- Hé Ellie, megjött a kilences! - figyelmeztetett Bob, bár erre semmi szükség nem volt, mert pontosan tudtam. Két hete minden nap kereken négy órakor megérkezett. A többiek már megszokták, hogy ha erről a vendégről volt szó, akkor nem fontos, hogy páratlan asztalhoz ült le, ami mindig a kilences volt, akkor is én fogom kiszolgálni. Vigyorogva mentem a sötét hajú sráchoz, aki azóta sem árulta el a nevét. Ezt betudtam annak, hogy a kommunikációnk minden nap kimerült a rendelés felvételében.

- Jó, hogy ma is jöttél - köszöntöttem.

- Egy napot sem hagynék ki - mosolygott rám kedvesen. - A szokásosat kérném, Ellie.

- Mindjárt gondoltam - bólintottam. - Biztos nem próbálsz ki semmi mást?

- Nem köszi, ez így jó nekem - rázta meg a fejét. Visszamentem a pulthoz és hozzákezdtem a cukormentes lattéhoz. Mary lépett mellém.

- Az a férfi minden nap itt van, minden nap kiszolgálod, és még csak a nevét sem tudod - panaszolta személyes sérelmeként.

- Csak egy vendég - biccentettem magabiztosságot tettetve.

- Azért megpróbálhatnál beszélgetni vele - javasolta, majd folytatta a dolgát. Kész lettem az itallal, amit már rutin szerűen vittem ki a kilences asztalhoz.

- Köszi, Ellie - pillantott rám a srác, mire menni készültem, de valami nem hagyott. Ott szerettem volna maradni és megint úgy beszélgetni, mint aznap hajnalban.

- Ne haragudj, de - kezdtem zavartan - kérdezhetek valamit?

- Persze - válaszolt kedvesen a lattéjába kortyolva.

- Történt valami azóta? - tettem fel óvatosan a kérdésem. - Mármint azóta, hogy két hete beszéltünk - korrigáltam az értetlen arckifejezését látva.

- Talán már kicsit jobban érzem magam - biccentett, majd a tekintetemet kereste. - Sajnálom, hogy eddig nem próbáltam meg beszélgetni - szabadkozott.

- Ugyan - legyintettem, mintha nem érdekelne. Az igazság viszont az volt, hogy rosszul esett, amiért aznap úgy éreztem, hogy a bizalmába fogadott, utána pedig szinte ismeretlenként kezelt. Szólásra, nyitotta a száját, de valaki megelőzte.

- Ellie, telefonon keresnek - kiabált Mary. - Sürgős - tette hozzá.

- Ne haragudj - sóhajtottam, majd a telefonhoz rohantam. Mary gyorsan a kezembe nyomta, majd megsimította a hátam és ellépett tőlem. - Danielle Moon - szóltam bele a készülékbe.

- Üdv, Miss Moon, Charlotte Green vagyok, a Washington Idősek Otthonából. Az édesanyja rosszul lett - darálta a nő, mire görcsbe rándult a gyomrom. - Be tudna most jönni hozzá?

- Egy órán belül ott vagyok - nyomtam ki idegesen a hívást. - Bob, Mary, szóljatok Johnsonnak légyszi, hogy anyám rosszul lett és sürgősen el kellett mennem - kértem a munkatársaimat, majd kirohantam az épületből.

Kénytelen voltam buszozni, máshogy nem tudtam volna bemenni anyámhoz ilyen rövid időn belül. Lehuppantam egy ülésre és egész úton idegesen tördeltem a jéghideg ujjaimat. A szívem hevesen vert, a gyomrom pingponglabda méretűre zsugorodott és a homlokom verejtékezett. Ahogy kiszabadultam a járműből, szinte rohantam az utcákon. A nyári, forró napsütés égette az arcomat, a fülledt levegőben pedig nehezemre esett kapkodni a tüdőmbe a levegőt futás közben. Amikor végre megérkeztem a hatalmas, fehér épülethez, remegő kézzel nyomtam le a kilincset. Bent a látvány a szokásos volt. Az előtérben hófehér fotelek és kanapék, ahol idős emberek beszélgettek, nevetgéltek. Odaléptem a recepciós pulthoz, ahol egy kedves munkamosolyú, fiatal, barna hajú nő fogadott.

- Danielle Moon vagyok, Scarlett Andrewshoz jöttem - lihegtem. - Hívtak, hogy baj van.

- Így van, az édesanyja az ebédlőben elájult - informált. - Az orvos sem tudja, hogy mi történhetett. De amióta magához tért, azóta a maga nevét emlegeti, illetve egy bizonyos Angela Moont, akiről nem találtunk semmilyen információt - magyarázta, nekem pedig a nővérem neve hallatán kifutott az arcomból a vér és erősebben kellett megmarkolnom a pult szélét, hogy ne essek össze. - Jól van? Hozzak egy pohár vizet? - aggodalmaskodott a recepciós, mire megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm - vettem mély levegőt. - Anyám a szobájában van?

- Igen - bólintott. - Felmehet hozzá nyugodtan - mondta ki a választ a kimondatlan kérdésemre. Mosolyogva biccentettem egyet köszönetképpen és a lépcső felé vettem az irányt. A kívül-belül vakítóan fehér öregek otthona lépcsőházában visszhangoztak a lépteim. Miközben próbáltam összerakni az agyamban az imént kapott információkat egyre közeledtem a száztizenhetes szobához, ahol az édesanyám lakott. A fehér ajtó elé lépve összegyűjtöttem minden erőm és bekopogtam.

- Ki az? - hallottam meg édesanyám rekedtes hangját.

- Én vagyok az anya, Ellie - mutatkoztam be az ajtó túloldaláról.

- Na végre - dugta ki ősz fejét az ajtón. - Gyere be - húzott magával a csuklómnál fogva.

- Mi történt? Jól vagy? - faggatóztam, miután bezárta mögöttünk az ajtót.

- Ellie, én nem bírom itt tovább - fogta meg mindkét vállamat és a szemembe nézett. - Kérlek vigyél haza!

- Nem lehet, anya - ráztam meg a fejem. - Tavaly eladtad a családi házunkat és ideköltöztél. Nem emlékszel?

- Dehogynem - sóhajtott megadóan. - Menjünk hozzád! - csillant fel a szeme.

- Még magamról is csak épphogy tudok gondoskodni, te is tudod - túrtam bele a hajamba. Az előttem álló nőn nagyon látszott, hogy lassan megőrül ebben a környezetben, amit a mai ájulása is igazolt. - Rendben anya - adtam meg magam végül. - Egy hétig lehetsz nálam, de aztán visszajössz, megfelel?

- Köszönöm Ellie - borult a nyakamba vigyorogva. Az ölelése hálát árasztott, ami őszintén jó érzéssel töltötte el a szívemet, bár ezt anyámnak sosem vallottam volna be.

- Pakold össze, ami kellhet, én addig lemegyek beszélni a recepcióssal - mondtam az ajtó felé indulva. - Ott találkozunk - hagytam magára a szobában. Hangos trappolással mentem le a lépcsőn, majd egyenesen a recepciós pulthoz siettem. Ott még mindig ugyanaz a nő ült, ezúttal mélyen a laptopja képernyőjére koncentrálva.

- Elnézést - szólítottam meg, mire felém kapta a fejét. - Édesanyám egy hétre hozzám jönne látogatóba - jelentettem be.

- Rendben Miss Moon, ki kell töltenie néhány papírt, illetve az anyjának alá kell írnia, hogy önnel távozott, de ezek után semmi akadálya - mosolygott rám, majd az iratokat kezdte keresgélni.

Idegesen doboltam a pulton a körmömmel. Csak az járt a fejemben, hogy anyám egy egész hétig nálam lesz. Ennyit azóta nem voltunk egyhuzamban együtt, mióta tavaly, a tizennyolcadik születésnapom után elköltöztem az albérletbe, anyukám pedig az idősek otthonába jött. Sosem volt felhőtlen a viszonyunk, főleg miután már csak ketten maradtunk.

A papírok kitöltése után egyből útnak is indultunk. Nem szóltunk egymáshoz, csak a guruló bőrönd hangját hallgattuk, aminek a kerekei a sétálóutcát borító macskakővel próbálták felvenni a harcot. Miután sikeresen helyet foglaltunk a buszon felhívtam Mary-t, hogy megkérdezzem mi a helyzet ott.

- Na minden rendben van anyukáddal? - szólt bele aggódóan, köszönés nélkül.

- Mondhatni. Hazaviszem hozzám, egy hétig nálam lesz - informáltam. - Mit szólt a főnök a lelépésemhez? - kérdeztem félve.

- Megértő volt, lazán kezelte - hallottam meg Bob hangját. Ezek szerint ki voltam hangosítva.

- Komolyan? - kerekedtek el a szemeim, mert Mr.Johnson nem igazán erről volt híres.

- Dehogyis - nevetett fel Bob. - Kiakadt. A mai napot levonja a fizetésedből és két hétig te fogsz zárni - mondta ki a főnököm által kiszabott ítéletemet a férfi.

- Fantasztikus... Akkor ma már vissza sem megyek - húztam el a szám. - Holnap találkozunk, jó munkát, sziasztok! - nyomtam ki a hívást. Nagyot sóhajtva az ablaknak dőltem.

- Minden rendben van? - kérdezte meg az anyám.

- Persze, csak volt egy kis zűr a kávézóban - erőltettem mosolyt magamra.

- Ugye nem miattam? - ijedt meg. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, hogy igazat mondjak neki, vagy hazudjak a jó kedve érdekében, de végül az utóbbi mellett döntöttem.

- Nem. Késtem - füllentettem. Éppenséggel igaz is lehetett volna, hiszen volt már erre példa.

Anyukám először volt az albérletemben, ami a nem túl fényes viszonyunknak és a makacsságának volt köszönhető. Annak idején foggal, körömmel harcolt a költözésem ellen. Megilletődve lépett be a pici lakásomba és szótlanul nézett körbe.

- Neked megágyazok a hálószobámban, én meg majd alszom a kanapén - informáltam, mire hálásan rám pillantott. - Most viszont elmegyek zuhanyozni - jelentettem be, majd a pizsamámmal a kezemben a fürdőszobába vonultam. Magamra zártam az ajtót és a mosdókagylóba kapaszkodva vizslattam a tükörképem.

Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha anyám érkezését megoszthattam volna valakivel, aki talán segített volna feldolgozni az eseményeket és tanácsokkal látott volna el. Mert az igazság az volt, hogy féltem az előttem álló héttől. Hiszen pont azért léptem le otthonról, ahogy nagykorú lettem, hogy ne kelljen többet együtt élnem az anyámmal. Megmostam az arcomat hideg vízzel és megpróbáltam összeszedni magam.

- Csörgött a telefonod én pedig felvettem - mondta anya amikor beléptem a nappaliba. A kanapén ücsörgött, és a vele szemben lévő üveg erkélyajtón bámult ki. - Brian West keresett.

- Nem ismerek semmilyen Brian Westet - ráncoltam a szemöldököm.

- Pedig ő ismer téged - bizonygatta. - Azt mondta, hogy Danielle-el szeretne beszélni a kávézóból - mesélte.

- Rendben, add ide, visszahívom - vettem ki a kezéből a mobilomat és miközben a fejemet törtem, hogy mégis ki a franc lehet az a Brian West, már ki is csengett a hívás.

- Te vagy az, Ellie? - szólt bele egy nagyon ismerős hang. Egyből felismertem, a fekete hajú sráchoz tartozott. Akivel két hete hajnalban együtt ültem a járdaszegélyen a májusi esőben a csalódásainkróp beszélgetve. Aki az exem új barátnőjének a volt barátja. Aki már pontosan tizenöt napja minden hétköznap délután négykor leült a kilences asztalhoz, és kikérte tőlem a cukormentes lattéját.

- Én vagyok - válaszoltam szórakozottan, hirtelen nem is tudtam hová tenni a helyzetet.

- A kedves hölgytől, Mary-től kértem el a számodat kávézóban, miután elmentél - tájékoztatott. Magamban áldottam Mary-t, amiért nem ismeri az alapvetői személyiségi jogokat, miszerint engedély nélkül nem adunk meg telefonszámot.

- És miért? - csodálkoztam továbbra is.

- Mert te elmentél, azelőtt, hogy tőled kérhettem volna el - mondta ki lazán, mire a szívem, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag hevesebben kezdett verni és lerogytam a kanapéra. - Tudod, gondolkoztam, és szívesen megismételném a két héttel ezelőtti beszélgetésünket. Persze nem abban az időpontban és helyszínen - nevette el magát.

- Rendben, nagyon szívesen - mosolyodtam el, bár ő ezt nem láthatta. - Vasárnap nem dolgozom.

- Az szuper lesz nekem is - egyezett bele a dátumba. - A részleteket holnap megbeszéljük, ott leszek a kávézóban, ahogy mindig.

- Rendben... - bizonytalanodtam el egy pillanatra. - Brian, ugye?

- Így van. Brian West - árulta el a nevét személyesen is, nem csak az anyámon keresztül. Így végre két hét után, úgy, hogy minden hétköznap találkoztunk, végre a nevét is megtudtam.

- Akkor így már egálban vagyunk - nevettem el magam az első kávézós találkozásunkra gondolva, amikor ő el tudta olvasni a nevem a kitűzőmről, ám én nem tudtam meg az övét.

- Nem igazán, Ellie - mondott ellent. - Én nem tudom a vezetékneved - emlékeztetett.

- Moon - árultam el neki. - Danielle Moon - ismételtem el a teljes nevem.

- Akkor holnap, Danielle Moon - mondta ki a teljes nevemet, ami mosolyt csalt az arcomra. - Jó éjt!

- Jó éjt, Brian West - köszöntem el, aztán letettem a telefont. Elégedetten dőltem hátra a kanapén. Nem tudtam, hogy miért volt ez, de valahogy olyan különleges érzéseket ébresztett bennem mindig ez a srác. Talán ő volt akkor az egyetlen lény a földön, aki el tudta terelni a figyelmem a Baromról. A fájdalomról, ami Marcus, a volt barátom miatt gyötört. Ha csak pár percre is, de ha vele beszéltem nem fájt annyira.

- Na ugye, hogy ismered ezt a Brian West fiút? - kérdezte anya büszkén.

- Igen, ő egy... - gondolkoztam el a megfelelő megnevezésen. - Ismerős idegen - mondtam ki végül Brian West titulusát a szememben.

- Hogyhogy keresett? Marcus-szal mi van? - kezdett faggatni az idős hölgy. Ahogy meghallottam a nevet, ismét megéreztem az összetört szívem szilánkjainak a súlyát.

- Szakítottunk - mondtam halkan. - Hat hete - tettem hozzá.

- Hát, én tényleg eléggé kimaradtam az életedből, Ellie - szomorodott el az anyám és sajnos igazat kellett neki adnom.

Anya bőröndje végül a nappaliban maradt, mert csak ott fért el úgy, hogy viszonylag kényelmesen kikerülhető legyen. Ő elment zuhanyozni, miután a szájába rágtam, hogy ne folyassa sokáig a meleg vizet, különben lakbért fogok szedni tőle, míg én lefeküdtem az ideglenesen ágyként funkcionáló sárga kanapémra és magamra húztam a takarót. A telefonom pittyegve jelezte, hogy a késői óra ellenére valaki még aktív volt a Facebookon. A mobilért nyúltam, és a kódot beütve feloldottam.

"Brian West ismerősnek jelölt" - olvastam a telefonom kijelzőjén megjelenő üzenetet. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, emiatt a srác miatt aznap már sokadszorra. Elfogadtam, és vissza is jelöltem egyből. Ezután vártam. Vártam egy üzenetre tőle. Nem tudtam, hogy miért, de akaratlanul is nagyon vártam arra az üzenetre. De hiába, nem jött semmi. Sem tőle, sem mástól. Pedig volt egy valaki, akinek az üzenetére még Brian Westénél is jobban vágytam. Ő pedig Marcus Lawson volt, az exem.

Hallottam, hogy kinyitódott a fürdőszoba ajtaja, majd nem sokkal később anyám lépett a nappaliba. Őszes haja nedves volt, sárga hálóingje pedig feltűnően régi darab lehetett. Kissé szomorkásan nézett rám, aztán elindult a hálószoba felé. Jó éjszakát kívánt, majd bezárta maga mögött az ajtót.

Hat hete folyamatosan gyötört az álmatlanság. Örültem, ha néhány órára sikerült lehunyni a szemem. Annak pedig még jobban, ha ez a kis idő rémálmoktól mentesen telt el. Aznap viszont egyáltalán nem tudtam elaludni. A plafont bámultam és gondolkoztam. Anyámon, Marcuson, Brian Westen. Ilyenkor éjszakánkét minden egyszerre zúdult rám, amikre nap közben nem volt időm gondolni.

A Baromra gondolva erős fájdalmat éreztem átsuhanni a mellkasomon. Hála Brian Westnek, már egy nagyon pici fényt láttam az alagút végén, de a kilátástalanságom változatlanul győzedelmeskedett. A szakításunk jelenetét ezerszer pörgettem át az agyamban, hátha túljátszom és ennek hatására kitörlődik az emlék. Vagy inkább kitörlődik az utóbbi két év, úgy teljes egészében.

Szép lassan hajnalodott. Sóhajtottam egyet és beletörődve, hogy én már nem fogok aludni a fülhallgatómat kerestem. Mikor megtaláltam bedugtam a telefonomba és a Spotify-on kikerestem a hetek óta legnagyobb kedvenc számomat, azaz Astrid S Hurts So Good című dalát. Annyira túljátszottam már ezt a dalt, hogy még visszafelé is tudtam volna kívülről. De az élethelyzetemhez illet, minden szempontból. A zene pedig sokszor gyógyítani tud. Felgyorsítja a sebek hegedését és segít feldolgozni az érzelmeket. Talán ezért állt közel hozzám annyira az a dal. Végül lehunytam a szemem és a zenével a fülemben majdnem egy teljes órát aludtam, mielőtt megszólalt ébresztőm, jelezve, hogy el kell kezdeni a napot. Dühösen kinyomtam, amiért azelőtt elindította a napomat, hogy az előző véget ért volna. Aznap egy kérdéssel a fejemben keltem:

Mit tettem, hogy ezt érdemlem?