Csendben ültünk egymás mellett az autóban. Nem békésben, inkább olyan veszekedés utániban. Nem haragudtam Brianre, mert tudtam, hogy az anyjával való találkozás miatt feszült volt, ezért történt az egész. De azért utáltam vele veszekedni. Főleg olyan hülyeségen, mint amin most összekaptunk. Negyedórája vezetett szótlanul, én pedig a telefonomat nyomkodva igyekeztem elterelni a figyelmem róla. Csak a kedves női hang a GPS-ből törte meg néha a csendet. Azért kellett, mert Brian anyja már nem ott élt, ahol régen laktak. Kiköltözött vidékre. A barátom pedig még nem volt ott elégszer, hogy tudja fejből az utat.

- Ellie - szólított meg végül. Egyből felé kaptam a fejem, de a képernyőt nem sötétítettem el.

- Igen? - reagáltam, mivel nem folytatta. Nem nézett rám egy pillantásra sem, tekintete az útra tapadt.

- Haragszol? - kérdezte óvatosan, mire lágyan elmosolyodtam. Mekkora feneket lehet keríteni egy kis vitának.

- Amiért helyetted kellett elpakolnom a cuccaid? - kérdeztem, mire már az ő arcán is megjelent egy kis vigyor és bólintott egyet. - Valahogy túlélem
- válaszoltam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Mekkora hülyeség.

- Bocs, hogy szétszórt vagyok - pillantott végre felém. Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj. - Csak tudod... Anyához megyünk - remegett meg a hangja.

- Igen, tudom - komolyodtam el én is.
- És azt is, hogy ez milyen nehéz neked. De melletted leszek, végig - biztosítottam róla, bár ezt úgyis tudta. Megerősítve a szavaimat a váltón lévő kézfejére simítottam a tenyerem. Mély levegőt vett, és elejtett egy mosolyt, ami inkább erőltetettnek tűnt, mint őszintének.

- Mit nézel a telódon? - mutatott a készülékre. Én is odanéztem és megakadt a szemem valamin. Valószínűleg azon, amin Briannek is.

- Ez... Marcus lenne? - szemléltem meg a képet közelebbről. Az Instagram volt megnyitva, gondolom időközben frissült az oldal, és az exem feltöltött képét dobta be elsőnek. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy nézegettem, vagy ilyesmi.

- Nekem is úgy tűnik - szólt gyanús hangnemben a barátom.

- Nem én mentem az oldalára, nézd, ez a kezdőlap - bizonygattam az orra alá tolva a telefont, amit persze nem tudott megnézni, mert vezetett. Közben a GPS-hang mondott valamit, de túlságosan el voltunk foglalva a magunk dolgával.

- Tudom, na - tolta el a kezem maga elől. - Csak fura volt, hogy pont ő...

- Szóval nem hiszel nekem - állapítottam meg, amit nem cáfolt.

- Egyáltalán miért követed még mindig? - folytatta, mire csak a szememet forgattam. Sokáig voltam együtt Marcus-szal. Elég sokáig ahhoz, hogy kövessem instán. Nem mintha ez bármit is számítana.

- Te is követed Sophie-t - vágtam vissza csípőből. Na akkor kezdjük újra a veszekedést, úgy tűnik az út előtti még nem volt elég.

- Igen? Fogadnál rá? - vonta fel a szemöldökét, mire értetlen arccal mentem a követései közé. És Sophie valóban nem volt köztük. Csendben maradtam volna, de akkor övé lett volna az utolsó szó, azt meg nyilván nem hagyhattam. Nyilván...

- Azt hittem már nem vagytok rosszban - utaltam arra, hogy múltkor a kávézóban mindketten, fogjuk rá, kibékültünk vele. Vagy valami hasonló.

- Nem is vagyunk - vonta meg a vállát.
- Attól még a volt barátnőm, és nem követem - oktatott ki, ezzel nyíltan rávilágítva a véleményére, miszerint nekem is így kéne tennem.

- Majd én eldöntöm, hogy kit követek, rendben? - fontam össze magam előtt a karom.

- Kövess, akit akarsz - hagyta rám legyintve. - Nem érdekel - mondta ki. Persze, valahol ezt akartam elérni, vagy legalábbis abban a pillanatban igen, de ez akkor is nagyon rosszul esett.

- Brian... - pánikoltam, mikor a GPS-re néztem. - Ez a cucc miért ír hirtelen dupla annyi időt, mint eddig?

- Ha még a vezetői képességeimet is... - kezdte volna újra, de a szavába vágtam.

- Nem, nézd - mutattam a készülékre, ami az eddigi másfél óra helyett hármat írt a hátralévő időre.

- Basszus - túrt bele a hajába Brian, mikor felfogta. A nagy veszekedés közepette észre sem vettük, hogy elhagytunk egy lehajtót, ami a jelek szerint nem volt kis jelentőségű.
- Ez is a te hibád, mert jönnöd kell folyton a hülyeségeiddel - akadt ki, mire nálam betelt a pohár.

- Állj le most már! - kiáltottam rá dühösen, mire hirtelen elrántotta a kormányt és leállt. Mármint szó szerint, a leállósávba.

- Tessék, megálltam - emelte fel a kezét a kormányról. Nem is mondtam semmit, csak idegesen kipattantam az autóból és pár lépéssel odébb mentem. Úgy éreztem, hogy ha egy kicsivel is tovább kell ott maradnom, olyat mondok, amit nem gondolok komolyan. A csípős, decemberi hideg levegő lenyugtatott egy kicsit, de nem akartam visszamenni. Az autópálya szélén lévő korlátnak dőltem és lehunytam a szemem. A karjaim szorosan fontam össze magam előtt, mert fáztam egy szál pulcsiban. Ijesztő volt, ahogy előttem elsuhantak a járművek. Bentről egyáltalán nem lehet érzékelni a sebességet, de kint állva beleborzongtam. A fények csak úgy cikáztak előttem, és picinek éreztem magam a nagy pályához képest. Pláne, amikor egy teherautó hajtott el előttem. A mi kocsink felé fordítottam a fejem, amin kitartóan kattogott a vészvillogó. Merthogy ugye máshogy nem lehet itt megállni. Ahogy néztem az autót, hirtelen kivágódott az ajtaja és Brian csörtetett felém.

- Gyere vissza, nem szabadna itt lennünk - mondta, még mindig elég feszülten. Csak megadóan bólintottam, mert ha ellene még igen, a törvény ellen azért nem akartam harcolni. Visszaültem a meleg autóba és a karjaimat dörzsölve próbáltam felmelegedni. Brian ezt látva szó nélkül kibújt a cipzáras pulcsijából és a kezembe nyomta. Erre a gesztusra azért elmosolyodtam. Nem számít mennyire haragszik rám, attól még gondoskodik rólam. Nem nézett felém, ezért nem látta a hálás pillantásom, de belebújtam a ruhájába. Azonban még mindig nem indultunk el.

- És most? - kérdeztem a tervét illetően.

- Hát - húzta el a száját. - Akkor három óra lesz. De meg kell állnunk tankolni - magyarázta, mire bólintottam. A gázra lépett, és végre elhagytuk a tiltott zónát. És megint ott tartottunk, ahol az út elején, nem szóltunk egymáshoz. Fantasztikus volt.

Persze minden kapcsolatban vannak súrlódások, meg ilyenek, de az utóbbi pár napban ezeknek a száma rohamosan megnőtt. Már szinte a nap felében ellenségekként éltünk egymás mellett, pedig nem voltunk azok. Vagy nem akartunk azok lenni. Szerettük egymást, ezt biztosan tudtam. Ettől függetlenül természetesen baromira zavart a helyzet. De sem ő, sem én nem változtattunk rajta. Veszekedés után kibékültünk, azután megint veszekedtünk, és így tovább. Nem élveztem túlságosan, és szerintem ő sem.

Szinte ezer évnek tűnt, mire eljutottunk a benzinkútig. Brian lekanyarodott, majd új szokásához híven, egy árva szót sem szólva szállt ki tankolni. Csak egy rövidujjú pólóban volt, mert ugye a pulcsija itt maradt rajtam. A visszapillantóból figyeltem minden mozdulatát. Akármennyire is haragudtam rá, kedvem lett volna kimenni, és átölelni, és úgy maradni. De nem tehettem, mert megállított az a hülye büszkeségem. Ahogy befejezte kinyitotta az ajtót és a váltó melletti tartóban lévő pénztárcájáért nyúlt.

- Hozol valami kaját? - kértem, hiszen ugye nem ilyen hosszú útra készültünk. Csak bólintott egyet és bement a boltba. Annyira rosszul esett, amikor ilyen volt. De azt hiszem megérdemeltem. A fotocellás ajtót figyeltem, ahogy ki- és bezárult minden alkalommal, amikor valaki arra járt. Karácsony lévén nem volt túl nagy a forgalom, de azért akadt néhány ember, aki hozzánk hasonlóan úton volt. Végre Brian is megjelent, a benzinkút logójával ellátott papírzacskóval a kezében. Beült mellém és a kezembe adta, amit vásárolt, majd végre megszólalt.

- Együk meg most, ha már úgyis megálltunk - mondta, majd hátrébb vezetett, a parkolóba. Nem szerette, ha a kocsiban eszünk, mert túl nagy a tisztaság mániája, ha az autóról van szó. Gondolom, mint a legtöbb férfinak. Úgyhogy kiszálltunk, és egyből a csomagtartóhoz mentünk a kabátjainkért.

- Kéred a pulcsit? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. Micsoda erős kommunikáció. Volt néhány fa asztal és pad körülöttünk, úgyhogy leültünk a legközelebbihez. Persze én az asztal egyik oldalának jobb szélére, Brian meg a másiknak a bal szélére. Nevetni támadt kedvem a gyerekes viselkedésünktől. Végre belenéztem a zacskóba, amiben két szendvics, egy jegeskávé és a kedvenc üdítőm volt. Ez a kis kedvesség is megmelengette a szívem, bár ezt nem mutattam ki. Kivettem a cuccok egyik felét, majd Briannek adtam a másikat. És ettünk, csendben, mint az idegenek.

- Szólok anyámnak, hogy késünk - tájékoztatott, majd a következő pillanatban már pár méterrel arrébb állt a telefonját a füléhez szorítva. Mivel már mindketten végeztünk az evéssel, Brian telefonbeszélgetése meg úgy tűnt, kezdett elhúzódni, ezért én inkább visszamentem a kocsihoz. Sajnos zárva volt, Brian meg nekem háttal telefonált, így az ajtónak dőltem, és az instámat nyitottam meg. Kikövettem Marcust. Talán tényleg nem volt helyes követni őt. Mentségemre szóljon, hogy nem szoktam szivezni a képeit. Se nézegetni. Brian végre letette a telefont és felém indult. De ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, vagy a kormány felőli oldalra ment volna, ő egyenesen hozzám jött. Eközben a kezemben lévő készüléket a zsebembe csúsztattam és megilletődve figyeltem a barátom. Őszintén, fel voltam készülve egy újabb beszólásra, vagy akármire. Ami a mai napunkat, sőt, a hetünket illette, nem lett volna meglepő. Ellenben az, amit tett, nagyon is az volt. Mert ahogy ideért, megragadta a derekam és hevesen megcsókolt. Minden feszültségünket kiadtuk ebben a csókban és pont erre is volt szükség akkor és ott.

- Nagyon sajnálom - vált el az ajkaimtól. - Nem direkt csináltam, komolyan, ez nem ellened volt. Az egész ahogyan a héten viselkedtem. Sajnálom, hogy bántottalak - simult a tenyere az arcomra.

- Én is ugyanúgy hibás vagyok. Tudom, hogy ez most nehéz helyzet neked - kértem én is bocsánatot. Vagy legalábbis majdnem. Valami olyasmi.
Brian ölelésbe húzott, nagyon, nagyon szorosan. És megnyugodtunk. Ott, a parkolóban, egymás karjaiban.

A régies típusú ház előtt Brian lelassított, majd befordult a bejáróra. Én csak lestem jobbra-balra, igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahová jöttünk. A nagy kert egyből szembetűnő volt. Az udvaron egy dalmata volt megkötve, gondolom azért, mert így nem tudott kimenni az utcára, amíg a kapu nyitva volt a számunkra. A ház maga fehérre volt vakolva, az egyik falát teljesen benőtték a szőlőindák.

- Készen állsz? - szorítottam meg Brian kezét, miután leállította a motort. Végül a plusz időnket arra használtuk ki, hogy az előttünk álló napot tárgyaltuk ki, amit itt terveztünk tölteni. Megismertem a barátom minden félelmét és kétségét, és így már úgy éreztem, hogy rendesen tudtam támogatni. Kár, hogy erre a beszélgetésre nem került sor hamarabb.

Az ajtón egy ötvenöt év körüli nő sétált ki. Festett vörös haja volt, ami nagyon rövid fazonra volt vágva. Csinos alakja volt, amire egy egyszerű farmert és egy bordó kötött pulcsit húzott. Papucs volt a lábán, gondolom azért, mert csak éppen kijött köszönni nekünk. Kedvesnek tűnt. Először Brian szállt ki, de megvárta amíg én is mellé értem. Összekulcsoltam a kezeinket, ezzel biztosítottam róla, hogy én itt leszek, bármi történjék is.

- Brian, édesem - borult a nyakába egyből az anyja. Látszott rajta, hogy már igazán hiányolta a fiát. Nem csoda, hiszen tényleg jó ideje nem találkoztak.

- Szia anya - köszöntötte halkan. Kilépett a nő szorításából és felém fordult. - Ő itt Ellie, a barátnőm - mutatott be, mire egy mosollyal az arcomon a kezemet nyújtottam. Ám úgy tűnt, a barátom anyjának más tervei voltak, ugyanis engem is úgy megölelgetett, mint a fiát.

- Aranyom, nálunk ez így szokás - avatott be a dolog miértjébe. - Főleg családtagok közt - tette hozzá, mire Brianre pillantottam, aki csak egy apró mosollyal az arcán biccentett. Családtag. - Gyertek csak be! - invitált minket, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy beléptünk az ajtón, egyből az étkező tárult elénk. Az asztal végében pedig egy hatvan év körüli férfi ült egy könyvet olvasva. Segítség kérően néztem Brianre, hiszen nem számítottam rá, hogy még valaki lesz itt, de ő is ugyanolyan meglepettnek tűnt.

- Ó, sziasztok! - köszöntött minket a férfi, amikor meglátott minket. Felállt a székről és a kezét nyújtotta, először a mellettem állónak.

- Charlie vagyok - mutatkozott be.

- Brian - viszonozta ő is. Ezután velem is megismétlődött ugyanez a folyamat. De még mindig nem lettünk közelebb ahhoz, hogy ki a tag, azon kívül, hogy Charlie.

- Charlie az én... - szólalt meg Brian anyja, mi pedig feszélyezve figyeltük. - Hát, együtt élünk - ismertette a helyzetet. A barátommal összenéztük és láttam a szemében a kétségbeesettséget. Említette, hogy az anyjának barátja lett, amikor ő még fősulira járt, de valahogy erre nem voltunk felkészülve. Pedig gondolhattuk volna. Észrevétlenül Brian hátára csúsztattam a tenyerem és megsimogattam, amivel azt próbáltam kifejezni, hogy minden rendben lesz, bár ebben én magam sem voltam biztos. Egy ilyen nap, után, hogyan lehettem volna?