Minden embernek vannak jó és rossz napjai. Egyszer azt érezzük, hogy fel sem akarunk kelni az ágyból, és még élni sincs kedvünk. Máskor pedig pörgünk egész nap, és nem is tudjuk eldönteni, hogy a sok dologból amit szívesen csinálnánk, éppen melyiket tegyük. Ez a két véglet mindenkinél megvan. Épp ezért egy párkapcsolatban meg kell tanulni kezelni és jobbá tenni a másik rossz napjait, a jókat pedig vele együtt élvezni. Ha az egyik lent van, a másik felhúzza.

A problémás, stresszes, veszekedős időszakunkat követően a kapcsolatunk minden perce csodálatos volt. Sokkal erősebb és szeretet teljesebb lett minden köztünk. Briannek rendbe jött minden a munkahelyén, az apja könyve pedig már a könyvesboltok polcaira került. Az utóbbi hónapban nagyon keményen dolgozott rajta, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Így is lett. Ráadásul már néhány nappal a könyv megjelenése után fel is kereste néhány író, akik szerettek volna vele dolgozni. A cégnél pedig egyszerűen szárnyalt, a kreativitása több volt, mint valaha, a főnöke el volt ájulva tőle. Fizetésemelést is kapott.

Szóval minden összejött neki. Soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak és boldognak. Este ért mindig haza, mert a munkája is elhúzódott, aztán a kiadónál is a szokásosnál több időt töltött, de mégis mindig teljes készséggel foglalkozott velem is. Már amikor maradt ideje arra, hogy együtt legyünk. Számomra pedig egyszerűen lehetetlen lett volna nem vele örülni. Látni azt, hogy az ember, akibe szerelmes voltam sikeres és boldog volt az életével, olyan jó érzéssel töltött el, hogy azt elmondani sem lehet. Minden nap hosszú percek teltek el úgy, hogy egy szó nélkül, csak az őszinte mosolyát figyeltem. A puszta lénye már elterelte a figyelmemet arról, hogy amíg ő rohamos léptekkel haladt előre az életében én még mindig egy helyben ücsörögtem.

A napjaim nagy része arról szólt, hogy főztem, takarítottam, és újabban edzőterembe jártam. Csak hogy teljen az idő. Bár mivel az iskolaév már elkezdődött, mindenki visszajött a nyaralásból, ezért nagyobb hiányérzetem volt, mint a nyár alatt. Mindenkinek megvoltak a maga elfoglaltságai napközben, én pedig csak éltem a saját unalmas életem. Az utóbbi időben több sorozatot néztem végig, mint amennyit eddigi életemben összesen. Tehát érthető, hogy Brian sikerei voltak az én legnagyobb izgalmaim is.

Egy reggel a szokásosnál rosszabb kedvvel keltem. Magam sem tudtam miért, egyszerűen csak szomorú voltam. Ráadásul az ég is szürke volt, az esőcseppek gyorsan, de búsan szaladtak ki a felhőkből. Mintha az időjárásnak is rossz kedve lett volna. Alig bírtam rávenni magam, hogy feltápászkodjak az ágyamból.

Lassan átcseréltem a pizsamámat egy laza, otthoni ruhára. Gondoltam folytatom az egyik sorozatomat, de semmi kedvem nem volt hozzá. Ahogy az edzés sem vonzott, és más sem. Furcsálltam, mert nem szokott ilyen lenni. Az egyetlen dolog amihez kedvem lett volna, az Brian volt. De ő szokásosan dolgozott, ráadásul estig.

Magatehetetlenül lerogytam a nappali kanapéjára és a telefonomat bámultam. Egy idő után már csak az ujjam pörgette a képernyőt, a szemem is követte, csak épp az agyam nem fogott fel egy mozdulatot sem. Haszontalanabbnak éreztem magam, mint valaha, pedig az utóbbi időben aztán tényleg semmi hasznosat nem csináltam. A nappali padlójára ejtettem a telefonomat, hangos koppanását szinte észre sem vettem. A távirányító után nyúltam, ami a kanapé melletti kis asztalon hevert. Csak kapcsolgattam a csatornák között, aztán találtam valami teljesen értéktelen szappanoperát és megállapodtam rajta. Egy ideig csak a szemöldököm ráncoltam a szereplők érdekes megnyilvánulásain, de végül egészen lekötötte a figyelmem. Sajnos ez sem sokáig. A földön fekvő telefonom megpittyent, én pedig a kezemmel utána tapogatóztam, úgy, hogy közben arra sem néztem. Mire végre a markomba akadt, beletelhettek percek is.

"Hogy vagy? Minden oké otthon?" - olvastam az üzenetet a barátomtól.

"Minden rendben. Csak a bal lábammal keltem." - írtam vissza. Brian erre nem is válaszolt, csak megnézte. Pár percig még szorongattam a kezemben a készüléket, de mivel nem jött üzenet, hát visszaejtettem a földre. Teljesen elvesztettem a szappanopera fonalát, pedig csak egy kis ideig nem figyeltem. Ezért inkább ki is kapcsoltam a tévét. Egy darabig csak bámultam össze-vissza, majd lassan leragadtak a szemeim. Aludni legalább volt kedvem.

Hűvös kéz érintésére ébredtem. A testem összerezzent, majd a szemhéjam felemelkedett. Brian lágyan mosolygó arca ragyogott rám, ahogy a kanapé mellett guggolt.

- Így elaludtam? Már este van? - motyogtam összezavarodva.

- Ha dél estének számít - válaszolt szórakozottan. Csak a szemöldökömet ráncoltam értetlenül. - Gyere, hoztam ebédet - nyújtotta felém a kezét, de én még mindig csak zavartan bámultam.

- Mit keresel te itthon ebédidőben?

- Hát hazajöttem - mutatott rá a nyilvánvalóra. - Ha rossz napod van, valahogy jóvá kell tenni.

- Komolyan ezért eljöttél? - csodálkoztam még mindig. Változatlanul azt hittem, hogy csak szívatott.

- Persze - biccentett, majd felállt addigi guggoló helyzetéből és engem is felhúzott a kanapéról. Ahogy felálltam egyből a szerelmem nyakába is csimpaszkodtam. Tegnap este óta nem láttam, természetesen hiányzott. Na meg a rossz kedvem miatt még bújósabb is voltam, mint alapból. Brian keze végigsiklott hosszú hajamon, majd a kis testemhez képest hatalmas tenyere a hátam közepén állapodott meg. A másik kezével végig a derekamat tartotta. Teste közelsége máris jobb érzéssel töltött el.

- Ki fog hűlni a kaja - mormolta a hajamba. - Pedig a kedvencedet hoztam.

- Abból a kínai étteremből? - lelkesedtem egyből. Brian tényleg tudta mivel lehetett jobbá tenni a kedvem.

- Igen, onnan - húzott maga után a konyhába. Az asztalon az étterem logójával díszített papírzacskó állt, a konyhát pedig a legjobb illat lepte be a világon.

- Hogy nem ébredtem fel arra, hogy bejöttél? - gondolkoztam hangosan. Pedig elég zavartan szoktam aludni,

- Én is csodálkoztam rajta - felelte Brian. - Persze arra felkelsz, ha fordulok egyet az ágyon.

- Jól van na, nem tehetek róla - suhintottam meg a vállát. - Amúgy meg arra sem szoktam felkelni, amikor reggelente elmész.

- Rejtélyes alvási szokásaid vannak - állapította meg, miközben kicsomagolta a kínait. Ahogy előkerült az étel a dobozából, csodás illata intenzíven csapta meg az orrom. Odaléptem hozzá és a kezeim közé fogtam az arcát, így értem el, hogy az ebéd helyett egy kicsit rám figyeljen. Éles arccsontjának formáját éreztem a bőrömön. Felpipiskedtem, hogy ajkam elérje az övét. Kivételesen hagyta, hogy én vezessek. Kezei lazán pihentek a derekamon.

- Köszönöm - szóltam halkan, miközben szikrázóan kék szemébe meredtem. Imádtam, hogy minden alkalommal, amikor belenéztem más árnyalatot, más érzelmeket láttam benne. Izgalmas volt megpróbálni ezeket a jeleket megfejteni. Akkor például azt láttam benne, hogy mennyire szeretett. Nem elég, hogy eljött a munkából, csak mert rossz napom volt, hozott nekem kaját, de még a tekintetével is megmutatta. Szavakra szükség sem volt.
Hamar elpusztítottuk a kínait, mivel mindketten éhesek voltunk már. Egyenesen a papírdobozból ettük, ezzel szerencsére megspóroltuk a mosogatást. Brian az asztalon lévő kezemmel játszott, míg én csak figyeltem kisfiús mosolyát.

- Jobban vagy már? - kérdezte a tekintetem fürkészve. Válaszképpen csak áthajoltam az asztalon és megcsókoltam. Ennél jobban nem tudtam kifejezni magam.

- Azért még egy kávé jól esne - vallottam be. Indulni is akartam a konyhába megfőzni az italt, de Briannek jobb ötlete támadt.

-Nézzünk be a Sunshine-ba - dobta fel, mire egyből ideges lettem. - Persze nem muszáj - tette hozzá egyből az arcomra pillantva.

- Szeretnék - mosolyodtam el. Ahogy Bobra, Mary-re és magára a helyre gondoltam elfogott egyfajta honvágy. Régen voltam már ott. A munkámon kívül a barátaim is ott voltak, őket sem láttam mióta eljöttem. Ahogy ebbe belegondoltam egyre izgatottabb lettem. Fel is pattantam a székemről, hogy mihamarabb el tudjak készülni.

- Nyugi, estig nyitva van - állított le egyből Brian nevetését elfojtva. Azért ő is csatlakozott hozzám és mellém sétált.

- És mégis mi mást csinálnánk estig? - indultam meg a hálószoba felé, hogy átöltözzek, de a barátom erős karja visszarántotta a derekamat.

- Nem mondom, hogy nem lenne ötletem - mélyült el a hangja. A szám egyik csücske az irányításom nélkül is felszaladt. A vállára csúsztattam a kezeim.

- Először menjünk kávézni - ragaszkodtam az eredeti tervhez, bár egyik verziót sem bántam volna.

Mivel esett az eső, ezért kocsival mentünk. A Sunshine gyalog is csak fél órára volt tőlünk, ha szép lett volna az idő biztos a lábunkon tettük volna meg ezt a távot. A fejemet a jéghideg ablaküvegnek nyomtam. A kocsi halk moraja nem nyomta el az esőcseppek kopogásának zaját a szélvédőn. A rossz kedvem visszatért. Hiába Brian, hiába a sok szívesség, hiába az izgatottság, csak egy kis örömet adott.

- Nem szeretlek így látni - simította a combomra tenyerét Brian. Ettől csak rosszabbul éreztem magam, amiért ilyen telhetetlen voltam.

- Sajnálom - nyögtem ki, mert erre nem tudtam mást mondani. Bár azt mondják, soha ne kérj bocsánatot az érzéseidért.

- Megteszek mindent, hogy jobb legyen - ígérte meg, majd ismét az útnak szentelte a figyelmét, bár közben gyakran ellenőrzött engem is.

A Sunshine Café előtt állva rengeteg emlék ömlött rám egyszerre. Kezdve azzal, amikor érettségi után egyből ide jöttem állásinterjúra, majd beugrott az első napom, amikor még minden új volt, majd az az egy év, amit itt töltöttem. Természetesen az is eszembe jutott, amikor először vettem fel Brian rendelését, amikor a szünetemben kint álltunk az ajtó előtt és az első randinkat tervezgettük. Majd kevésbé pozitív emlékként az is megjelent előttem, amikor Marcus és Sophie kicsapták a balhét a munkahelyemen. De összességében az egész hely hatása megmelengette a szívemet. Az élmények, amik itt értek, mindig is a szívemben maradnak majd. A barátom mellém lépett és a markába kulcsolta a kezemet. Lenézett rám, mintha azt üzenné "veled vagyok". Azt kívántam, örökre maradjon is velem. Kinyitotta előttem az üzlet üvegajtaját és előre engedett. Legelőször a kávé intenzív illata csapott meg, majd felmértem, hogy semmi sem változott , mióta utoljára jártam itt. Az asztalok tökéletes rendben voltak, a fények még mindig erős fehér fénnyel világították be a térséget, sőt, még a vendégek közül is felismertem néhányat. Mary-t is egyből kiszúrtam, ahogy épp egy tányér sütivel és egy bögre kávéval szlalomozott az asztalok és a székek között. Az idős hölgyet látva ismét melegség töltött el. Hiányzott már. Egyből el is szégyelltem magam, amiért nem látogattam meg őket a nyár alatt. Brian hatalmas tenyerét a hátamra simítva jelezte, hogy ideje volt kicsit beljebb menni az ajtónál. Észre sem vettem, hogy még mindig ott toporogtam egy helyben.

- Üljünk le, Kilences - mosolyogtam rá, majd hagytam, hogy ő válasszon asztalt.

- Szóval most Kilences vagyok? - realizálta a helyzetet, míg leültünk az egyik sarokban lévő asztalhoz.

- A Sunshine-ban az vagy. A Kilences, aki minden nap pontban négykor megérkezik - emlékeztem vissza arra az időszakra, amikor minden nap vártam, hogy Brian belépjen az üzletbe. Erre ő is elmosolyodott.

- És alig várja, hogy a dögös pincérnő felvegye a rendelését - egészített ki, mire elpirultam.

- Nem pincérnő, hanem barista - javítottam ki. Erre csak feltette mindkét kezét bocsánatkérés képpen.

- Ellie, szia! - hallottam meg mellőlünk Pamela vékony hangját. Ő volt az a lány, aki akkoriban kezdett, amikor én elmentem, akkor pedig már teljes profiként állt előttem. - Hogy vagy?

- Megvagyok, köszi. Jó visszajönni - tekintettem körbe a helyen ismét, így nyomatékosítva az előző mondatomat. - Veled mi van?

- Egyetem, tanulás... - forgatta meg a szemét. - Egyre kevesebb időm van dolgozni - panaszolta. Belegondoltam, hogy amíg nekem minden álmom volt egyetemre menni, addig másnak ez csak teher volt, amire talán a szülei kötelezték, vagy ilyesmi. Mindannyiunknak más az értékes.
- Mit hozhatok nektek? - rázódott vissza a szerepébe. Amikor Brian kikérte a cukormentes lattéját akaratlanul is hatalmas mosoly kúszott az ajkaimra. Ez is visszarepített az időben. Az egész szituáció annyira nosztalgikus volt. Élveztem. Jó ötlet volt Brian részéről, hogy idejöttünk.

- Hiányzik ez a hely? - kérdezte a barátom. Elgondolkoztam a kérdésén. Ismét végigvezettem a tekintetem az egész helyiségen. Megfigyeltem Mary mosolygós arcát, ahogy épp felvett egy rendelést, a vendégek csevegését, a diákok csendes tanulását, és Pamelát, ahogy a pult mögött ügyködött.

- Kicsit igen - vallottam be, majd tekintetem ismét megtalálta Brianét. Kék szemeiben ismét szinte elvesztem. Bennük is észrevettem a nosztalgikusságot. - De veled vagyok igazán otthon.

- Szeretlek - bukott ki belőle őszintén. Mivel nem használtuk ezt a szót minden második percben, sőt, voltak napok, amikor ki sem mondtuk, ezért ilyenkor hatalmas értéke volt. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy szerettük egymást, de hiába mondtuk volna ki folyamatosan. Csak elvesztette volna a lényegét, üressé vált volna a szó.

- Én is téged - mondtam lágyan mosolyogva, elveszve a szerelmem lényében. Csak a kisugárzása csodálatos érzésekkel töltött el.

A kávé a Sunshine-ban még mindig fantasztikus volt. Ahogy a süti is. A receptek, amiket használtunk már évtizedek óta fejlődtek, mire elérték a tökéletes állapotot. Kifogástalan volt. Briant is rávettem, hogy egyen is valamit, így ő is élvezhette a cukormentes tortájának az ízét. Teljesen lenyugodtam. Ahhoz képest, hogy mennyire rosszul indult a napom, Brian sokkal jobbá tudta tenni. Meg sem érdemeltem, hogy valaki ennyire törődjön velem. Sikerült pont műszakváltás időszakában jönnünk, amit mindig is utáltam. Mármint, ha én voltam az, aki éppen beállt dolgozni. Nem volt különösebb bajom a munkahelyemmel, de elkezdeni a dolgokat mindig nehéz. Mary és Pamela már az utolsó rendelésüket vitték ki, a délutános műszak egyik pultosa pedig már készen is állt a munkára. Kíváncsi voltam, hogy kit vettek fel a helyemre. Egy nagyjából húsz éves, nyurga, szemüveges, rövid hajú srác várta az egyen pólójában, hogy kezdhessen. Látszólag nem lehettek piszkálásoktól mentes gimis évei, de azért aranyosnak tűnt. Mary ahogy lerakta az utolsó tányért a kezéből egyből köszönt is a fiúnak és eltűnt a konyha irányába.

- Ugye csak képzelődöm? - szólalt meg Brian ijedten, mire egyből a tekintete irányába fordultam. A másik egyenruha tulajdonosa pedig nem kicsit lepett meg.

Sophie Ambers hobbijává vált, hogy lenyúlja az életem?