Szinte futva tettem meg az utat a házig, miután leszálltam a buszról. Brian üzenetére nem is válaszoltam, csak jöttem ahogy tudtam. Nagyon izgatott voltam, de ugyanakkor féltem is. Az a tipikus érzés dúlt bennem, amikor az ember pontosan tudja, hogy valami elkerülhetetlenül történni fog, de fogalma sincs, hogy az a bizonyos valami építeni fog, vagy rombolni. Az akkori kétségek közötti állapotomnál azonban bármi jobb lett volna. Hideg is, meleg is, csak nyitottuk volna már meg azt a csapot. Gyanítottam, hogy Brian nem azért hívott haza, hogy szakítson velem végleg, ugyanakkor ez is simán benne volt a pakliban.

Ezekkel a gondolatokkal értem a bejárati ajtó elé. Leblokkoltam. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Azon vacilláltam, hogy kopogjak, csak menjek be, vagy esetleg írjak Briannek, hogy jöjjön ki. Ezen az egy apró kis részleten elég sokáig voltam leragadva. Perceknek tűnt az a néhány pillanat, amíg csak tétlenül ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, mint egy szerencsétlen. Már éppen azon voltam, hogy eldöntsem, hogy mit csináljak, amikor az ajtó szép lassan kinyílt. Brian is hasonlóan tanácstalanul állt előttem. Ahogy kócos, sötét hajára, nyúzott arcára, és álmatlan, kék szemeire néztem, hirtelen belém vágott, hogy mennyire hiányzott. Szavak nem kellettek, kitárta a karjait, én pedig zokogva kapaszkodtam beléjük. Két karomat szorosan a nyaka köré kulcsoltam, olyan közel voltam hozzá, amennyire csak lehetett, ő pedig úgy húzta magához a derekam, mintha soha többé nem akarta volna elengedni. A remegéséből és a szipogásából éreztem, hogy ő is sírt, ami meglepett, mert ezelőtt még nem igazán váltottam ki ilyen reakciót belőle. Szép lassan felemelt a talajról, és egy pillanatra sem elengedve engem hátrébb lépett és becsukta a bejárati ajtót mögöttünk.

- Sajnálom - suttogtam nehezen, mert a sírásom gátolta a beszédet.

- Én is sajnálom - húzott magához még közelebb Brian, ami meglepően még lehetséges volt. Nem kellett több szó akkor. Éreztünk mindent, amit a másik érzett. Mindent megtudtam az öleléséből, amire szükségem volt. Tudtam, hogy rosszul érezte magát a történtek miatt, hogy fájt neki az eset, hogy én is hiányoztam neki. De ami a legfontosabb; tudtam, hogy szeretett.

A könnyeim csak jöttek és jöttek, egyre intenzívebben siklottak le az arcomon. Kiszakadt belőlem az utóbbi idő minden feszültsége és fájdalma. Brian már rég abbahagyta a könnyezést, csak tartott és nyugtatni próbált. Hol a hátamat, hol a hajamat simogatta, néha puszit hagyott a fejem búbján, de a zokogásom nem csillapodott. Brian szép lassan elhúzódott tőlem, de ahogy elszakadtam teste melegétől, egyből vissza is bújtam a mellkasába. Nem mondott semmit, csak kissé berogyasztotta a térdét, a combom alá nyúlt és felemelt az ölébe. Bevitt a konyhába, ahol letett a pultra, de nem ment el tőlem. Vibrálóan kék szemeit az enyémekbe mélyesztette és megfogta mindkét kezem. Adott egy puszit az arcomra, majd két hüvelykujjával letörölte nedves arcom, de hiába, mert egyből újra szét is áztatták a könnyek.

- Mit adjak, nyugtatót, édes szerelmem? - kérdezte olyan gyengéden, ahogy még sosem hallottam beszélni. Sikeres volt a mondata, mert elmosolyodtam tőle. Ellépett mellőlem és elkezdett teát főzni. Közben folyamatosan beszélt hozzám, mindenféle teljesen random dolgokról, csak hogy jobb kedvre derítsen. Minden egyes percben fizikai kontaktust is teremtett, néha megsimította a karom, fejem, lábam, vagy éppen puszit adott. Azonban még mindig nem tudtam teljesen lenyugodni. Brian legalább öt pohár hideg vizet itatott meg velem, nehogy elájuljak. Ahogy elkészült az itallal lesegített a pultról, és az egyik kezében a bögrével, a másikkal az én kezemet fogva elindult a nappali felé. Letette a teát az asztalra, majd leült a kanapéra és az ölébe ültetett. A hátamat szorosan a mellkasához húzta és nyugtatni próbálta a lassan apadni kezdő könnyeimet. Ennél a pontnál már tényleg fogalmam sem volt, hogy egyáltalán miért sírtam. Olyan volt, mintha a testem így akarta volna kimosni magából azt a sok szennyet, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennem. Ez az utóbbi idő nagyjából az elmúlt évemet fedte le. Legalábbis ennyi érzelem nem az elmúlt két napban gyűlt össze, az biztos. Szegény Brian már teljesen kétségbe volt esve. Sajnáltam is, tekintve, hogy férfi létére ennyi hirtelen bőgést kellett feldolgoznia. De jól bírta. Amikor már minden könnyem elfogyott, végre valahára elapadt a sírásom. Teljesen kiürültnek éreztem magam, mégis nyugodtnak. Brian előre hajolt és a kezét mögülem az asztalon lévő bögréért nyújtotta. A markomba adta, én pedig aprókat kortyoltam belőle, amennyire a szipogásom engedte. Közben Brian egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Mintha attól félt volna, hogy ha egy kicsit nem figyelne rám, akkor valami rossz történhetne velem.

- Köszönöm - nyomtam a kezébe az üres poharat. Elvette tőlem és az asztalra helyezte, majd egyből vissza is fordult felém. Tudtam, hogy meg kellett volna beszélnünk a dolgokat, de akkor a gesztusaiból mindent megtudtam, nem kellettek szavak, rendben voltunk. Brian egy arcomba lógó tincset óvatosan a fülem mögé simított, majd két ujját végighúzta az arcélemen.

- Anyukádnál voltál? - kérdezte, én pedig csak némán bólintottam. - Akkor már tud mindent? - erre a kérdésre is csak bólogattam. - Na, már épp ideje volt. Jól fogadta?

- Mondhatni. Viszont elmondhattam volna már sokkal hamarabb is - gondoltam vissza a tegnapi eseményekre. Ki is ment a fejemből, amit anyám elmondott.

- Én mondtam végig, de nem hallgattál rám, mert makacs vagy - mondta, de egyáltalán nem úgy, mintha ezt felróná nekem. Csak szeretet tükröződött a szavaiból. - De legalább már megtetted. Gondolom könnyebbített a lelkiismereteden.

- Igen, de nem csak erről van szó - kezdtem volna bele a történetbe, de a barátom ismét félbeszakított.

- Tudom, sokkal jobb érzés, hogy érzed a támogatását - mosolygott. Szegény, nagyon helyettem akart mesélni.

- Brian szívem, hagynád, hogy végigmondjam? - csattantam fel, mire csak szaporán bólogatott és bocsánatkérés képpen nyomott egy puszit az arcomra. - Kiderült, hogy annak idején anya azért költözött be az idősek otthonába, hogy a házat eladhassa. A ház árát pedig teljes egészében nekem szánta - magyaráztam, mire Briannek elkerekedtek azok a szikrázóan kék szemei és láttam rajta, hogy már alig várja, hogy tovább folytassam. - Tudta, hogy ha akkor adta volna oda, amikor elköltöztem, akkor nem fogadtam volna el. Túl makacs voltam ahhoz, hogy elfogadjam a segítséget. Biztos voltam benne, hogy egyedül is boldogulok. De persze már bebizonyosodott, hogy nem...

- Mi az, hogy nem? - háborodott fel Brian. - Ellie, te vagy a legtalpraesettebb ember, akivel valaha találkoztam. Tizennyolc éves korodban teljes mértékben, szülői támogatás nélkül fenntartottad saját magad.

- De ez nem jelent semmit, mert kirúgtak, elvesztettem a lakásom és minden irányítás kicsúszott a kezeim közül.

- Ellie, nézz rám - fordította maga felé a fejemet Brian. A szemeibe néztem, amik most a legkevesebb tekintettel pillantottak rám. - Nem a te hibád - mondta lassan. - Érted? Nem a te hibád - ismételte meg. Bólintottam egy aprót, mire elmosolyodott.

- A lényeg, hogy most a ház teljes ára az enyém - tértem vissza a témára. - Brian, ebből a pénzből...

- El tudsz menni egyetemre - fejezte be a mondatomat lelkesen. Az én arcomról azonban lelankadt a mosoly és gyengén megráztam a fejem.

- Nem megyek egyetemre - motyogtam kissé elszomorodva.

- Nem mész egyetemre? - ismételte meg csodálkozva. - Hogyne mennél?! Már mióta vársz rá!

- Gondolj bele, Brian. Idén már nem kezdhetem el, mert nem jelentkeztem. Az egész évem szóljon arról, hogy felvételire készülök? Ráadásul két évvel a gimi után kezdjem el a fősulit? Elmenne akkor az érettségi után hét év az életemből, ami alatt semmi karriert nem építhetnék és innentől számítva hat év múlva friss diplomásként kéne elkezdenem elhelyezkedni. Én ezt így nem akarom - magyaráztam.

- De nem is sajnálnád, ha nem mennél? - kérdezte bánatosan a szemembe meredve.

- Eddig is úgy volt, hogy nem megyek - rántottam meg a vállam.

- De most van lehetőséged rá. Biztos nem bánnád meg, ha kihagynád?

- Igazából... - gondolkoztam el. - Azt hiszem így lesz a legjobb - mondtam ki magabiztosan. - Így már elkezdhetek dolgozni, karriert csinálni, és talán egy nap viszem valamire.

- Amilyen ambiciózus vagy, biztos vagyok benne, hogy nálam is sokkal messzebbre fogod vinni. Akármibe is kezdesz - mondta teljesen komolyan. Szavai olyan erőt adtak, amit senki más nem tudott kiváltani belőlem, csakis ő. Ezzel az egyetlen egyszerű mondatával olyan motivációt adott, hogy legszívesebben azonnal felpattantam volna és elkezdtem volna tenni a céljaimért.

- Köszönöm - mosolyogtam rá. - Kérdezhetek valamit? - váltottam hirtelen témát. Brian csak aranyosan bólintott egyet. - Mit csináltál amíg nem voltam itt? - tettem fel a kérdésem, mire Brian beharapta az alsó ajkát és félrenézett. Elég rossz előérzetem támadt.

- Biztos, hogy akarod tudni? - pillantott félve a szemembe. Erről a mondatról eszembe jutott az első csókunk, bár a mostani helyzet nem igazán hasonlított ahhoz. De azért az emlék még így is megmelengette a szívemet, ahogy valószínűleg életem végéig meg fogja. Szituációtól függetlenül. Akkor viszont mégis automatikusan hátrébb húzódtam tőle a kanapén.

- Mi az, amit nem akarsz elmondani? - kérdeztem vissza nagyot nyelve. Féltem, hogy ami következett, az elronthatott mindent.

- Marcus-szal találkoztam - vallotta be egy kis félelemmel a hangjában. Nem is fogtam fel amit hallottam.

- Hogy mi a jó eget csináltál? - sokkolódtam le. Mindenre számítottam, csak erre nem. El nem tudtam képzelni, mi dolga lehetett az exemmel.

- Találkoztam Marcus-szal - ismételte meg, kissé magabiztosabban. Tekintetemmel minél jobban próbáltam kifejezni, hogy alig vártam, hogy tovább folytassa a kis meséjét.
- Ma reggel - tette hozzá. - Mivel tegnap későn mentél el...

- Te mentél el - vágtam a szavába. Tényleg ő volt az, aki lelépett először, nem pedig én.

- Jó, igen, de a lényeg, hogy már este volt - terelte vissza a figyelmet a történetre. - Szóval egész éjjel vezettem és gondolkoztam, és végül arra jutottam, hogy szeretnék beszélni az exeddel - darálta le, de ezután csendben maradt.

- Mit akartál megbeszélni vele? Hogy milyen jó neki, mert Sophie-val van? Hogy mennyire jól tette, hogy elhagyott? - háborodtam fel. Természetes automatikusan előtört belőlem a féltékenység, nem tudtam kontrollálni a szavaimat. Persze Brian csalódott tekintetét látva egyből elszégyelltem magam. - Sajnálom.

- Marcus még mindig egy barom, amiért Sophie miatt ott hagyott téged, de hálás vagyok neki, mert nélküle soha nem találtam volna meg életem szerelmét - mondta határozottan a szemembe. Hangját igyekezte kifejezéstelenre tompítani, de a szeretet még így is ordított belőle.
- Egyébként Marcus nem egy rossz ember.

- Na erre a megállapításra hogy jutottál el? - csaptam össze a két tenyerem.

-Szeretett téged, csak nem eléggé - mondta nyugodtan. - Azt, hogy szakítottatok, ő is veszteségnek élte meg, nem pedig megkönnyebbülésnek. Azt mondta, hogy nagyon vigyázzak rád, mert ilyen értéket nem szabad csak úgy eldobni.

- Valahogy ő mégis megtette - forgattam meg a szemeimet. Túl voltam már az exemen érzelmileg, de még mindig haragudtam rá, sőt, utáltam.

- Beismerte, hogy hibázott - mondta Brian. Úgy éreztem, hogy Marcust akarja védeni, és ez nagyon nem tetszett.

- De a mi kapcsolatunkat azért tönkre akarta tenni. Aztán meg azt mondta, hogy vigyázz rám, amikor ő cseszett ki velünk - makacsul ragaszkodtam az elvemhez, miszerint Marcus egy barom.

- Ellie, te csókoltad meg - emlékeztetett, mire elszégyelltem magam. Valóban én is ugyanannyira hibás voltam. - Sőt, ha ő nem teszi meg, magadtól el sem mondtad volna - folytatta, mire még rosszabbul kezdtem érezni magam és inkább meg sem szólaltam. - Marcus csak féltékeny lett, amikor meglátott minket együtt. Rájött, hogy mit veszített el és valami hirtelen bekattant neki, bunkó lett. Sőt, egyenes gonosz. Ettől függetlenül nem egy rossz ember.

- Ezt mondta? - képedtem el teljesen. El sem hittem, hogy az exemről beszéltünk.

- Ezt - bólintott. - Azért akartam vele beszélni, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehetett neki az elvesztésed. Mert őszintén, én elgondolkodtam rajta, hogy szakítsak veled - vallotta be, mire fájó érzés markolt a szívembe. Ezt Brian egyből észrevette és a kezem után nyúlt, majd megszorította azt. - Nagyon nagy hiba lett volna.

- Megértelek. Hülye voltam, elrontottam - motyogtam magam elé meredve. Bár míg anyámnál voltam lehetségesnek tűnt, hogy Brian szakítani akart velem, de legbelül nem gondoltam volna, hogy valóban gondolt erre. Talán mégsem szeretett annyira, mint hittem?

- Én is hibáztam, mert nem így kellett volna reagálnom. Csak csalódtam - ez még jobban fájt. Az egyik legrosszabb érzés a világon, amikor az az ember, akit legjobban szeretünk, a szemünkbe mondja, hogy csalódást okoztunk neki. Hirtelen nagyon utáltam magam. Már majdnem újrakezdtem a sírást, amit az imént végre abbahagytam. - Ell, nézz rám
- húzta magához a tekintetem.

- Sajnálom, nagyon - mondtam a szemébe. Elmosolyodott.

- Már nem tudunk rajta változtatni. Nem haragszom, elhiszed? - szólt hozzám lágyan, szeretetteljesen. Csak némán bólintottam, mert belül még mindig rettenetesen éreztem magam. Eddig csak a saját problémáimat, a saját szomorúságomat láttam, és belegondolni Brian szemszögébe iszonyú volt. Ha nem is haragudott, csalódott, és ez sokkal rosszabb volt. Brian a másik kezét is az arcomra tette, így kényszerítve, hogy csakis rá nézhessek. Kék szemei szikráztak a szerelemtől. Nem láttam bennük csalódást, amibe meglepett, de egyben meg is nyugtatott. - Nem haragszom - ismételte meg. Hüvelykujjával végigsimította a szemem alatti vékony csontot, én pedig erre az apró mozdulatára is az egész testem megborzongásával reagáltam. Ezt ő is észrevette és elégedett mosoly ült ki az ajkaira. Közel hajolt a számhoz, de nem csókolt meg. Várt valamire, mintha nem merte volna anélkül megtenni. Pedig nem is ő volt a sértett, nem neki kellett volna bizonytalannak lennie.

- Nagyon szeretlek, Brian West - suttogtam, mire egy felfoghatatlan másodperc alatt csókba húzott. Kezei végig az arcomat ölelték körbe, ez a gesztus pedig a lehető legromantikusabbá varázsolta az egészet. Csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire vágytam erre pillanatra. Ezer évvel az előttinek tűnt, hogy utoljára megcsókolt. Hihetetlen mértékű megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. Olyan szerelmes voltam, mint még soha, olyan intenzíven dúlt bennem minden, amire azelőtt még nem volt példa. Mintha ezután a kevés külön töltött idő után valami új került volna a kapcsolatunkba, megerősödött a kötelék köztünk.

Vajon belőle is ilyen erős érzéseket váltott ki ez a csók?