A szívem a torkomba dobogott, a levegő körülöttünk érezhetően élessé vált. De én csak azt a kék szempárt láttam magam előtt, amibe olyan nagyon szerelmes voltam.

- Éppen ezért, drága Danielle Moon - kezdte, miközben egyik kezével a zsebébe nyúlt, amiből egy apró, hófehér dobozka került elő. Levegőért kapkodtam a felismerés hatására, és legszívesebben már ordítottam is volna a válaszom. - Megadnád nekem a lehetőséget, hogy beléd szerethessek minden egyes nap, az életünk végéig? - tette fel a kérdést végig a szemembe mélyedve.

Ebben a pillanatban egyszerre lett volna kedvem sírva fakadni, elájulni, és igent kiabálni, amíg csak a torkom bírja. Nem érdekelt a csillogó gyűrű, amit a kezében tartott, nem érdekeltek a szempárok, amik ránk szegeződtek, csakis egyedül Ő érdekelt abban a percben. Végül csak hevesen bólogatni tudtam, és meg sem vártam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűt, magamhoz húztam egy hosszú csókra. Közben éreztem az arcán legördülő könnycseppet.

A körülöttünk lévő emberek, ha ez lehetséges, hangosabbak voltak, mint az egész megnyitó alatt összesen. De mindez olyan távolinak tűnt.

Mert akkor, ott csak mi ketten voltunk:

Biran West és Danielle Moon.

Örökre.

Megbabonázva bámultam az ujjamon ragyogó gyűrűt.

A kávézóban halk zene szólt, körülöttem az emberek már a takarítás végéhez közeledtek. A megnyitó jó hangulatban telt, ami önbizalmat adott számunkra a folytatáshoz.

Leírhatatlan az a boldogság, amit akkor éreztem. Megvalósulni látszott az álmom, amiért tizenhat éves korom óta dolgoztam. Megkérte a kezem a férfi, akibe hihetetlenül szerelmes voltam. Olyan felfoghatatlan és szürreális érzés volt az egész.

- Mi ez a hatalmas mosoly? - hallottam meg Brian hangját. Felnéztem a barátomra - azaz, a vőlegényemre - aki éppen egy dekorációkkal megrakott kartondobozt tartott a karjában.

- Mintha te nem vigyorognál ugyanígy órák óta - kaptam el ragyogó kék tekintetét, majd felálltam a sötétzöld fotelből, ahol eddig pihentem, hogy mellé léphessek.

- Ezt hova tegyem? - utalt a kezében lévő dobozra.

- Add csak ide, majd én hátra viszem - vettem ki a kezéből. - Inkább küldd haza a többieket, már majdnem kész vagyunk - kértem, mire bólintott egyet.

A raktár felé vettem az irányt, ahol, meglepetésemre, anyukámat találtam. Azt hittem már rég hazament, de úgy tűnt nem akart kimaradni a jóból és itt maradt pakolni.

- Ellie! - üdült fel az arca amikor beléptem a kis helyiségbe. Még nem volt alkalmam beszélni vele a történtek óta. Miközben kezemben lévő dobozt a felső polcra ügyeskedtem, anya belekezdett a beszédébe. - Annyira boldog vagyok, hogy ilyen rendes férfit találtál magadnak. Brian csodás férj lesz. Tudod miért gondolom így? - pislantott rám, de mielőtt még válaszra nyithattam volna a szám, folytatta.
- Mert felelősségteljes, ez pedig nagyon sok emberből hiányzik. Igazából ez az a dolog, ami különbséget tesz fiú és férfi között. Ebben a világban már mindent készen kapunk, szóval muszáj meghoznunk egy döntést, miszerint felelősséget fogunk vállalni. Akár a családunként, a karrierünkért, másokért, vagy saját magunkért, a lényeg, hogy komoly elhatározás és munka szükséges, erre pedig sokan nem hajlandóak. Vegyük példának apádat, aki nem volt elég felelősségteljes ahhoz, hogy gondot viseljen a családjáról, és ahogy megtudta, hogy babát várok, elment. Tudom, erről nem sokat beszéltem neked, de az apád tökéletes példája a felelőtlen férfinak. Amikor a nővéred gyerek volt, akkor is magamra voltam utalva, én kerestem többet és mellette szinte egyedül neveltem Angelát - ez nem volt teljesen új információ, mert a gyerekkorom óta elkapott néhány félmondatból, ami az apámról elhangzott, ezt már leszűrtem. Mégis más volt anya szájából ilyen konkrétan hallani.
- A lényeg az, hogy Brian nem ilyen, hanem felelősségteljes és ambíciózus, ráadásul nagyon szeret téged. Én pedig ennek nagyon örülök - mosolygott rám őszintén. A szavai nagyon bölcsnek bizonyultak és gondolkodásra késztettek.

- Brian fantasztikus, ebben igazad van - értettem egyet habozás nélkül, hiszen ezt én is jól tudtam. Kevés olyan csodás emberrel találkoztam, mint amilyen ő volt. Viszont egy dolog nem hagyott nyugodni. - Mi van ha én nem leszek képes felelősséget vállalni? - kérdeztem halkan, majd óvatosan anya felé lestem válaszra várva.

- Te már évek óta hoztál egy döntést, hogy felelősséget vállalj saját magadért. A kérdés csak az, hogy hajlandó vagy-e ugyanezt megtenni Brianért is - nézett rám komolyan. Akkor úgy éreztem, hogy meghalni is képes lennék a szerelmemért, úgyhogy anya válasza megnyugtató volt.

- Mehetünk, El? - kukucskált be Brian az ajtón.

- Itt a drága vejem - örült meg anya, amire csak egy halk kacajjal tudtam reagálni. Odalépett a férfihoz és kicsit arrébb húzta, mintha valami bizalmas megbeszélni valója lett volna vele, persze mindent hallottam, hiszen alig egy lépésre tőlem történt a nagy tanácskozás. - Nem hittem, hogy megérhetem az unokáim születését, de úgy tűnik, hogy menni fog. Számítok rád - súgta neki, amit Brian csak egy édes nevetéssel, én azonban kisebb gyomorgörccsel fogadtam.

- Hazavigyünk, anya? - kérdeztem témát váltva. A nő elengedte Brian zakóját, aminek az ujját addig a markában tartotta, hogy a nála szinte két fejjel magasabb férfit közelebb húzza magához.

- Nem kell, köszi, Ray értem jön - mosolygott sejtelmesen, amit kissé bamba tekintettel fogadtam. - Tudod, már meséltem róla. Együtt szoktunk teniszezni. Ő is az otthonban lakik - magyarázta, mire valami kezdett derengeni a fickóról.

Elindultunk kifelé, ahol már korom sötét, de meglepően meleg volt, az őszi időjáráshoz képest. Elköszöntünk anyától, majd a kocsi felé vettük az irányt, Brian pedig közben a világért sem engedte volna el a kezemet. Arra a fél percre, amíg beszálltunk az autóba is egy fájdalmas pillantással engedett el, csak, hogy aztán ismét vigyorogva köszöntsön bent.

- Jól érezted magad? - kérdezte, miközben a parkolóból tolatott ki.

- Persze - vágtam rá. - Nagyon büszke vagyok magunkra.

- Ez most már tényleg a közös munkánk, a saját vállaltunk. Alig bírom felfogni - utalt a Westmoonra. Én is hasonlóan éreztem. A kis kávézós kiadónk az álmaink megvalósulását jelentette mindkettőnk számára. Bár nem tudtuk mit hoz a jövő, abban biztosak voltunk, hogy együtt fogjuk végigcsinálni.

- Ahhoz képest, hogy honnan indultunk, tényleg hatalmas távnak tűnik, ahová eljutottunk - merengtem el, mert Brian lánykérős beszéde nosztalgikus hangulatba kerített.

- Már lassan két éve volt, hogy először talákoztunk - csatlakozott hozzám ő is.
- Azon a májusi hajnalon, amikor majdnem elütöttelek. Emlékszel még?

- Hogyan tudnám elfelejteni? - nevettem el magam. A férfi fülig érő mosollyal helyezte a tenyerét a combomra.

Minden annyira békésnek és biztonságosnak érződött. A világ végére készültem elmenni Brian Westtel.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

7   é v v e l    k é s ő b b

Krémszínű magassarkúm kopogása élesen visszhangzott a tágas folyosó csendjében. A bal oldalamon lévő üvegfalon keresztül láthattam az egész várost a felkelő nap fényében. Szokás szerint elsőként érkeztem meg a céghez, így üres irodák fogadtak. A tárgyaló felé vettem az irányt.

A helyiség közepén egy hatalmas asztal, körülötte hófehér bőrrel borított székek helyezkedtek el. A szoba másik felében egy sötétkék kanapé és hasonló színű fotelek kaptak helyet, velük szemben pedig, ami engem jelenleg a leginkább érdekelt, egy tévé. Az épület többi részéhez hasonlóan innen is csodálatos kilátás nyílt a városra, az egész szobát betöltötte a napfény.

A tévét még éppen időben kapcsoltam be, mert már kezdődött is az interjú, amit néhány hete vettünk fel. Egy reggeli műsorban adták le, aminek az ország nagy része aktív nézője, vagy hallgatója volt.

- Jó reggelt! - köszöntötte a nézőket vörös ajkai alatt elterülő hatalmas mosollyal a műsorvezető nő. - A mai napon vendégünk Brian és Danielle West, akik a világhírű Westmoon kiadó tulajdonosai.

- Köszönjük, hogy itt lehetünk - mosolygott Brian, aki a felvétel napján egy krémszínű öltönyt viselt, alatta egy bordó magas nyakú felsővel. Én pedig mellette egy bő szárú, magasított derekú, szintén krémszínű nadrágot bordó inggel és egy hozzáillő magassarkúval. Mondanom sem kell, a műsor stylistjai varázsoltak minket ilyen összeillő párocskává.

- Az egyik fiam most egyetemista és gazdasági szakon tanul. Néhány napja izgatottan mesélte, hogy a Westmoon kiadóról tanultak, aminek a sikere legendás - kápráztatta el a nézőket a történettel a másik, férfi műsorvezető.
- Bár még csak néhány éve alapult a cég, máris sok szempontból történelmet írt. Milyen érzés ezt megélni?

- Eleinte egészen szürreális volt - kezdett bele a mesébe a férjem. - Szinte egyik napról a másikra a kis városból ahol éltünk, a kis kiadónkból átkerültünk a nagykutyák közé. Először alig tudtuk kezelni a helyzetet, de hála a remek pénzügyi tanácsadónknak minden rendben ment. Az utóbbi évben már csillapodtak az intenzív változások, és már jobban hozzászoktunk a helyzetünkhöz, sokkal inkább helyt tudunk állni, mint az elején.

- Biztosan vannak nézőink, akik még nem hallották a Westmoon történetét. Meghallgathanánk maguktól az alapítóktól? - vigyorgott ránk a nő.

- Persze - beszélt továbbra is Brian. - Nagyjából tíz évvel ezelőtt alapítottam egy kiadót John West néven, édesapám tiszteletére. Az ő naplója volt az első könyv, amit kiadtunk, csak egy apró, jelentéktelen kiadó voltunk. Két évvel később aztán Ellie-vel született egy ötletünk, hogy nyissunk egy helyet, ami kávézóként, könyvesboltként és könyvkiadóként is funkcionál egyszerre. A megnyitó után egyre népszerűbbé vált a hely, de nem ez hozta az áttörést. Valószínűleg mindenki ismeri Sybil Haywood "Haldokló szerelmünk" című könyvét - a név hallatára taps tört ki, ami természetesen csak egy hangeffekt volt, de minket mosolygásra kényszerített. - Ms. Haywood feltörekvő íróként kereste fel a kiadót, mi pedig egyből leszerződtetük, miután elolvastuk a remekművet. A kiemelkedő eladási számok után a többi, eddig nem megjelent munkáin is elkezdtünk dolgozni. Azóta is folyamatosan érkeznek az új írók a műveikkel, nekünk pedig fontos alapelvünk, hogy mindenkinek egyformán esélyt adunk.

- Úgy tudom, az eladási sikerek fő oka a szokatlan marketing stratégiátok volt. Danielle, erről mondanál néhány szót? - intézte ezúttal hozzám a kérdést a férfi, mert valószínűleg kapott egy fülest, hogy Brian már túl sokat beszélt.

- A marketing mellett szerencsénk is volt. A Haldokló szerelmünk pont egy olyan őszi héten jelent meg, amikor minden nap vihar volt, a Napot alig lehetett látni, ami az emberek közérzetére is rátette a bélyeget. Ekkor támadt az az ötletünk, hogy az eső elől hozzánk betérőket forró teával várjuk, amiért cserébe csak annyit kértünk, hogy nézzenek körül a könyveink között és ha valamelyik megtetszik nekik, posztolják a közösségi média oldalaikra - emlékeztem vissza a történtekre. - A Haldokló szerelmünk már a címével megragadta az embereket, főleg abban a nyomott, borús időben. Talán előítélettel álltak a könyvhöz, vagy csak le akarták tudni az ingyen teáért, de a könyv zsenialitása miatt végül szinte kivétel nélkül mindenki megvásárolt egy kötetet.

- Én még emlékszem, amikor tele volt az Instagram oldalam egy rejtélyes könyvvel, amibe mindenki teljesen szerelmes volt - reagált a műsorvezető nő. - Hamar világszintű sikere lett a könyvnek.

- Igen, számunkra is felfoghatatlan volt, hogy mennyien szerették meg a kötetet. Ma már huszonkét nyelven elérhető a világ minden pontján - jelentette be Brian, mire ismét felzendült a taps effektus.

- Talán az egyik kedvenc dolgom a Westmoonnal kapcsolatban, hogy egy szép szerelmi történettel együtt fejlődött - váltott témát a műsorvezető, mire Brian a kezemért nyúlt és összefonódtak az ujjaink, amire a kamera egyből kiéhezve közelített rá. A férjem felemelte összekulcsolt ujjainkat, melyeken jól láthatóan csillogtak rózsaarany gyűrűink. Az éljenzés természetesen most sem maradhatott el. Közben a képernyőn megjelent egy fotó, ami az eksüvőnk napján készült. Hosszú, fehér, A-vonalú ruhám volt, aminek uszálya messze súrolta mögöttem a földet. Brian szintén fehér öltönyt viselt. A képen szerelmesen néztünk egymásra, életünk egyik legboldogabb pillanatában.

- A Westmoon a közös projektünkként indult, és azóta is mindketten ugyanannyira részt veszünk az irányításában - mondtam mosolyogva, miközben észrevehetetlenül igyekeztem kihúzni a kezemet Brianéből, aki készségesen engedett el.

- Azt hiszem ennyi fért bele a mai műsorba - zárta le a beszélgetést a műsorvezető. - A West házaspárnak köszönjük a részvételt, a nézőket pedig szeretnénk emlékeztetni, hogy a Westmoon legújabb könyve, a Bizalomjáték kapható országszerte minden könyvesboltban, illetve megrendelhető a Westmoon weboldalán. Szép napot önöknek! - köszönt el a férfi, majd egy bevágás erejére mi is művigyorral az arcunkon intettünk egyet a kamerának.

- Jó reggelt, Mrs. West! - hallottam meg magam mögül egy hangot. Az asszisztensem állt ott, kezében egy vaskos papírköteggel.

- Jó reggelt, Mylene! -köszöntöttem én is. - Láttad a reggeli műsort, amiben szerepeltünk?

- Igen, idefelé meghallgattam a rádióban - bólogatott készségesen.

- Remek. Még mielőtt megjelennek a cikkek az interjúról, értesíts minden fórumot, hogy a szalagcímben a Westmoon kiadó neve legyen, ne Brian és Danielle Westként szerepeljünk - adtam ki neki a feladatot. - Ezen kívül emlékeztesd őket, hogy a magánéletünk feszegetéséért továbbra is jogi következményekkel számoljanak. Egy multivállalat vezérigazgatói vagyunk, nem egy argentín szappanopera főszereplői.

- Rendben, Mrs. West - jegyezte le az utasításokat. Mylene három éve volt már az asszisztensem, remekül végezte a munkáját. Egyébként egy huszonéves, magas, szőke lány volt, aki nem beszélt sokat, de mindig jókedvű volt. - Nálam vannak a papírok, amiket kért - nyújtotta át nekem a szóban forgó dokumentumokat.

- Épp ideje volt már - pillantottam rá a lapokra. - Másolatot is készítettél?

- Az is itt van - halászta elő a kezében lévő rengetegből. - Hagyjam ott Mr. West asztalán? - kérdezte kissé bizonytalanul.

- Csak add nekem - vettem ki a kezéből. - És jobb, ha ez köztünk marad - pillantottam rá amolyan, "már ha szeretnéd megtartani az állasodat" nézéssel. Csak bólintott, majd kisietett a tárgyalóból.

Az épület hamar megtelt élettel, az irodámig vezető úton már több alkalmazottal is találkoztam. A tágas helyiségbe beérve egyből az asztalomhoz siettem. Egy sötétkék mappa akadt a kezembe, amibe belehelyeztem az imént kapott papírokat, majd még mielőtt bezártam volna a fiókba, egy alkoholos filccel ráírtam a tartalmát:

"VÁLÓPER".