közel, remélem, hogy azzal sikerül majd befutni kicsit - magyarázta nagy átéléssel.

- Biztos sikerül, ha jó a könyv - biztattam. Miután befejeztük az ebédet folytattuk a sétánkat. Közvetlenül beszélgettünk és meglepően bizalmasan. Boldog voltam Briannel, mert el tudta feledtetni velem a Barmot. És erre csakis ő volt képes. Lassan két hónappal a szakításunk után tudtam, hogy túl kéne lennem rajta, de nem voltam. Fájt és hiányzott. De tudtam, hogy már sosem kaphatom vissza, ő már tovább lépett, és ideje volt annak, hogy én is ezt tegyem. Ennek a lehetősége pedig Brian West képében toppant az életembe.

- És mi van az exeddel? Azóta nem beszéltél róla, mióta először találkoztunk - hozta fel a témát.

- Fáj - mondtam ki a legerősebb érzést, ami bennem volt vele kapcsolatban. - Marcus kicseszett velem és a mai napig nem tudom, hogy miért - vallottam be. - Te tudod már, hogy miért szakított veled a volt barátnőd?

- Fogalmam sincs - húzta el a száját. - Csak tudod azt hittem, hogy Sophie a tökéletes számomra. Tényleg szerettem. De ő is durván kicseszett velem, ráadásul négy év után - túrt bele a hajába. Valami ismeretlen okból kifolyólag furcsa érzés fogott el, ahogy a volt barátnőjéről, azaz - ahogy megtudtam - Sophie-ról beszélt. Ugyanazt éltem át, mint ő, de valahogy mégis féltékeny voltam arra a lányra, akié Brian West szíve volt. Vagy inkább még mindig az övé volt.

- Ismerem az érzést - mosolyodtam el keserűen. - Amikor az teszi szarrá az életed, aki addig a legjobbá tette. Pofátlan dolog.

- Figyelj Ellie! Van egy ötletem - csillant fel a szeme. - Az exeink most együtt vannak. Szóval könnyen ki tudnánk deríteni együtt, hogy miért dobtak minket - magyarázta el az ötletét.

- Nem tudom, Brian - ráncoltam a szemöldököm. - Én nem...

- Na elmagyarázom, nyugi - szakított félbe. - Közös ismerősök, barátok, akik tudhatnak valamit. Ha mi ketten összefogunk ki tudjuk deríteni, hogy miért törték össze a szívünket! - lelkesedett, mire lefagytam. - Na mit szólsz, Ellie? Benne vagy?

- Szóval erre kellettem - motyogtam, miközben megálltam. El sem hittem, hogy nem láttam át rajta. Azért hívott el randira, hogy segítsek kideríteni, hogy miért dobták. Én hülye meg nem vettem észre. Csak egy újabb ember volt, aki kihasznált.

- Dehogyis Ellie - rázta meg a fejét határozottan. Szembe fordult velem és a vállamtól kezdve lefelé végigsimított mindkét karomon, majd mindkét kezemre rákulcsolta az ujjait és a szemembe nézett. - A közeledésemhez feléd ennek nincs semmi köze, rendben? Tényleg érdekelsz engem, nem azért, amiért tudsz információkat. Komolyan kedvellek téged, Ellie - fúrta mélyen a tekintetét az enyémbe. Kék íriszeiből őszinteséget tudtam kiolvasni, de nem tudhattam biztosra, hogy komolyan mondta ezeket a szavakat.

- Akkor miért akarod ennyire kideríteni, hogy miért hagytak el? - kérdeztem meg teljesen jogosan. Hiszen azt mondta, hogy ennek semmi köze kettőnkhöz.

- Ellie, kicseszett velem az a lány, akinek meg akartam kérni a kezét - mondta ki, mire teljesen lesokkoltam. Kihúztam a kezeimet az övéből és idegesen a hajamba túrtam. A nyári nap égette az arcomat, emellett Brian előbbi mondata egy picit a szívemet. Leültem a járdaszegélyre, ő pedig mellém. Hát újra itt.

- Szóval ennyire komoly volt - realizáltam.

- Így van. Legalábbis a részemről - vallotta be. - Csak nem hagy nyugodni a tudat, hogy bármi magyarázat nélkül csak úgy kidobott. Basszus, én szerettem. Komolyan szerettem - temette az arcába a kezét. Akkor jöttem rá, hogy hiába siránkoztam a Barom miatt, fele ilyen komoly kapcsolatunk nem volt. És ott ült mellettem Brian West, akit az utóbbi időben nagyon megkedveltem és minden értelemben örültem a közeledésének. Azt hittem ugyanolyan nagy a szívfájdalmunk, de nem így volt. Az ő szíve sokkal élettel telibb volt még, amikor Sophie porrá zúzta. Nekem és Marcusnak korábban is voltak problémáink, az utolsó néhány hetünk nem volt tündérmese. De Brian vallomása után rájöttem, hogy nekik még bizony az volt. Közelebb csúsztam hozzá és megsimítottam a vállát.

- Sajnálom Brian, nem tudtam - szabadkoztam. - Segítek neked - mondtam ki. Bár nem sok kedvem volt hozzá, tekintve, hogy éreztem valamit a férfi iránt, de belementem.

- Nem, Ellie - rázta meg a fejét. - Hülyeség volt a részemről. Csak mióta elhagyott szét vagyok esve. Meg akarom találni a választ, hogy miért tette, de nem kérhetem tőled, hogy keresd meg helyettem. És komolyan mondom, én tényleg őszintén közeledtem feléd végig - nézett a szemembe. - Csak ez az időszak nehéz nekem - mondta.

Aznap végigvirrasztottam az egész éjszakát. Brian szavai jártak a fejemben. Ezt haladásnak vettem, mert végre nem Marcuson kattogott az agyam. Segíteni akartam neki, de nem tudtam hogyan. Ezerszer lecsekkoltam a volt barátom és Sophie Facebook oldalát is, de semmit nem tudtam kideríteni. Még csak három hete volt kint, hogy kapcsolatban vannak, egy közös képük volt és ennyi. Ebből semmire nem tudtam rájönni. Engem is érdekelt, hogy miért hagyott el Marcus, de sokkal inkább a jövőre, a továbblépésre igyekeztem koncentrálni. Brian Westet viszont teljesen meg tudtam érteni. Hiszen olyan komoly érzései voltak Sophie iránt, hogy feleségül akarta venni. A lánykérés előtt szakítottak vele, aminél nem sok nagyobb szívtörés létezik. Egy kérdés mégis befészkelte magát az agyamba:

Én miért nem vagyok elég jó senkinek?