_______________________

5 évvel ezelőtt

________________________

- Nem hiszem el, hogy ezt csinálja - bosszankodtam Briannek az anyósülésről.

- Szerintem aranyos - próbálta enyhíteni a dühömet.

- Biztos vagyok benne, hogy csak az a célja ezzel az egész nevetséges felhajtással, hogy engem bosszantson - mérgelődtem Brian optimizmusára teljesen immunisan.

- Én viszont biztos vagyok benne, hogy nem így van. Nekem úgy tűnik, hogy legfőképp a saját boldogságáért csinálja - magyarázta, miközben lehúzódott a parkoló irányába.

- A saját boldogsága az én piszkálásomban van - dünnyögtem, majd idegesen nyitottam, majd csaptam be magam mögött a kocsi ajtaját. Még mielőtt elrobogtam volna az épület irányába, Brian elkapta a karom, ezzel megállásra kényszerítve.

- Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg normálisan hozzáállni - kért, miközben gyengéden simította végig az arcom az ujjaival. - Adj neki egy esélyt, ne rontsd el a napját! Elvégre a lánya vagy.

- Annál azért érettebb vagyok már, minthogy tönkretegyek egy ilyen fontos eseményt - kértem ki magamnak, mire Brian elmosolyodott és bólintott egyet.

Az egy dolog, hogy Anyámmal néhány éve valemennyire sikerült javítani a viszonyunkon, de néha úgy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk sokkal mélyebb szinteken volt sérülve. Mióta rendeztük a múltbéli dolgokat, úgy éreztem, mintha valami belső részem a gyerekkorom elveszett éveit akarná bepótolni, vagy legalábbis számonkérni.

Mivel apám sosem volt, anyám pedig emiatt és a nővérem halála miatt sosem volt alkalmas arra, hogy engem egészséges körülmények között felneveljen, lényegében már egész fiatalon magamról kellett gondoskodnom. Nem számíthattam az édesanyámra, legalábbis érzelmileg biztosan nem. Egyedül kellett megtanulnom, hogy milyen a világ, milyenek az emberek, és bizony egyedül kellett kialakítanom, hogy hogyan kezeljem a rám törő, emberi érzelmet. És mivel kisgyerekként erre nyilvánvalóan nem voltam képes, a módszerem végül az lett, hogy magamba fojtottam minden haragot, fájdalmat, félelmet és csak viseltem a sorsom, tűrtem ahogy velem bántak és normálisnak gondoltam a bántalmazást és a gondoskodás hiányát.

Ezt mind egyébként akkor tanultam meg magamról, amikor pszichológushoz jártam. Ha nem hagytam volna abba néhány alkalom után, akkor talán nem csak a problémák felismerése, de a megoldása is megtörténhetett volna. Helyette annyit ért az egész, hogy a belső megvetés, amit az anyám iránt éreztem csak még jobban felerősödött. Bármennyire is nem akartam rá haragudni, meg akartam érteni, hogy miért volt ilyen, megbocsátani és tovább lépni, egyszerűen nem sikerült. Úgy éreztem nekem van igazam amiért haragszom rá és neki kell mindent jóvátennie, hogy rendeződjön a kapcsolatunk.

Beérve az épületbe teljesen lesokkolt a látvány, ami ott fogadott. Édesanyámat éppen sminkelte egy másik öregasszony, míg egy harmadik a haját igyekezte fonogatni. Mindeközben ketten a rikító pink ruháikat próbálgatták. Nem vagyok én ellene annak, hogy időskorban is mindenki úgy öltözzön, ahogyan a legjobban érzi magát, de ezt mégiscsak kissé nevetségesnek találtam. Egy kétségbeesett "Most ez komoly?" pillantást vetettem Brianre, aki szende mosollyal figyelte a történéseket. Legalább egyikünk jót szórakozott rajta.

- Ellie drágám! - köszöntött lelkesen. A hirtelen mozdulatára a kedves sminkes hölgy kezében megszaladt a rúzs, hosszú, vörös csíkot hagyva anyám arcán. Ekkor már nem bírtam tovább, cinikusan elnevettem magam. Brian egyből oldalba is bökött, figyelmeztetve a bunkóságomra, mire kissé elszégyellve magam egy köhögéssel maszkoltam az iménti kitörésemet.

- Szép vagy, Anya - erőltettem ki egy mosolyt magamból, mikor odamentem hozzá egy üdvözlő ölelésre. Erős kölni és hajlakk szag keveredett rajta, szűk ruhájában alig tudott visszaölelni. És bár szégyenszemre nem éreztem abban a pillanatban semmi mást, csak megvetést az irányába, tudtam, hogy Briannek igaza volt. A lánya vagyok és tisztelettel kell vele bánnom. Tehát vettem egy mély levegőt és mosolyt erőltettem magamra. - Segítsünk valamiben?

- Jaj, dehogy! - legyintett, ezzel nagy megkönnyebbülést okozva számomra. - A csajokkal mindent elintéztünk már - magyarázta. Egyébként a "csajok" átlagéletkora úgy lett hetven, hogy mi is bejöttünk a szobába.
- Ti csak menjetek, üljetek le. Foglaltunk nektek helyet az első sorban - hessegetett el minket, miközben a sminkes "csaj" az imént okozott baleset nyomait próbálta remegő kezeivel eltüntetni.

Hitetlenkedve hagytuk el a helyiséget Briannel.

- Ez volt az egyik legabszurdabb dolog, amit életemben láttam - állapítottam meg.

- Szerintem aranyosak - szajkózta a férjem. Arcán most is az a bódult vigyor feszült, ami már a megismerkedésünk kezdete óta imádtam. Ezúttal azonban ez sem tudott kizökkenteni a bosszankodásomból.

- Még mindig úgy gondolom, hogy csak megkívánta tőlünk. Mármint, gondolj bele. Eleve a mi esküvőnkön jelentették be az eljegyzésüket. Nem tudom elképzelni, hogy nincs tisztában vele, hogy mennyire tiszteletlen amit csinál - panaszoltam.

- A mi dolgunk az, hogy szeressük és támogassuk. Nem hiszem, hogy az lenne a legjobb reakció, ha mi sem adnánk meg neki a tiszteletet az esküvője napján.

- Hetven éves az öregasszony. Milyen esküvő? Cirkusz, maximum - forgattam a szemem.

- El, tudom, hogy ideges vagy, de ezt nem gondolhatod komolyan - szólt rám Brian. Túlságosan bele voltam mélyedve a keserűségembe ahhoz, hogy neki adjak igazat, úgyhogy inkább csendben maradtam, amíg meg nem találtuk a helyünket.

Az esküvő helyszíne a városban lévő tó partja volt. Igazából elég jó munkát végeztek a "csajok". A fehér székek mindegyikén halvány rózsaszín masnik díszelegtek, az esküvői boltív tele volt friss virágokkal és a dekoráció nagyon beleillet a környezetbe. A tavon sokan csónakáztak éppen, hiszen a meleg, de felhős, szellős nap kiváló lehetőséget biztosított erre. Ahogy ott ültünk csendben a ceremónia kezdetére várva alkalmam volt lenyugodni és átgondolni a dolgokat.

Anya már évekkel ezelőtt megismerkedett Rayel az idősek otthonában. Ray egy aranyos, egész fiatalos, energikus bácsi, aki valamilyen értelemben jó hatással volt az anyámra. Rávette, hogy sportoljon, aktívabban éljen, és megtanította neki hogyan kell élvezni az életet, nem mindent mindig olyan komolyan venni. Ezek olyan hatások, amiket mi is örömmel érzékelünk. Arra viszont senki nem számított, hogy a viszonyuk romantikusra fordul. Sőt, én sosem hittem el. Anya azóta lett Ray megszállottja, hogy Brian megkérte a kezem. Attól a ponttól kezdve minden egyes találkozásunkkor azt bizonygatta, hogy Ray mennyire fantasztikus férfi és mennyire oda meg vissza vannak egymásért. Mintha valamiféle versenyben lennénk...

Ezért is volt olyan nehéz örülni ennek az egésznek. Hiába javult annyit a viszonyunk a régihez képest, még mindig nem volt egészséges a kapcsolatunk, közel sem. Brian szerint ez rajtam is múlik, hiszen szerinte én sem próbálom elég aktívan megoldani a problémáinkat. Talán igaza van, de sokszor azt érzem, hogy nem nekem kellene felnőttesebben viselkedni. Brian szerint ezzel csak saját magamat mérgezem.

A ceremónia után egyébként nem volt lakodalom, ezek a vén tyúkok már nem bírták volna. Bocsánat, a "csajok". Brian azonban ragaszkodott hozzá, hogy mi vigyük ki a "friss" házasokat a reptérre.

Egy végtelenül hosszúnak tűnő és rendkívül kínos kocsi út után végre elbúcsúztunk a turbékoló galamboktól és hazafelé vettük az irányt.

- Fogadjunk pár éven belül elválnak - dobtam be Briannek kuncogva.

- Ellie! - szólt rám rosszallóan. - Ne becsüld már ennyire alá a kapcsolatukat! Különben is, az ilyen idős emberek már nem válnak el - magyarázta tudálékosan a férjem.

_______________________

A jelenben

________________________

- Na végre, Ellie! Elhoztad amit kértem?

- Igen, Anya - feleltem, mire sietősen betessékelt a lakásba.

Már bánom, hogy nem fogadtam pénzben Briannel aznap.

- Átgondoltad te ezt? - kérdeztem idegesen az anyámtól, aki egy aggasztó mértékig tele töltött boros pohárral a kezében támasztotta a konyhapultot, amire ledobtam a mappát, amiben az anyám által kért válóperes iratok voltak.

- Hogyne - kortyolt bele egy nagyot az italába. - Különben nem hívtalak volna ide. Tudom milyen sok a dolgod.

- Ray hol van? - utaltam a férjére. Vagy exére. Vagy nem tudom éppen kiére. A bácsira, aki eddig itt lakott.

- Ne is említsd nekem azt a vén szipirtyót - szorított rá az üvegre Anya.

- Mégis mi történt kettőtök között? - faggattam, de mindhiába. Csak megrázta a fejét és elővett még egy poharat, amit szintén teletöltött borral. - Anya, nem kérek. Kocsival jöttem - utasítottam vissza az italt.

- Ki mondta, hogy neked lesz? - húzta fel a szemöldökét. - Két kezem van.

Voltak olyan pontok az életemben, amikor anyámat nagyon rossz mentális állapotban láttam. Sőt, visszagondolva alig volt olyan, hogy úgy igazán jól lett volna. Még amikor Rayel volt, akkor sem tűnt valódinak a boldogsága. Alkoholhoz viszont sosem nyúlt, előttem legalábbis nem.

- Ezt már sokkal régebben el kellett volna kezdenem - örvendezett a boros poharának. - Nem véletlenül hívják úgy, hogy "búfejtő".

- "Búfejtő"? - értetlenkedtem.

- Igen, "búfejtő" - bizonygatta. - Mert megfejti minden bánatodat.

- Megfejti? - zavarodtam össze még jobban.

- Meg, igen - bólogatott hevesen.

- Anya, szerintem te arra gondolsz, hogy "búfelejtő" - javítottam ki, miután leesett, hogy miről beszél.

- Na az lenne az igazi! - kerekedtek el a szemei. - Ha még el is felejteném!

- Hát anyám, ha így haladsz, az sincs messze, hogy a nevedet is elfelejtsd - konstatáltam, miközben megbontotta a következő üveg "búfejtőt". - Na jó, mégis kérek egy keveset - lestem a boros üveg felé, mert őszintén hirtelen nem hangzott rossz ötletnek a nevemet is elfelejteni. Anyámnak a kérésemre hatalmas vigyor ült ki az arcára, és már nyúlt is a pohárért.

- Mi lesz a kocsival? - kérdezte, bár addigra már kitöltött nekem egy jókora adagot.

- Hívok sofőrt - vontam vállat, majd beleittam a vörösborba.

- Na milyen? - figyelte a reakciómat anya. - Akciósan vettem múltkor a piacon.

- Szar - tudtam le ennyivel, meg egy grimasszal, majd ennek ellenére tovább iszogattam. - De "búfejtőnek" elmegy.

Egy kevés idő elteltével már egyikünknek sem tűnt fel az italunk minősége. Kiderült, hogy édesanyám gyakran vásárolt a piacon akciós bort, de sosem itta meg őket, mondván, hogy különleges alkalomra tartogatja őket. Hát most sorra kerültek elő az érdekesebbnél érdekesebb elnevezésű itókák, mondjuk a "Vörösbögy" nevezetű kistermelői vörösbor, vagy a kiürült márkás bor üvege átcímkézve arra, hogy "2018 ősz".

- Minek veszed ezeket a szarokat? - kérdeztem anyától kuncogva, a boros kollekció vizsgálgatása közben.

- Olvastam egyszer, hogy a házi bor sokkal egészségesebb, mint a bolti - magyarázta erőteljesen gesztikulálva.

- Szóval a bolti borban nem bízol, de a "Kukkantós" nevű műanyag flakonosban igen? - emeltem fel egy újabb gyöngyszemet. Anya csak nevetve kikapta a kezemből és már töltötte is ki nekünk.

A kifinomult borkostoló közepette azt vettem észre, hogy anyám a tükör előtt méregeti magát.

- Mit csinálsz Anya? - vontam kérdőre a nőt, aki a hasát fogdosva aggodalmasan pillantott tükörképére.

- Lenne mit leadni - panaszolta. Nyilván a fejébe szállt ez a válni akarás, valószínűleg olyan dolgok történhettek közte és Ray között, amik annyira megviselték, hogy nem is beszélt róluk.

- Te jó világ! - forgattam meg a szemem. - Nincs még egy ilyen hiú öregasszony, mint te. El ne kezdj itt nekem diétázni, az a te korodban halálos is lehet!

- Dehogy diétázom - förmedt rám. - Elég ideje élek már ahhoz, hogy tudjam mi a jó - magyarázta, bár ez a kijelentés a műanyag palackos borocskájából ítélve azért komoly mérlegelésre szorult.

Ezzel a felkiáltással megragadta a csuklómat és a nappali felé húzott. Nevetgélve követtem őt.

- Csssh! - tette a szája elé a mutató ujját, majd közelebb húzta a szájához a fülem. - Elmondok egy titkot - harsogta a fülembe, amibe beleremegett a dobhártyám. - A barátnőm Jane adta, azt mondja varázslatos - magyarázta.

Értetlenkedésemet látva elkezdett kutakodni a tévé alatti kis komód fiókjaiban, míg elő nem húzott egy ősréginek tűnő DVD-t. Közelebbről megvizsgálva sikerült elolvasnom a címét: "Fogyás hipnózissal." Hangosan felnevettem.

- Most komolyan? - kaptam ki a kezéből a tokot. - Hogy fogjuk megnézni? Van DVD-lejátszód?

- Hogyne lenne?! - csattant fel. - Hogy néznék filmeket ha nem lenne? - csak felnevettem az ironikusnak vélt kérdésen, majd anyám arcán láttam, hogy nem viccelt. Félve a hatalmas okos tévéje felé kukkantottam, amit a szülinapjára kapott tőlünk. Hamar megtaláltam a kesze-kusza összetákolt kábeleket amik a DVD-lejátszóhoz vezettek. Azt sem tudtam, hogy ezek a tévék még kompatibilisek.

- Ugye tudod, hogy egy rakat pénzt fizetünk, hogy legyenek streaming előfizetéseid? - mormogtam, miközben Anya már nagyban indította el a videót. Hevesen legyezett a kezével, hogy kuporodjak le mellé a földre, mire én szédelegve odatántorogtam. Kezdtem érteni, hogy mi ezeknek a boroknak a lényege.

- Csukd be a szemed és képzeld el, hogy az égen repülsz - vágott bele egyből a nő, teljesen átszellemült arccal.

- Ezt most ugye nem gondolod komolyan? - forgattam a szemem az ősrégi felvételen, mire anyám rám pisszegett, hogy maradjak csendben. Elég volt csak rápillantanom, hogy lássam: ő is átszellemült. Hát mit volt mit tenni, én is átszellemültem.

- Képzeld el, ahogy magasan szállsz, olyan könnyű vagy, hogy csak a szél viszi a tested a gyönyörű tájak felett - instruált a nő. Nem tudtam mikor kéne hipnózisba esni, csak kuncogva követtem az utasításait.

- Most pedig képzeld el, hogy egy pihe vagy - folytatta. Én el is képzeltem. - Képzeld el, ahogy felkap egy friss nyári szellő és elreptet oda, ahova mindig is menni akartál!

Egy darabig még hasonló ütemben zajlott a gyakorlat, majd hirtelen vége szakadt.

- Mi történt? - pattant ki a szemem.

- Most üt be a hipnózis - magyarázta, mire bólogattam és visszahunytam a szemem. - Na, lefogytam? - bökött meg oldalról, mire méregetni kezdtem.

- Hát persze - szólalt meg egy hang mögülünk, mire mindketten összerezzenve hátrakaptuk a fejünket. Brian állt azt ajtóban, akiből rémült arcunkat látva egyből kitört egy valószínűleg már régóta elfojtott nevetés.

- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte sokkos állapotában anyukám.

- Éjfél elmúlt és Ellie még nem jött haza, nem is vette fel a telefont. Láttam, hogy itt van, gondoltam megnézem, hogy minden rendben van-e veletek - magyarázta, mire én szendén elmosolyodtam.

- És... Tulajdonképpen mióta vagy itt? - dadogta zavarában Anya.

- Már egy ideje - biccentett a fejével a tévé felé, ezzel jelezve, hogy végignézte az egész hipnózisos műveletünket.

- Na, mekkora szerencse - pattant fel anyukám. - Pont erre volt szükségünk! Egy elfogulatlan harmadik fél, aki lecsekkolja, hogy működött-e a hipnózis - magyarázta, majd elkezdett körbe forogni, hogy Brian minden szögből "lecsekkolhassa".

Ez idő alatt én csak szédelegve bámultam az eseményeket. Egyrészt nem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik, másrészt kezdett beütni a "búfejtő". Hirtelen forogni kezdett velem a világ, csak homályosan láttam az előttem zajló jelenetet, és a hangok is olyan messzinek tűntek. Csak azt éreztem, ahogy a hátam a földhöz ütődik és minden elsötétül.

- Ellie! - hallottam meg Brian aggódó hangját, de már nem tudtam elmondani neki, hogy nincs semmi baj, mert szavak nem jöttek ki a számon.

Ez az utolsó dolog, amire arról az estéről emlékszem...