Ha véleményt kellene nyilvánítanom a karácsonyunkról, valahova az iszonyatos és a borzalmasan rossz közé raknám.

Először azt hittem, hogy Brian az anyja miatt volt ennyire feszült, aztán arra fogtam, hogy biztosan az ünnepek miatt, de ahogy lecsengett minden, és még mindig nem enyhült az állapot, kételyeim támadtak.

A Brian anyjánál tett látogatásunk meglehetősen közömbösre sikerült. Azelőtt sem beszéltek, azóta sem beszélnek. Az ebéd, amire hivatalosak voltunk kínosan telt. A barátom meg sem erőltette magát, csak szűkszavúan válaszolt az anyja kérdéseire. Egész végig. Charlie, az anyja barátja, vagy élettársa, vagy nem tudtuk pontosan hogyan kell őt nevezni, pedig hiába próbált bevágódni, nem ment neki. Szóval végül ahogy jöttünk úgy is mentünk el. Egy szétszakadt anya-fia kapcsolattal. Hiába próbálkoztam, én ezt nem tudtam rendbe rakni, de nem is az én dolgom volt. Sőt, őszintén Brian utóbbi viselkedése után kedvem sem volt hozzá.

Azt hittem, a látogatás után megoldódnak majd a dolgok, de nem lett igazam. Karácsony másnapját anyával töltöttük, akinek az érkezése előtt szintén összekaptunk, nem is egyszer. Végül persze kibékültünk, mire megérkezett, de ahogy elment folytattuk. Sőt, aznap annyira haragudtam rá, hogy inkább a kanapén aludtam el. Aztán valamikor az éjszaka közepén felébresztett, hogy nagyon sajnálja, és ismét kibékültünk. Utána persze minden kezdődött előlről.

A szilveszterünket Brian cégének a buliján ünnepeltük. Addigra kicsit csillapodtak a kedélyek, és egész jól éreztük magunkat. Táncoltunk, pezsgőztünk, a többiekkel beszélgettünk, és sok idő után először élveztük úgy igazán az együtt töltött időt. Akkor tényleg azt hittem, hogy megnyugodtunk, ennek itt van a vége, nincs több értelmetlen vita.

Valahogy egy hét után mégis itt ültem, az idősek otthonában, anyám ágyán és panaszkodtam. Eredetileg bölcs tanácsért jöttem, de nem igazán hagytam szóhoz jutni a nőt.

- Már egy szobában sem tudok lenni vele - ecseteltem a helyzetet idegesen.
- Akármit mondok felkapja a vizet, hozzám vág valami olyat, amin már rég túl vagyunk, vagy nem is igaz. Mindig neki kell igaza legyen. Veszekszünk a reggelin, de ha azon éppen nem, akkor az ebéden. Összekapunk, ha később ér haza a munkából, de azon is, ha hamarabb. Baj ha nincs rend otthon, de az is, ha elteszem a dolgait. Egyszer az a gondja, hogy nincs munkám, aztán az, hogy túl sok mindent csinálok. Én már komolyan nem tudok mit kezdeni a szituációval. Három hete csak egymással harcolunk és jelenleg nem tűnik úgy, hogy ennek valaha is vége lesz - dőltem hátra a matracon, az arcomat a kezembe tetemetve.

- De miért csináljátok? - kérdezte anya, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rá. Nem számítottam erre a kérdésre. Sőt, magamnak sem tettem fel még. Túl egyszerű volt ahhoz, hogy ezen gondolkozzak. Válaszolni nem tudtam rá, mert tényleg semmi értelme nem volt az egésznek. Leblokkoltam, egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

- Én... - böktem ki végre. - Én megteszek mindent, hogy vége legyen... - tereltem a témát, de anya a szavamba vágott.

- Dehogy teszel - ellenkezett. - Ha megtennél mindent, akkor most nem ülnél itt velem szemben. Danielle Moon vagy, a lány, aki tizennyolc évesen lelépett az anyjától és önállóan is simán eltartotta magát. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet abbahagyni az értelmetlen vitatkozást... - ironizált. Sajnos igazat kellett neki adnom. Ha tényleg megpróbáltam volna, akkor már rég nem itt tartanánk. De valahol nekem ez így volt kényelmes, nem állt szándékomban tenni ellene. Hiába szenvedtünk mindketten.

- Jó, rendben - adtam meg magam.
- De akkor is, mit kéne tennem?

- Te ismered őt a legjobban - világított rá. - Szerintem tudni fogod, hogyan oldd meg - magyarázott, mire kérdőn néztem rá.

- Ennyi? A bölcs anyai tanácsodért jöttem, és ennyi? - méltatlankodtam.

- Ennyi telik tőlem, Ellie - sóhajtott és mellém ült az ágyra. - Ha ki akarsz vele békülni, megteszed. Ha nem, akkor talán el kell fogadnod, hogy nem működik - puhatolózott, mire mérgesen elfordultam tőle.

- Nem fogom ennyi miatt elengedni. Annál sokkal jobban szeretem - kértem ki magamnak. Viszont ahogy pörgettem az elmúlt hetek eseményeit, elbizonytalanodtam. Lehet, hogy Briannel tényleg nem illünk össze? Eleve zűrös volt, ahogy összejöttünk, és azóta már nem egyszer kaptunk össze kisebb-nagyobb dolgokon. Talán többször is, mint az elvárható lett volna. - Szóval vagy én megoldom, vagy vége? - összegeztem torzult arccal.

- Nem, drágám. Nincs olyan, hogy neked egyedül kell megoldanod. De talán most neked kell kezdeményezned - javított ki. Megint igaza volt, természetesen.

- Tényleg nem tudom, hogyan csináljam - sóhajtottam tehetetlenül. - Azt sem, hogy mit - tettem hozzá halkan.

- Szóval a szakítás is opció - fogta fel anyám kelletlenül. Nem mintha nem ő mondta volna ezt két perce.

- Annyit tudok, hogy ami most van, annak valahogy véget kell vetni. Nem tudok így meglenni mellette, akkor is, ha ezért szar barátnő vagyok.

- Mindig ez a "szar barátnő" dolog... - gondolkozott el a mellettem ülő nő.
- Valahogy mindig ez jön ki a végére.

- Talán azért, mert igaz - érveltem.
- Gondolj bele, Marcus megcsalt.

- Még mindig ez a lemez - vágott közbe.

- Igen, mert ez olyan sérülés, amit nem felejt el olyan könnyen az ember
- vágtam a fejéhez, majd folytattam.
- Aztán itt az egész kapcsolatunk, konkrétan mióta kirúgtak a kávézóból ő tart el. Nem dolgozom, és nem is erőltetem meg magam, hogy legyen valami munkám. Nem vagyok mellette igazán, mert például az anyjáról se tudtam egy csomó ideig - soroltam, mire anya elképedt, mert ő ezt a sztorit nem is tudta. Sőt, ő volt az, aki először felhozta ezt a témát, nélküle valószínűleg még mindig nem jutott volna eszembe Briant erről kérdezni. De annyiban hagytam és tovább soroltam a dolgaim. - Én otthon vagyok egész nap, semmi dolgom, mégis többet sírok, mint ő. Pedig aztán nekem igazán semmi stressz nincs az életemben. Aztán még neki kell pátyolgatnia engem. Mindezek tetejébe meg még veszekedünk is.

- Szóval ezért nem tartod magad elég jónak - konstatálta, mire bólintottam. Szerintem bőven elég érvet sorakoztattam fel, ami emellett szólt. Anya is csendben maradt, nem tudott erre mit mondani. Mondjuk sokkal előrébb tartottam így is, mert megkaptam azt a bölcsességet tőle, amit vártam. Csak nem tolta alám, hogy pontosan mit kezdjek ezzel.

Végül úgy döntöttem, hogy az éjszakát anyám mellett töltöm, a földön, egy matracon. Mert még ez is jobbnak tűnt, minthogy hazamenjek, és kezdődjön elölről az egész csetepaté. Briannek persze írtam egy SMS-t, hogy nem megyek haza, de csak dobott rá egy "oké"-t. Gondolom, mennyire viselte meg az információ... És ahelyett, hogy hiányzott volna, úgy éreztem, mint aki végre egy kis friss levegőhöz jutott.

Hiába próbálkoztam, nem jött álom a szememre, bár nem is tudom mit vártam. A legrosszabb az volt, hogy többet gondoltam a szakításra, mint arra, hogy hogyan lehetne megoldani a szituációt. Mert egyszerűbbnek tűnt simán kihátrálni belőle. Haragudtam Brianre, magamra, a sok vitáta és a kapcsolatunkra. Amikor pedig haragszik az ember, a legutolsó dolog, ami megy neki, hogy józan ésszel átlássa a helyzetet.

Eszembe jutott, amikor legutóbb aludtam itt. Miután egy nagy veszekedés után Brian konkrétan elzavart otthonról, én pedig kétségbeesetten jöttem ide. Fél éve történt, de még mindig tisztán emlékeztem arra a fojtogató érzésre, amivel aznap éjszaka küzdöttem. Mert nem akartam, hogy elhagyjon. Belegondolni is fájt, hogy vége legyen a kapcsolatunknak. Mindent megtettem volna érte. Ez az emlék felidézte bennem, hogy ki is Brian nekem valójában. Így a döntésem végül ezúttal is hasonló volt.

Amilyen halkan csak tudtam feltápászkodtam a földről és a telefonom vakuját használva szétnéztem a szobában. A tekintetem megállapodott az éjjeli szekrényen heverő noteszen, amibe anya írta a dolgait, amiket észben kellett tartania. A mellette lévő tollal együtt fogtam meg óvatosan, nehogy felkeltsem az ágyon alvó nőt. A szoba másik felébe mentem és kitámasztottam a telefonom a falnál, hogy világítsa meg a földre simított papírt. És írni kezdtem.

Kedves Brian!
Szeretném, hogy tudd, hogy haragszom rád. A folytonos beszólásaid, a veszekedéseink tönkre teszik a kapcsolatunkat mostanában. Nem tudom, hogy miért csinálod mindezt, de ez így nem mehet tovább. Haragszom rád.
De még jobban haragszom saját magamra. Sajnálom, hogy nem vagyok az a lány, akit érdemelsz. Hogy fél éve képtelen vagyok összeszedni magam és munkát keresni. Hogy nem vagyok ott melletted, amikor igazán szükséged van rám, míg te sosem hagytál cserben. Nem vagyok jó barátnő.
Haragszom magamra.
Ha azt akarod, hogy vége legyen, én el foglak engedni. De csakis azért, mert tudom, hogy nálam jobbat érdemelsz. Mert te vagy a leg szeretettel telibb, legönzetlenebb, legfigyelmesebb ember akit ismerek. Ott voltál velem, amikor lent voltam, te kapartál össze a földről. Engem választottál, pedig senki sem kért rá. Engem, aki meg sem érdemel egy olyan nagyszerű embert, mint te. Én pedig beléd szerettem. Ezen pedig nem változtat semmi, még akkor sem, ha néha ki nem állhatjuk egymást. A legjobb dolog vagy, ami az életemben történt, és ezt kétség nélkül mondom.
Mégis, most itt tartunk. A folyamatos civakosásunk olyan léket vájt közénk, amit nehéz lesz helyrehozni, de én készen állok rá, ha te is. És elfogadom, ha vége, ha ezt akarod.
Szeretném hogy tudd, hogy nagyon szeretlek, Brian.
Otthon várlak,
Ellie

Át sem olvastam a levelet, csak félbehajtottam és rátettem a tollat. Hiába indult először dühösre ez az írás, olyanokat is megfogalmaztam, amik eddig a fejemben sem álltak össze. Már biztos voltam benne, hogy harcolni fogok a kapcsolatunkért. Ahogy anya előre megmondta, ennek meg is találtam a legjobb módját, ennek a levélnek a formájában. Visszamásztam a matracra és már nem is tudom hogyan, de békésen aludtam el aznap este, a holnapot várva, hogy átadjam, amit írtam.

Szerda volt, Brian pedig a hét ezen napján mindig bement a kiadóba. A délelőtt folyamán gondosan kiterveltem mindent, így amikor eljött az idő, határozottan indultam meg a buszmegálló felé. Fejből tudtam az utat, így könnyen odataláltam, miután leszálltam a tömegközlekedésről. Brian könyvkiadója a város szélén bérelt egy helyet egy nagy irodaház földszintjén. Ahogy beléptem jól eső borzongás lett úrrá a testemen. Mindig jó volt ide jönni, mert büszkeséggel töltött el, hogy Brian álmai valósulnak meg ezen a helyen. A fehér falak között lépkedve végre elértem a "John West Könyvkiadó" táblácskájú ajtóhoz. Kissé megremegett a kezem, mikor lenyomtam a kilincset és beléptem. Mivel a sok projekt ellenére még mindig nem egy befutott kiadó volt, mindössze két férfi dolgozott bent éppen. A legtöbben, ahogy Brian is, másodállásban dolgoztak itt, így különböző időszakokban jöttek be. Az egyik a számítógépén ügyködött, a másik mellette egy nagy asztalnál rajzolt. Gondolom grafikai terveket készített egy leendő borítóhoz. Az érkezésemre mindketten odakapták a fejüket és mosolygva köszöntöttek.

Addigra a levelemet gondosan egy borítékba helyeztem, és csak annyit írtam rá, hogy "FONTOS". Brian gépéhez sétáltam, ami az iroda leghátuljában álló íróasztalon volt. Ahogyan azt elterveztem, a borítékot a billentyűzet elé tettem, viszont ekkor véletlenül megmozdítottam az egeret, ettől pedig felvillant a képernyőkímélő. Szóval a gép valamiért be volt kapcsolva. Egy közös képünk volt beállítva, mire önkéntelenül elmosolyodtam. Úrrá lett rajtam a kíváncsiság és beléptem a fiókjába. A sok megnyitott Word dokumentum között, amiket a feltörekvő írók küldtek neki, egynek a címén megakadt a tekintetem. Mert a szerző címszó alatt Brian West szerepelt.

- Mit csinálsz, Ellie? - lépett elém a grafikus srác. Úgy kaptam oda rá a fejem, mint aki tudta, hogy rosszban sántikált.

- Semmit - ráztam a fejem, miközben felpattantam a székről. Még hozzá akartam tenni valami magyarázatot, de semmi nem jutott eszembe, szóval csendben maradtam.

- Jó - biccentett. - Brian nem szereti, ha a gépében turkálnak - tájékoztatott, mire idegesen húztam fel a szemem.

- A barátnője vagyok - kértem ki magamnak. Hiszen azért milyen már, hogy holmi grafikus mondja meg, hogy mit csinálhatok a barátom cuccaival.

- Úgyis elmondja, ami fontos - érvelt, mire megadóan bólintottam. - Na, gyere el onnan - intett a fejével. Hát, nem kedveltem meg a férfit, pedig legutóbb rendesnek tűnt. Még egy utolsó pillantást vetettem a levelemre, aztán ott hagytam.

A kiadótól egyenesen haza mentem. Úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb. Hiszen Brian munka után elmegy a kiadóba, ahol majd megtalálja a levelem, és elolvassa. Emésztgeti, átgondolja amíg hazaér Én pedig itthom fogom várni. Legalábbis ez volt a terv.

Direkt úgy időzítettem, hogy ne kelljen sokat ücsörögnöm egyedül, mert tudtam, hogy abba beleőrültem volna. Amíg vártam, próbáltam olyan hülyeségekkel elfoglalni magam, mint például rendrakás, vagy tévézés, de persze semmi nem kötötte le a figyelmem. Hisz' döntés elé állítottam a barátom, hogy megoldjuk, vagy szakítsunk e. Telt-múlt az idő, ő pedig még mindig nem jött. A szám szélét már véresre rágcsáltam idegességemben, a szívverésemet pedig a torkomban éreztem. Egyik pillanatban indultam összeszedni a cuccaimat, meg munka és albérlet után nézni hiszen biztos voltam benne, hogy ki fog dobni. A másik pillanatban pedig a közös jövőnkön agyaltam, hiszen úgyis minden rendben lesz, mert szeretjük egymást. E két gondolat közti csapongás jellemezte azt a millió évnek tűnő időt, amíg Brianre vártam, hogy hazaérjen. De nem jött. Felhívni nem akartam, máshogy viszont nem tudtam elérni, így csak magatehetetlenül ültem a kanapén. Vagy ha abból elegem lett, az étkezőben. Ha abból is, akkor az hálóban, az ágyon. Közben biztos voltam benne, hogy Brian pontosan tudta, hogy szenvedve vártam a válaszára, mégsem sietett hozzám.

Ez pedig számomra elárult mindent.