A társalgóban ücsörögtem egy csésze forró kávé mellett. A hatalmas ablakokra néző, hófehér bőrkanapén foglaltam helyet, míg a tabletemen bújtam a legújabb borítóterveket.

Egy számomra ismeretlen, fiatal lány lépett be az ajtón, majd kissé bizonytalan mozdulatokkal készített magának egy kávét. Valószínűleg nem vett észre sem engem, sem azt, ahogyan elszórakoztam az ügyetlenkedésén. Amikor végre befejezte a műveletet, felnézett a pult mögül és ijedten rezdült össze a látványomra.

- Jaj, szia! Eddig is itt votlál? - szólt hozzám meglepően közvetlenül. Csak bólintottam egyet, mire a lány nagy mosollyal az arcán ült le velem szembe. Szóhoz sem hagyott jutni, csak belekezdett a mondanivalójába.

- Ez az első napom, szóval még csak ismerkedem a hellyel. Te jó ég, el sem hiszem, hogy bekerültem gyakornokként! Az egyetemen szinte mindenki ide akart jönni, de csak nekem sikerült - hadarta hevesen gesztikulálva közben. Kisebb sokkal a tekintetemben hallgattam. - Igazából, ezt ne mondd el senkinek, de nem sokat tudok a cégről. Azért jelentkeztem ide, mert azt mondták, ez a legjobb munkahely. Van itt egy ismerősöm, vagyis, nem az én ismerősöm, hanem az unokatesóm volt osztálytársának a barátnője de a lényeg, hogy tőle tudok néhány dolgot. Például azt hallottam, hogy a főnök nagyon jól néz ki, láttam is róla egy képet amikor bejöttem egy magazin címlapján és komolyan mondom, meg kellett állnom megcsodálni. De te biztosan tudod miről beszélek, hiszen itt dolgozol, biztosan látod őt minden nap - csak pislogni tudtam a lányra, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt kihez beszélt. Megállíthattam volna, de túlságosan kíváncsi voltam, hogy meddig megy még el. - Te jó ég, én is látni fogom őt minden nap! A feleségéről nem sokat hallottam, csak annyit, hogy elég szigorú és rideg. Köztünk szólva, nem is tudom, hogy akkor hogyan tudott egy ilyen helyes, sikeres pasival összejönni. De ez csak az én véleményem. Jaj, de késő van! - pattant fel az órára pillantva. - Most már mennem kell, el fogok késni, pedig ez még csak az első napom. Még azt sem tudom mit kell majd csinálnom. Jó volt veled beszélgetni, szép napot! - rohant ki a helyiségből, még mielőtt egy szót is kibökhettem volna.

Ahogy elment, végre kitörhetett belőlem az a kis kacaj amit már egy ideje bent tartottam. Annyira mélyen azért nem sikerült belegázolnia a lelkembe, hiába mondta az arcomba, hogy nem vagyok elég jó a saját férjemnek. Ha először hallottam volna, még talán meghatott volna a dolog. A fejemet rázva leraktam a kiürült bögrémet, majd jókedvvel indultam az irodám felé az iménti jelenetre gondolva.

Kellett egy kis idő, mire észhez tértem a sokkhatásból, amit a kis gyakornok lány elhadart monológja idézett elő. A telefonom hangos pittyenésére eszméltem csak fel.

"Ki tudnál jönni értem délután a reptérre?" - jött az üzenet Briantől.

Brian az elmúlt hetet üzleti úton töltötte Kínában, ahol az elmúlt évben egyre nagyobb lett a piacunk. Meglepett az üzenete, hiszen nem én szoktam fuvarozni ide-oda.

"Hívj egy taxit. Dolgozom." - írtam vissza neki, majd állításomhoz híven folytatni kezdtem a borítótervek kiértékelését.

"Csak most az egyszer gyere el értem, kérlek." - jelzett megint a telefonom. Mély levegőt vettem és bepötyögtem a válaszomat:

"Legyen. Írd meg melyik géppel jössz és hol várjalak." - adtam be a derekam.

Miután megjött a válasz, beállítottam egy emlékeztetőt a telefonomon. Sokadszorra is munkához láttam, remélve, hogy már nem szakít meg senki, de nem így lett. Az asszisztensem lépett be az irodámba.

- A jótékonysági estély részleteiről kéne beszélnünk, ha van most egy kis ideje, Mrs. West - mondta Mylene egy laptopot és néhány iratot tartva a kezében.

- Persze - sóhajtottam és felálltam az íróasztaltól. Az irodámban lévő kanapéra telepedtünk le.

Minden évben, a Westmoon megnyitásának évfordulóján jótékonysági estet rendeztünk. Eleinte persze csak a kis kávézónkban, kisebb tömeggel és amatőr zenekarokkal. Aztán ahogy nőtt a cég úgy javult ezen rendezvények színvonala is.

- El sem hiszem, hogy ez már a hetedik lesz - fakadtam ki a dekoráció terveit látva, ahol igen gyakran kapott helyet a hetes szám. - Tudtad, hogy ez az eljegyzésünk évfordulója is? - pillantottam az asszisztensemre, majd vissza a laptopra.

- Igen, minden évben elmondja - emlékeztetett a lány, mire elmosolyodtam. Nyilván minden évben elmondtam és nyilván el is fogom mondani minden adandó alkalommal.
- De persze nagyon örülök maguknak! - javította az előbbi, kicsit flegmára sikerült megjegyzését.

- Arra gondoltam, az idén meglepném valamivel Briant az estélyen - merengtem. - Nincs valami ötleted, Mylene? Mi lenne ha meghívnánk a kedvenc zenekarát?

- Azt hittem ön és Mr. West... - motyogott a lány zavartan.

- Én és Mr. West? - sürgettem a mondat befejezését felvont szemöldökkel. Azonban még mielőtt szóhoz jutott volna, az egyik marketingesünk kopogtatott az ajtómon. Az üvegen át észrevettem kipirosodott arcát és pánikkal teli tekintetét, amiből semmi jóra nem következtethettem.

- Történt valami? - sürgettem egyből a mondandóját.

- Attól tartok - lihegte, majd lerogyott a velünk szemben lévő fotelbe. - Van egy kis probléma a könyvvel, ami holnap jelenik meg. Illetve, egy elég nagy probléma. Az írója most telefonált és kicsit sem szép szavakkal a tudtunkra adta, hogy a művét a fia küldte be és végig ő is intézkedett, mindezt az apja tudta nélkül. Ő pedig nem akarja kiadni a könyvét, azt sem akarta, hogy bárki is valaha elolvassa - magyarázta kétségbeesetten.

- Ugye most nem a Fogolyról beszélünk, amiből kinyomtattunk tízezer darabot és már országszerte a könyvesboltok raktáraiban vannak a holnapi megjelenésre várva? - húztam fel a szemöldököm számonkérően. Szegény marketinges alig mert megszólalni.
- Tisztában van vele az író, hogy aláírt egy szerződést, és kamatostól kell kifizetnie a kiadónak okozott károkat?

- Elmondtuk neki, hogy a nyomtatás és a marketing mennyibe került és, hogy a szerződés szerint mennyit kellene fizetnie, ha az utolsó pillanatban visszavonná a kiadási jogot - bólintott a marketinges.

- És mit mondott rá? - kérdeztem.

- Semmit jót az anyámról - húzta a száját. - Nem hajlandó kifizetni, mivel elméletileg a fia írta alá a szerződést. - Bólintva vettem tudomásol az imént hallottakat.

- Akkor küldd át a címét, felkeresem személyesen - utasítottam, és habozás nélkül el is kezdtem készülődni, hiszen a holnapi megjelenés elég szoros határidőnek bizonyult. Nem kaptam választ, mire értetlenül kaptam a tekintetem a két alkalmazottra. Mindketten feszengve ültek egymást vizslatva, mintha nem mertek volna megszólalni.

- Talán jobb lenne, ha valaki a csapatból menne, nem? Talán a szerkesztő, aki ezen a könyvön dolgozott? - javasolta félve a markentinges.

- Szóval odamennék személyesen, vezérigazgatóként, egy ismeretlen, kezdő íróhoz, de szerintetek jobb lenne, ha másra bíznám? - húztam fel a szemöldököm számonkérően.

- Nem erről van szó, csak... - motyogott a férfi, akinek félelemmel teli tekintetétől megenyhült az arcom. Sokszor észre sem vettem magamon, ha túl kemény voltam az alkalmazottakkal, pedig sosem állt szándékomban megbántani őket. - Az ilyesmit általában Mr. West intézi nem igaz? Talán ő empatikusabban tudná kezelni a helyzetet - próbálta minél finomabban közölni velem a véleményét.

- Brian gépe egy órán belül leszáll, elviszem magammal. Így mindenki nyugodt lesz? - csaptam össze a tenyerem ellentmondást nem tűrően, mire heves bólogatásokat kaptam válaszul.

Beszállva az autómba az anyósülésre dobtam a táskám, illetve a Fogoly egy példányát és az írójával kötött szerződést. Emellé társult még a reggel kapott kék mappám is, hiszen minél hamarabb le akartam tudni az ügy intézését.

Brian gépe szerencsére időben érkezett. Kint vártam rá a reptér épülete előtt, miközben a hűvösödő, őszi levegőt szívtam magamba. Az időjárás felidézte bennem a hét évvel ezelőtti emlékeimet, amikor még a Westmoon megnyitására készültünk a Sunshine kávézó régi, kis épületében. Akkor még el sem tudtuk volna képzelni, hogy így megváltozik majd az életünk.

Lépteket hallottam magam mögött. Majdnem tíz év után már bármikor képes lettem volna felismerni, hogy kihez tartoztak ezek a lépések.

- Sietnünk kell - mondtam, ahogy hátrafordultam a férjem felé. Válasz helyett csak csitítva a számra tette a mutatóujját, majd szorosan magához húzott.

- Csak a karjaimba kell sietned - suttogta Brian, ám én a nyálas mondattól inkább a szememet forgattam volna.

- Nem viccelek - toltam el magamtól.
- A Fogoly írója fel akarja bontani a szerződést egy nappal a megjelenés előtt - tájékoztattam a helyzetről, mire az ő arca is elkomolyodott. - El kell mennünk hozzá személyesen és megpróbálni a lelkére beszélni.

Bólintva vette tudomásul a küldetést és tempósan indultunk el a kocsi felé. Ellentmondást nem tűrően ültem be a volán mögé, ezzel a férjemet az anyósülésre kényszerítve.

- Ez mi? - fogta kezébe a köteg papírt, amit magammal hoztam.

- Csak a szerződés meg a könyv.

- És mi van a kék mappában? - emelte ki a kupac aljáról, de a kezét még a levegőben elkaptam, és kivettem belőle az említett tárgyat.

- Semmi érdekes - zártam rövidre, majd a hátsó ülésre dobtam mindent. Brian értetlenül meredt rám, de hideg tekintetemet látva nem kérdezett többet.

A megadott címhez érve érdekes látvány fogadott minket. A ház előtti kertben szétdobált papírkötegek hevertek, az ajtó előtt pedig egy kétségbeesett, fiatal férfi ült. Az érkezésünkre felkapta a fejét.

- Jó napot! - köszöntötte Brian. - A Westmoon kiadótól jöttünk, Mr. Rodney Moore-t keressük.

- Végre itt vannak - sóhajtott fel a férfi és a kapu felé indult, hogy beengedjen minket. Bentről az udvaron uralkodó helyzet még borzalmasabbnak tűnt. A temérdek lap mellett törött üvegek, sőt, bútordarabok is hevertek. - Bradley Moore - mutatkozott be. - Én vagyok a fiú, aki beküldte a könyvet - pontosított, mire mi is bemutatkoztunk neki.

- Reggel óta próbálom meggyőzni az apám, de hajthatatlan. Meg van róla győződve, hogy a könyvét sosem szabadott volna senkinek sem elolvasnia, és már legalább háromszor kitagadott a családból, mióta megtudta mit tettem.

- Nem tudja az okát, hogy miért félti ennyire az írását? - kérdeztem.

- Nekem nem mondta el, de talán maguknak többet elárul - tárta szét karjait tehetetlenül.

Ahogy az ajtóhoz sétáltunk észrevettem, hogy a földön a Fogoly lapjai hevernek, mégpedig az eredeti, kézzel írt formájukban. Bárcsak tudná az író, hogy ha minden a vártak szerint alakulna és a könyve berobbanna, ezek a koszos, gyűrött papírdarabok mennyit érnének.

Az ajtó zárva volt, hiába kopogtunk, az író nem volt hajlandó kinyitni. Így hát nem volt más választásunk, letelepedtünk a fiával a kertben és vártunk.

Bradley Moore, az engedetlen fiú, csak tehetetlenül bámulta a káoszt, amit tette okozott. Brian csak az ujját tördelve nézett maga elé. Pontosan tudtam, hogy éppen a megoldáson járt az esze, ahogy azt is, hogy amíg nem találja ki mi legyen, nem fog velünk társalogni. Én pedig ideges voltam, amiért így kellett töltenem az értékes időmet.

Hirtelen a bejárati ajtó hangos csattanással kicsapódott, és egy idősödő, kócos, elhanyagolt külsejű, és meglehetősen kétségbeesett férfi szaladt ki a házból. Mindhárman a döbbenettől lebénulva figyeltük minden mozdulatát. Az úr tökéletesen beillett a kertben teremtett borzadályba.

- Bocsáss meg! Kérlek bocsáss meg! - ismételgette remegő hangon újból és újból, miközben lázasan szedegette az eldobált papírlapokat. Félve Bradley Moore irányába tekintettem, akinek az arcán kevesebb sokk látsztott, de tenni ő sem mert semmit.

- Uram - szólítottam meg türelmetlenül, mire ő kissé megugorva fordult hátra.

Miután bemutatkoztunk neki is, megpróbáltuk ismét megmagyarázni a jogi és anyagi vonzatát a kiadás visszavonásának, de továbbra sem használt semmit. A férfi csak gyűjtötte a könyv lapjait a kertből, mint aki megőrült.

- Apa - szólította meg halkan a fia. - Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom amit tettem. A könyved csodálatos, elgondolkoztató és egészen különleges. Hatalma van. Egy ilyen mesterművet muszáj megosztani a világgal.

- Ezt te nem értheted, Bradley - szorította össze a markában tartott lapokat az apa, majd lassan hagyta őket kihullani onnan. Egy könnycsepp gördült végig rezdületlen arcán. - Nem én írtam.

- Tessék? - csodálkozott a fia. Én csak érdeklődve figyeltem a történéseket, de Brianen láttam, hogy készenlétben áll a beavatkozásta.

- Az anyád írta az egész könyvet - vallotta be az idős férfi, miközben az udvaron szétszórt lapokat figyelte kétségbeesetten. Bradley arcán hatalmas sokk látszott. Mi pedig nem értettünk semmit.
- Én csak a halála után találtam rá. Nem volna szabad elolvasnom, sem nekem, sem bárki másnak - motyogta a hangjában már-már őrültségig feszülő bűntudattal.

- Azt hiszem jobb, ha elmennek - lépett hozzánk az éppen magához térő Bradley Moore. - A kiadás nem lesz lehetséges - közölte, miközben kitessékelt minket.

- Tudja mi áll a szerződésben - szólt fenyegetően Brian.

Bradley válaszra sem méltatva őt ránk csapta a kapu ajtót.

- Be lesz perelve - jelentettem ki. Brian a gondolataiban elmélyedve ült be mellém az autóba. Szemöldöke idegesen ráncolódott, míg az alsóajkát rágcsálta.

- Menjünk a céghez és találjunk ki valamit, mert ha ez a könyv holnap nem jelenik meg, csak mi jövünk ki rosszul belőle - osztotta meg velem elmélkedését. Egyetértve bólintottam, ám eszembe jutott valami.

- Elviszlek, de én csak később csatlakozom, muszáj valamit elintéznem.

- Nem várhat? - sóhajtott ingerülten.

- Nem - vágtam rá ellentmondást nem tűrően, mire egy szemforgatással elhallgatott.

***

A hátsó ülésről összeszedtem a korábban odadobott kék mappám, majd elindultam befelé a nagy épületbe. Szaporán szedtem a lábam, minél hamarabb túl akartam esni ezen. A cipősarkam kopogása hangosan visszhangzott az üres folyosókon, míg végül elértem az ajtóhoz. Bekopogtam, és vártam.

- Na végre, Ellie! Elhoztad amit kértem?

- Igen Anya.