- Jó reggelt! - lépett be anya a konyhába, ahol éppen a kávémat készítettem.

- Szia anya! Jól aludtál? - pillantottam rá.

- Igen, ami azt illeti nagyon jól - mosolygott. Legalább kettőnk közül egynek jó éjszakája volt.

- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, mikor már egy ideje az általam kevergetett italt figyelte.

- Igen, jól esne - bólintott. Elővettem még egy bögrét és elkészítettem édesanyám kávéját is, majd a kezébe nyomtam. - Hú, Ellie, ez nagyon jó - kortyolt bele.

- Van annak előnye, ha az ember kávézóban dolgozik - biccentettem.

- Hányra mész ma munkába? - kérdezte az anyám miközben helyet foglalt a kis étkezőasztalomhoz tartozó sosem használt székén.

- Kettőre. És csak éjfél körül érek haza, szóval nyugodtan foglald itt el magad. Van egy veled egykorú lakó az alsó szinten, bár még nem beszéltem vele, de aranyos néninek tűnik - tájékoztattam, mire hálásan elmosolyodott.

A délelőtt hamar elrepült, mire észbe kaptam már szinte késésben voltam, ismét. Villám tempóban készülődtem, míg anya szendvicseket készített nekem, mintha csak megint iskolába mentem volna. Mindenesetre örömmel fogadtam a figyelmességét, mert főzni nem volt időm.

- Ha bármi baj van azonnal hívj! - csuktam be az ajtót és szaporán szedve a lépcsőfokokat lerobogtam a legfelső emeletről.

Ahogy kiértem egyből az orromra tettem a napszemüvegem, mert a fény erősen égette a retinámat. A telefonom órájára pillantottam, az időt látva pedig egyből gyorsítottam a már alapból is heves lépteimen. Szinte futva tettem meg a távot a lakásom és a kávézó között. Mikor odaértem megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd a személyzeti bejárón beléptem. A napszemüvegemet lekaptam a fejemről és hanyagul a táskámba dobtam, majd mosolyogva üdvözöltem a többieket. Levettem a polcról azt a kitűzőt, amin a nevem szerepelt és gondosan ráapplikáltam a sötétkék pólómra. A főnököm abban a pillanatban lépett be a konyhába, ahol voltunk és elégedetten bólintott, mikor látta, hogy mindannyian időben és felkészülten ott voltunk. Összegombolta magán a fekete zakóját és kiment a helyiségből.

- Basszus, de féltem - szólalt meg mögülem egy munkatársam. Ő volt a legújabb a csapatban, egy hete csatlakozott.

- Mi már megszoktuk, Pamela - mosolyogtam rá kedvesen. - Egyre könnyebb lesz, ne aggódj! - bíztattam.

- Remélem is! Olyan ijesztő ez az ember - húzta el a száját, mire mind felnevettünk. Valószínűleg mindannyiunknak eszébe jutott a legelső találkozásunk Mr.Johnsonnal, amikor mi is hasonló érzelmeket tápláltunk iránta. Addigra már főleg az utálat maradt.

Leváltva a délelőttös műszakot foglaltuk el a helyünket. Én és Mary a pultnál, Bob és Pamela hátul a konyhában. Míg mi kitartóan szaladgáltunk a rendelésekkel, addig a másik két kollégánk teljes erőbedobással sütötte a sütiket. Így állt össze a Sunshine Café délutános csapata. Idegesen figyeltem, hogy mikor üt végre négyet az óra. Alig vártam, hogy beszélhessek Brian Westtel.

- Ellie, itt a kilencesed - figyelmeztetett Mary. Annyira elmerültem egy cappuccino díszítésében, hogy észre se vettem, hogy eljött a napom kedvenc része, a négy óra. Vigyorogva helyeztem egy tálcára a kávét és miután kivittem a vendégnek boldogan a kilences asztalnál ülő sráchoz léptem.

- Szia Brian - köszöntöttem végre a nevén szólítva.

- Örülök, hogy látlak Ellie - biccentett picit feszülten. - Mondjuk tudtam, hogy itt leszel, hiszen itt dolgozol - hebegte.

- Miért vagy zavarban? - kérdeztem meg köntörfalazás nélkül. Különös közvetlenséggel tudtam vele viselkedni, ami talán azért volt, mert a legelső beszélgetésünk alkalmával a bizalmamba fogadtam. Hiszen mi lehetne jobb ismeretségi alap, mint az exeink közös utálata?

- Csak a tegnapi beszélgetésünk miatt - vallotta be, mire elmosolyodtam - Megbeszélhetnénk a részleteket. Mikor végzel? - tudakolta meg az előbbi zavarából felocsúdva.

- Későn szabadulok - sóhajtottam, mivel eszembe jutott, hogy még zárnom is nekem kell. - De hétkor van egy húsz perces szünetem - jutott eszembe.

- Az jó lesz, akkor visszajövök - jelentette ki, mire melegség öntötte el az egész testemet. Régen éreztem, hogy valakinek fontos voltam. - Hol várjalak?

- Az épület előtt jó lesz - feleltem kis gondolkodás után. - Köszönöm, Brian - ízlelgettem a nevét. - Hozhatom a szokásosat? - tértem rá arra a dologra, amiért eredetileg ott voltam. Hogy a munkámat végezzem.

- Kérlek - felelt lágyan. Kába vigyorral indultam vissza a pulthoz, ahol Mary kíváncsi arca fogadott.

- Na jól tettem, hogy lepasszoltam a kilencest? - Diadalittasan nézett a sötét hajú srácra. Csak zavartan nevettem a kérdésén és hozzákezdtem a rendeléshez.

Miközben ide-oda szaladgáltam az asztalok és a pult között gyakran fürkésztem a kilences asztal környékét, az ott ülő fiúval néha összeért a tekintetünk. Talán aznap volt az első alkalom, hogy mindketten megláttuk a másikban a továbblépés lehetőségét.

- Hétkor itt leszek és beszélünk - tűnt fel velem szemben, mikor kijött a pulthoz fizetni. Még utoljára rám mosolygott, majd kiment az ajtón.

A kávézóban uralkodott a káosz, péntek lévén sokkal több diák töltötte itt az idejét, mint a többi napon, ezért Maryvel alig bírtunk a rendelésekkel. Igyekeztünk minden vendéget a lehető leggyorsabban kiszolgálni, amiből az lett, hogy szinte fejvesztve rohangáltunk körbe-körbe. A végeláthatatlan kapkodásban riadtan vettem észre, hogy öt percem volt Brian West érkezéséig. Nem hagyhattam a legnagyobb pörgésben egyedül Maryt, ezért gyorsan ki kellett találnom valamit. Jobb ötlet híján hátra szaladtam a konyhába Pamelához.

- Pamela, csak tíz percre ki tudnál menni felszolgálni? - támadtam le szegény újoncot. - Héttől hivatalosan szünetem lenne, és nagyon fontos elintézni valóm van - vázoltam neki a helyzetet.

- Persze, megyek is - oldotta ki a kötényét készségesen, majd Bobot magára hagyva a sütéssel kiviharzott a konyhából. Még egyszer sem szolgált fel szegény lány, én pedig egyből bedobtam a mély vízbe, azaz a péntek estébe.

- Tényleg sietek ahogy tudok, hogy ne kelljen sokáig helyettem tartanod a frontot - ígértem meg. Az üvegajtó irányába, amin keresztül láttam Briant várakozni.

- Bocsi, de épphogy el tudtam szabadulni pár percre, nagy most a forgalom - magyarázkodtam.

- Ne kérj bocsánatot- legyintett kedvesen. - Hálás vagyok, amiért időt szakítasz rám. Akkor vasárnap? - tért egyből a lényegre.

- Egész nap ráérek - mondtam mosolyogva.

- Szuper, nekem délelőtt van egy kis elintéznivalóm, de utána szabad vagyok - vázolta fel. - Mit szólsz mondjuk, ha egykor itt találkozunk a kávézó előtt? - dobta be az ötletet.

- Nekem tökéletes - bólintottam rá egyből. - De ha nem haragszol, tényleg vissza kell mennem, szegény Pamela csak múlthéten kezdett és nem szívesen hagytam magára - húztam el a szám és már indultam is vissza.

- Várj - kapta el a csuklómat, és azzal a lendülettel karjai közé is húzott. Kicsit meglepődtem a hirtelen ölelésén, de egyben addig a néhány másodpercig teljesen el is feledkeztem mindenről. - Köszönöm - súgta, majd elengedett. A gesztusaiban benne volt minden, amit el akart mondani, én pedig hasonlóan éreztem.

Visszasiettem az épületbe, ahol nagy meglepetésemre Pamela tökéletesen teljesítette a feladatát. Azaz az én feladatomat, amit muszáj volt átpasszolnom neki. Bírta a pörgést, óriás mosollyal vette fel a rendeléseket és hihetetlen rutinosan és gyorsan készítette el az italokat. Maryvel is kiválóan mozogtak együtt, én pedig csak ledermedve álltam az ajtóban az eseményeket figyelve. Pamela olyan gyorsan mozgott, hogy szinte követni sem tudtam, mikor volt a pult mögött és mikor egy-egy asztalnál. Hirtelen kissé feleslegesnek éreztem magam, hiszen az egy hete itt dolgozó újonc kiválóan végezte minden dolgom, talán még jobban is, mint én.

- Köszi, hogy helyettesítettél, most már itt vagyok - léptem oda a lányhoz.

- Ugyan, menj csak egyél valamit, én boldogulok addig - mosolygott rám kedvesen.

- Komolyan megtennéd? - pillantottam rá hálásan. - Köszönöm, Pamela. Ígérem pár perc és itt vagyok - siettem hátra a konyhába. Hátul Bob épp kivett a sütőből egy friss adag piskótát, majd letette a pultra. Én az egyik széken pihenő táskámból kikotortam a szendvicsemet és lehuppantam Bob mellé. Jóízűen falatoztam és boldog voltam, hogy végre volt egy kis nyugalmam. A férfi erősen koncentrált, hogy minden tökéletes legyen, messze ő volt a legjobb cukrász, akit ismertem. Éppen különböző színű macaronokat illesztett össze precízen, amikor belépett Mr.Johnson a konyhába.

- Danielle - pillantott rám szigorúan. - Munkaidőben miért ücsörögsz a konyhában és eszegetsz, amikor kint megy az őrültek háza? - szidott le.

- Éppen szünetem van... - mondtam halkan, kissé megilletődve.

- Hét órától, hét óra húsz percig tart a szüneted és egy perccel sem tovább. Látod ott azt az órát? Hét óra harminchárom van! - mutatott a falon lévő órára, miközben a feje vörösödni kezdett a dühtől. - Azonnal menj vissza dolgozni! Még egyetlen húzásod van és repülsz innen, megértetted? - fenyegetett, mire nyeltem egy nagyot, majd esetlenül bólogattam neki. A férfi hangos léptekkel távozott a helyiségből én pedig elcsomagoltam a félig megevett szendvicsem és visszadobtam a táskámba.

- Nyugi Ellie, én négy év alatt már rengetegszer hallgattam a kirohanásait. Amint látod, még mindig itt dolgozom - tárta szét a karját. - Johnson nagyon tud fenyegetni, de hidd el, hogy kell neki a munkád, mert jó vagy - bíztatott. Kint éppen keresztezték egymást az útjaink Pamelával.

- Köszi, most már tényleg visszaállok - mosolyogtam rá, mire bólintott és a noteszemet a kezembe a nyomva visszament a konyhába. Belelapoztam és láttam, hogy volt még két ki nem adott rendelés, így azokhoz hozzáláttam.

Tízkor végre minden vendég elhagyta a kávézót és fellélegezve raktam ki a "zárva" táblát. A többiek is örültek, hogy végre hazamehetnek, hiszen az ő napjuk, sőt az egész hetük ezzel véget ért. Nekem ott kellett maradnom feltakarítani és bezárni. Már mindenki távozott az épületből, csak Mary maradt, aki a cuccát szedte össze.

- Mary, van terved vasárnapra? - kérdeztem az idősödő nőtől kedvesen.

- Nincs, miért? - pislogott rám. Nem nagyon szoktunk közös programokat szervezni, így megértettem a meglepődöttségét.

- Mondtam, hogy anyám nálam vendégeskedik és nem szeretném egyedül hagyni. Nem lenne kedved elmenni vele valahova? - vetettem fel félve.

- Az attól függ, hogy elmondod-e milyen programod van - villantotta meg ravasz vigyorát, amiből rögtön tudtam, hogy átlátott rajtam.

- Randi a Kilencessel - böktem ki kissé zavarban. Akaratlanul is elmosolyodtam a gondolatra.

- Hogy tudtam, hogy megérte lepasszolni neked! - csapta össze a tenyerét boldogan. - Tudod már a nevét ugye?

- Persze, Briannek hívják - bólogattam. - Na de akkor elmennél anyámmal valahova?

- Szívesen - simította meg a felkaromat. - Mikor és hol találkozzunk?

- Egykor itt, a kávézó előtt - ismertettem a tervet. Szándékosan a randipartnerem érkezésével egy időre tettem, mert tudtam, hogy anya úgysem nyugszik bele, hogy nem láthatja Brian Westet. - Köszi szépen. Esetleg megpróbálok nektek jegyet szerezni a színházba - biccentettem.

- Az nagyon jó lenne! - lelkesedett. - Imádom a színházat - A piros táskáját a vállára tette, ami tökéletesen illet a vörösre festett hajához. Kisétált az ajtón, én pedig nekikezdtem a takarításnak. A telefonom elindítottam egy Spotify által létrehozott lejátszási listát és leraktam a pultra. Nem volt nagy hangereje, de az üres kávézót teljesen jól betöltötte a zene. Nekiestem az asztalok letörlésének, miközben Camila Cabello I Have Questions című száma csengett fel a mobilomból.

Why did you leave me here to burn? (Miért hagytál itt égni?) - szólalt meg az énekesnő hangja.
I'm way too young to be this hurt (Túl fiatal vagyok ekkora fájdalomhoz) - folytatta, én pedig abbahagytam a törölgetést és csak a zenére kezdtem koncentrálni. Már az első két sora is tökéletesen eltalálta a hangulatomat és tudtam, hogy számomra ez a dal csakis egy valakiről szól.
A Baromról.
Marcus Lawson-ról.

I gave you all of me, my blood, my sweat, my heart and my tears (Mindenem odaadtam, a vérem, a verejtékem, a szívem és a könnyeim) - Lehunyt szemmel hallgattam a dallamot.

I should have never ever ever trust in you (soha nem kellett volna bízom benned) - bólogatva értettem egyet az énekesnővel, majd nagy levegőt véve folytattam a takarítást.

I have questions (kérdéseim vannak) - lett vége a dalnak. Odaléptem a telefonomhoz és folyamatos lejátszásra állítottam a számot. Úgy tűnt, új kedvencem lett.

Miután mindennel végeztem kirángattam a táskámból a pulcsimat és felvettem. Hiába volt már június eleje, azért az éjszakák még kicsit hűvösek voltak ahhoz, hogy ne fázzak egy pólóban és egy rövidnadrágban. Az I Have Questions immár a fülemben ismétlődött végtelenül amíg hazafelé sétáltam. Bennem is rengeteg kérdés kavargott és Camila Cabellohoz hasonlóan engem is kísértettek ezek. Végül a lakásomhoz évre kihúztam a fülhallgatómat, de egy kérdés a dalból a fejemben maradt:

Miért nem voltál az, akire megesküdtél, hogy leszel?