Gyomorgörccsel álltam a hófehér, százhuszonhetes számú ajtó előtt. Anya semmit sem tudott az utóbbi két hónap történéseiből. Amikor néha felhívott úgy tettem, mintha még meg lett volna az állásom, a lakásom. Egyedül azt tudta, hogy Briannel együtt voltunk. Tudtam, hogy nagyon csalódott lesz, ha megtudja az igazat, de nem voltam képes neki tovább hazudni. Főleg mivel nem is tudtam volna máshová menni, mint hozzá. Összeszorított szemekkel mély levegőt vettem. Most vagy soha. Remegő kezemet ökölbe zártam és hagytam, hogy kopogjon a fa ajtón. Óráknak tűnő másodpercekkel később anya ősz feje bukkant fel az ajtóban.

- Ellie? - csodálkozott észrevéve engem. Nem bírtam tovább, egyből zokogva a nyakába borultam. Kicsit lesokkoltam ezzel, de pillanatok múlva már kezei lassan simogatták a hátam. A vállam rázkódott, megint úgy éreztem magam, mint amikor kiskoromban anya ölében sírtam. Amikor még szinte minden normális volt. Amikor Angela még velünk volt, anya nem volt depressziós és én sem voltam magányos. Hihetetlen, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, hogy megint így érezzem magam.

- Gyere kincsem - húzott be a szobába a nő, majd becsukta az ajtót. Olyan tipikus mindentudó tekintettel nézett rám, amivel csak az anyák tudnak nézni. Amikor tisztában vannak vele, hogy hazudtál nekik. Van ennél frusztrálóbb tekintet? - Mesélj el mindent szép lassan - kért. Letöröltem a könnyeim, mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Mindent elmondtam neki amiről lemaradt. A kirúgásomat, a lakásom elvesztését, a Marcus-szal való találkozásomat, a csókot, hogy Briannel összeköltöztünk, még az ünneplős vacsinkról is meséltem egy kicsit. De arról tényleg csak egy kicsit... Elmondtam a gyűrűs sztorit is, aztán a következő egy hónap fontosabb történéseit is. De persze a legrészletesebben a mai napról beszéltem, egészen attól kezdve, hogy Brian idegesen hazajött, a Marcusékkal való találkozáson át, egészen addig, hogy eljöttem anyához. Igyekeztem minden részletet elmondani. Anya végig csendben hallgatott, néha bólogatott. A történet végére már ismét könnyek áztatták az arcom.

- Nem akarom elveszíteni... - suttogtam magam elé a mondandóm befejeztével.

- Nem fogod - simított végig gyengéden a hátamon a mellettem ülő nő. - Akármilyen reménytelennek tűnik, biztos vagyok benne, hogy nem lesz vége. Soha nem láttam még olyan erős szeretetet, mint ami köztetek van. Pedig már elég sok párt ismerek és ismertem a hatvanhat évem alatt - szavai mosolyt csaltak könnyes arcomra.

- Tényleg nagyon szeretem - bólintottam, miközben néhány újabb forró könnycsepp áradt ki a szememből.

- És ő is téged - jelentette ki határozottan. Efelől nekem sem volt kétségem. Csak abban nem voltam biztos, hogy szeretett-e annyira, hogy megbocsásson nekem.

- Mit kéne csinálnom? - kértem tanácsot.

- Adj neki időt - biccentett. - Mondtad, hogy amúgy is idegesen jött haza. Rossz napja volt, lehet, hogy máskor teljesen másképp reagált volna.

- Akkor ne keressem? - pillantottam a mellettem fekvő telefonomra.

- Inkább ne. Egyelőre - tanácsolta. Nagyot sóhajtva hátradőltem az ágyon. - Egyébként miért nem mondtad el, hogy elvesztetted a lakásod, meg a munkád?

- Nem is tudom - ráztam meg a fejem. - Annyira hittél bennem amikor elmentél. Úgy éreztem, hogy ha megtudod az igazat, akkor csalódni fogsz bennem.

- Pedig elmondhattad volna...

- El akartam. Nem is tudod hányszor - vallottam be. Brian is annyiszor mondta, hogy beszélnem kell anyával, de nem hallgattam rá. Pedig kellett volna.

- Nem, Ellie, komolyan mondom. El kellett volna mondanod - titokzatoskodott. Arcán egy sunyi mosoly villant meg, ami egyből kíváncsivá tett.

- Anya miről beszélsz?

- Egy éve eladtam a családi házat emlékszel? - kérdezte, mire értetlenkedve bólintottam. Hogyne emlékeztem volna rá? Fogalmam sem volt ezzel hova akart kilyukadni.

- Mit gondolsz, megettem az árát? - viccelődött, de én még mindig nem értettem egy szót sem az egészből. Anya az összezavarodott tekintetem látványára felnevetett. - Ellie, ne mondd már, hogy nem tudod miről beszélek.

- De én tényleg... - és akkor leesett. A szám elé kaptam a kezeimet és elhomályosodott a látásom. Felpattantam az ágyról és anyára meredtem. - Ez most komoly?

- Mind a tied, Ellie - állt fel ő is velem szemben és két kissé ráncos keze közé vette az arcomat. - Azért jöttem ide, mert azt akartam, hogy az a pénz a tied legyen.

- Tehát nem bíztál abban, hogy boldogulok majd egyedül? - vontam fel a szemöldököm, mert azért ez egy kicsit rosszul esett tőle.

- Tudtam, hogy egyedül is menni fog. Egyszerűen csak aggódtam érted. Pontosan azért, hogy mi lesz, ha az történik, ami végül meg is történt. Hogy kiesik a kezedből az irányítás és elvesztesz mindent - magyarázta meg. - Ha nem lett volna Brian, most mégis mihez kezdtél volna? - vetette fel.

- Biztos lett volna megoldás... - kezdtem volna magyarázkodni, ám nyilvánvalóan mindhiába.

- Igen, én is biztos vagyok benne, hogy találtál volna valamit, mert fantasztikus lány vagy.

- De miért nem mondtad ezt el hamarabb? - kérdeztem.

- A megfelelő pillanatra vártam. Nyilván én is azt szerettem volna, hogy magadtól boldogulj és ne legyen szükséged erre a pénzre - magyarázta.

- Pedig tudod, hogy mekkora szükségem lett volna rá... - céloztam az egyetemre. Ha anya ezt elmondta volna egy évvel hamarabb, a szeptembert már kezdhettem volna a főiskolán.

- Annyira biztos voltál magadban... - bizonytalanodott el a hangja. - Olyan voltál, mint akinek semmilyen segítségre nincs szüksége.

- Pedig te is tudod, hogy jól jött volna az a pénz - hangom már szinte vádló volt, ami miatt egyből el is szégyelltem magam. Hiszen az anyám mégis csak eladta a házát miattam és bevonult ebbe az otthonba. Én meg mindvégig azt hittem, hogy megbolondult, amiért csak úgy bejött ide. Az előző szavaim csalódott ábrázatot adtak anyának. - Én... nem úgy értettem... - szabadkoztam lehajtott fejjel.

- De igazad van, Ellie. Tényleg odaadhattam volna hamarabb - mondta meglehetősen kevés érzelemmel a hangjában. - Lehetek nagyon őszinte? - emelte rám kissé érdes tekintetét. Értetlenül bólintottam egyet válasz képpen. - Haragudtam rád, amiért elmentél. Mérges voltam, mert mindent megtettem, hogy jó életed legyen otthon, te mégis mindenképp menni akartál. Sokáig úgy gondoltam, hogy megérdemled, hogy ne kapd meg a ház árát - vallotta be. Nem válaszoltam neki mert a gondolatok csak úgy pörögtek az agyamban. Én az egészet úgy fogtam fel, hogy ahogy tizennyolc éves lettem egyből leleptem otthonról. Eljöttem az anyámtól, aki a nővérem halála óta alig foglalkozott velem. Aki annyira bele volt temetkezve a saját fájdalmába, hogy a lánya szenvedését észre sem vette. Abba bele sem gondoltam, hogy ez az egész neki milyen érzés lehetett. Elfelejtettem, hogy az anyám is ember volt. Azt vártam tőle, hogy erős maradjon, engem is megvigasztaljon. Pont ezért is voltam olyan dühös rá, amiért depresszióba esett, és az egész gyerekkoromat ebben az állapotban kísérte végig.

- Sajnálom... - suttogtam magam elé a földre. Nem tudtam mást mondani neki. De tényleg, őszintén sajnáltam, amit tettem vele.

- Úgy éreztem, hogy Angela után téged is elvesztelek, ha elmész - törtek ki belőle rég elfojtott könnyei. Ahogy ezt a mondatot kimondta, mintha rengeteg fájdalom egyszerre szakadt volna ki belőle. - Csak itt az otthonban jöttem rá, hogy valójában már azon a napon elvesztettelek, amikor a nővéred meghalt. Egy napon, mind a két lányom kilépett az életemből. Angelát elvette tőlem az élet, téged viszont én zártalak ki - szavait halkan, megtörve ejtette ki. Könnyei lassan csordogáltak végig kissé ráncos arcán. De miközben beszélt, már az én szememből is erősen készült kitörni az elmúlt évek fájdalma. A leghihetetlenebb számomra az volt az egészben, hogy miközben ezek az érzések uralkodtak benne, eladta a házát, hogy nekem legyen pénzem, ha majd szükségem lesz rá. Olyan csodálatos anyám volt, amilyenre valójában mindig is vágytam, csak nem vettem észre. De már kiderült az igazság és ez mindkettőnket felszabadított.

Egész éjszaka ébren feküdtem anya mellett, míg ő békésen szunyókált. Miután meg tudtunk beszélni mindent, ő teljesen megnyugodott. Nekem viszont pörögtek a gondolatok a fejemben, na meg időnként a könnyek az arcomon. Bár még csak egy hónapja éltem Birannel, mégis annyira hiányzott mellőlem. Az, ahogy a fülembe súgta, hogy aludjak jól, majd átkarolt és magához húzott, majd egyből el is aludt mellettem. Akárhányszor rá gondoltam kitört belőlem a zokogás, mert annyira féltem, hogy Brian nem bocsát meg. Egy ideig csak forgolódtam az ágyon, aztán elegem lett és felkeltem. Kimentem a teraszra. A beton hidege a csupasz lábamon keresztül az egész testemben borzongást okozott, bár ekkor ez érdekelt a legkevésbé. Augusztusi éjszaka volt, tehát egészen meleg, de a pántos, rövid hálóingem mégsem bizonyult elégnek. Bár csak első emeleti magasságban voltam a városi fények így is nagyon szépen látszódtak. Mindig is imádtam ezt nézni, bár régen tehettem, mivel Brian teljesen a város szélén lakott. Meleg tenyeremet a jéghideg vaskorlátra kulcsoltam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Szívem szerint csak rohantam volna, amíg meg nem érkezem a karjaiba. Az agyam viszont erre a gondolatra néhányszor már nemet mondott. Hiszen valószínűleg Brian hallani sem akart rólam, ha megjelentem volna hirtelen, ötletem sem volt mit csinált volna. Inkább nem is akartam belegondolni, mert csak még jobban elszomorított. A másik ötletem az volt, hogy írjak neki, vagy felhívjam, de ezt is el kellett vetnem. Ha írtam volna neki, és nem írt volna vissza, akkor csak csalódott lettem volna, ami rosszabb, mint így, hogy nem létesítettem vele semmi féle kapcsolatot. Ha hívtam volna, de nem vette volna fel, akkor a szívem szakadt volna meg. Ahogyan anya is mondta, várnom kellett. Nem tehettem meg én az első lépést. Ezúttal nem. Neki kellett keresni engem, nem neki őt. Én rontottam el, hát akármennyire fájt is, meg kellett várnom, hogy megbocsásson nekem. Akkor is, ha akkor ez bizonyult a legnehezebb feladatnak a világon. A másik téma, ami foglalkoztatott, az a tény volt, hogy a régi családi házunk ára egy az egyben az enyém volt. Ebből a pénzből meg tudtam volna valósítani az álmaim, vagy legalábbis elindulni az úton, hogy megvalósuljanak. Egyetem, kávézó, amit csak akartam végre lehetségessé vált. De mégsem tudtam elég lelkes lenni. Az igazi álmomba beletartozott Brian. Ő volt a valódi álmom, mindent vele akartam elérni. Úgy éreztem az egész semmit sem ér, ha ő nincs benne. Muszáj volt várnom rá. Így hát csak hagytam, hogy a hűvöskés szél a hálóingemen át a bőrömet érje, míg a városra meredtem.

- Mennyit aludtál az éjjel? - kérdezte anya, miközben a reggelinket fogyasztottuk az étkezőben a többi idős itt lakóval együtt. Szerencsére az otthon vezetői rendesek voltak, és megengedték, hogy egy napot itt töltsek. A rántottámat kapargáltam a villámmal, meglehetősen kevés étvágy kíséretében.

- Semennyit - ismertem be az ételemre meredve. - Ilyen egyértelmű?

- A hatalmas sötét karikák a szemed alatt elárulnak - kuncogott, mire én megforgattam volna a szemem, ha lett volna energiám hozzá. - Gondolom jó sokat sírtál is, mert alig látszik a barna a szemedből, annyira be van dagadva. Igazam van? - kérdezte költőien már jóval lágyabb hangon. Csak némán bólintottam.

- Jó reggelt Scarlett! - ült le az édesanyám mellé egy nála néhány évvel idősebb nő. Arca csak úgy ragyogott a boldogságtól és az energiától. - Csak nem ő a lányod? - pillantott rám meglepődve, bár játékos vigyorral az arcán. Szimpatikus volt.

- Igen ő az, Ellie - mosolygott rá vissza anyukám. - Itt tölt egy napot.

- Remélhetőleg csak egyet - tettem hozzá a nem létező bajszom alatt morogva, bízva abban, hogy senki nem hallotta meg.

- Örülök, hogy megismertelek, Ellie - tartotta felém a kezét az idős hölgy, amit kedvesen meg is ráztam. - Annie vagyok, de hívj csak Annie néninek - mutatkozott be. - Én vagyok anyád legjobb barátnője - magyarázta el, mire az említett nő csak nevetve bólintott.

- BFF, vagy mi a frász - értett egyet vele anya, mire kitört belőlem a nevetés. Úgy igazán, hogy mindenki felém fordult.

- Anyu, te mégis honnan tudsz ilyeneket? - tudakoltam még mindig derülve.

- Nehogy azt hidd, hogy nem használunk Facebookot, drágám - oktatott ki anya legjobb barátnője. Azaz a BFF-e. Azaz Annie néni. - Szerinted mégis mit csinálunk itt bent egész nap?

- Bingóztok? - tippeltem félve.

- Azok az idők már elmúltak, drágám - legyintett Annie néni. - Ez már a huszonegyedik század. Csak nem gondolod, hogy ilyen régimódiak vagyunk? - vont kérdőre. Helyesbítek, nagyon szimpatikus volt a nő.

- Ne haragudjon Annie néni - tettem fel a kezem védekezés képpen, de azért a kuncogásom nehezen tudtam elnyomni.

Reggeli után már kicsit jobb kedvvel mentem vissza a szobába. Anya úgy döntött, hogy lent marad a legjobb barátnőjével egy kicsit, így egyedül voltam. Volt lehetőségem körülnézni a szobában. Legjobban anya komódja érdekelt, aminek tele volt zsúfolva mindenfélével a teteje. Mégis egyből megakadt a szemem a közepén lévő kis, aranykeretes képen. Tényleg egészen pici volt, nagyjából a tenyerem felét tette ki, ahogy a kezembe vettem. Angela volt rajta. Sötétbarna, rövid haja szépen keretezte vékony arcát. Kék szeme nevetett a képen. Biztosra vettem, hogy ez a fotó akkor készült, amikor én még nem éltem. Angela nagyjából velem egyidős lehetett rajta. Az ujjammal óvatosan végigsimítottam az üvegen, mintha így őt érinthetném meg. Gyönyörű lány volt. Annak az autóbalesetnek nem szabadott volna megtörténnie. Hirtelen eszembe jutott az apám. Illetve, leginkább Angela apja, hiszen ő ismerte is. Hihetetlen, hogy még a saját lánya temetésére sem jött el. Apámról nem sokat tudtam, mert amolyan tiltott téma volt nálunk, de azt hallottam, ahogy anya arról beszélt valakivel telefonon még a nővérem temetése előtt, hogy a férfi nem fog eljönni. Azért egy kicsit mindig is sajnáltam, hogy nem ismertem sosem. Nem tartottam jó embernek, de mégis az édesapám volt.

- Látom megtaláltad Angela fényképét - hallottam meg anyám hangját az ajtó felől. Egy kicsit összerezzentem, mert nem számítottam az érkezésére. - Fordítsd meg - mondta, mire értetlenül a kép másik oldalára meredtem. Azon az oldalon rólam volt egy kép. Elmosolyodtam. Nagyjából hét éves lehettem, amikor a fotó készült. Hajam két copfba volt fogva, jobb első fogam helyén pedig egy lyuk tátongott ahogy vigyorogtam. Elnevettem magam a látványon.

- Miért pont ez a kép? - kérdeztem anyára nézve.

- Mert cukker - magyarázta meg anya, mire ismét elnevettem magam a szóhasználatán.

- Látom Annie néni tanít téged.

- Úgy van - bólintott. - Hoz egy kis vidámságot a mindennapjaimba.

- Örülök, hogy találtál egy ilyen jó barátot - mondatomat egy jó nagy ásítás kísérte.

- Miért nem alszol egy kicsit? - terelt az ágy felé anya. Csak kábán bólintottam egyet és ledőltem az ágyba. Ahogy az kiskoromban is volt, anyu betakargatott, megsimította az arcom, majd kiment a szobából. Ha akartam volna se tudtam volna gondolkozni. Pillanatok alatt nyomott el az álom. Fogalmam sincs mennyit alhattam, de a telefonom hangos pittyenése ébresztett fel. Hirtelen minden adrenalin szétáradt az ereimben és mint akit rakétából lőttek ki, rohantam a telefonomhoz. Remegő kézzel nyomtam meg a bekapcsoló gombot. A képernyőn Brian neve alatt csupán ennyi állt:

"Hazajössz?"