Briannel már több, mint egy hónapja éltünk együtt. A nyár már az utolsó hónapjában járt, én pedig még akkor sem dolgoztam. Konkrétan a barátom tartott el, emiatt pedig elmondhatatlanul nagyon rosszul éreztem magam. Tizennyolc éves korom óta magamat tartottam el, dolgoztam, saját lakásom volt, nem szorultam senkire. Ennek ellenére egy évvel később már a barátom pénzelte gyakorlatilag mindenemet. Bár azt mondta, hogy ebben semmi rossz nem volt, sőt tudtam is, hogy szívesen tartott el, élvezte a családfő szerepet, de én mégsem éreztem jól magam ebben a helyzetben. Szerettem önálló és független lenni ebben a tekintetben, nem mások segítségére szorulni, hanem a saját lábamon állni. A kiadóban végül azért nem kezdtem el dolgozni, mert Brian ragaszkodott hozzá, hogy legyek egy kicsit otthon, nyugton, pihenjek. Egyébként sem nekem való volt a kiadó. Legalábbis Brian szerint sokkal jobban állt nekem a vendéglátóipari munka. Tehát a napjaimat zömmel otthon töltöttem, takarítottam, főztem, olvastam, filmeket néztem, aztán esténként Briannel voltam. Egy ideig még élveztem is, de hamar fojtogatóvá vált a semmittevés. Ezért is akartam már nagyon egy munkát, mert egy hónap alatt teljesen egyhangúvá és unalmassá vált az életem. Ezzel ellentétben Brian már csak egy lépésre volt az apja könyvének kiadásától, ráadásul két hete elő is léptették a munkahelyén. Persze hihetetlenül örültem a sikereinek, és az álmai beteljesedésének. Tudtam, hogy boldog volt és ez engem is boldoggá tett.

Egy átlagos kedd délután a kanapén heverve bámultam a tévét. Ahogy mindig, csak váltogattam a csatornákat, de pár percnél tovább egyik buta műsor sem tudta lekötni a figyelmemet. Az órát figyeltem, mert vártam, hogy Brian hazajöjjön. Már egy ideje haza kellett volna érnie. Nem tudtam miért késhetett ennyit. Kinyomtam a tévét és a telefonom keresésére indultam. Éppen tárcsáztam volna a barátom számát, amikor egy jó nagy, dühös ajtócsapódást ütötte meg a fülemet a bejárat felől. Bár az enyhe kifejezés, hogy megütötte a fülemet, sokkal inkább fejbe vágott a hang. Brian, az előbbi hang előidézője, idegesen lépett be a nappaliba, miközben kigombolta az inge nyakát. Helyesbítek, inkább majdnem kitépte a gombot a helyéről. Mielőtt még bármit is felfoghattam volna az eseményekből, odalépett hozzám és szorosan átölelt. Úgy kapaszkodott belém, mintha én lettem volna az egyetlen dolog az egész világon ami meg tudta nyugtatni. A kezemet a hátára simítottam, majd ő szépen lassan ellazult a karjaimban. Még sosem láttam ilyen idegesnek, nem tudtam mi történhetett vele, de nagyon aggódtam érte.

- Kérsz valamit? - szólaltam meg halkan. - Egy kávét vagy egy teát ne főzzek neked?

- Egy kávét - nyöszörögte, mint egy kisgyerek, aki kihasználja a betegségét, hogy az anyukája mindent megadjon neki.

- Gyere, nagyfiú - kuncogtam el magam, majd leültettem az étkezőasztalhoz. A konyhába léptem és nekikezdtem az italnak. - Mi történt? - kérdeztem, miközben forrt a víz a kávéhoz.

- Csak a munka - sóhajtotta, és a hangjából egyből el is tűnt a kisfiús csengés. Helyette stresszel teltek meg a szavai. - Folyamatosan problémázik a dolgaimmal a főnök.

- Dehát most léptetett elő - értetlenkedtem. Miért lenne kiakadva a munkájára valaki, aki két hete még nagyban elismerte azt?

- Igen, pont azóta nem elégedett velem. Szerinte nem is kellett volna feljebb tolnia a ranglétrán - magyarázta idegesen. - Ma is az egész csapat előtt alázott. Pedig mindent jól csináltam.

- Mit mondott? - tudakoltam. Igyekeztem a lehető leglágyabb és legkedvesebb hangomon szólni hozzá, hogy ezzel valamelyest lenyugtassam.

- Van most egy új mobiltelefon modellünk, ami teljes mértékben az én feladatom volt. Azzal van baja, hogy kisebb a kijelzője, mint amit ő elképzelt - forgatta meg a szemét. Letettem elé a forró kávét, amit egy apró csókkal köszönt meg. Tovább mesélte a napja részleteit, amit én nagy figyelemmel követtem, miközben a vállát masszíroztam. Próbáltam oldani a stresszét, ami sikerült is. Hangja egyre lágyabban szólt, s mire megitta a kávéját, már a szokásos mosolya is ott csillogott az ajkain.

- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni egyet? - vetettem fel. Mivel már legalább egy hete ki sem léptünk közösen a házból, ezért gondoltam éppen itt volt ennek az ideje.

- Oké, tetszik az ötlet - bólintott, majd magához húzott és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Átöltözök, aztán mehetünk - indultam meg a szoba felé. Mivel egy nagyon rövid bordó pamut nadrágot, és egy fehér pántos felsőt viseltem, a hajam laza kontyba tekeredett a fejem búbján, ráadásul smink egy gramm sem volt rajtam, ezért szükségesnek éreztem egy kis készülődést mielőtt kiléptem az utcára.

- Ell, nem kell, gyönyörű vagy - húzott vissza Brian. Ez a becenév már teljesen mindennapossá vált. Ellie-nek szinte már csak a komoly beszélgetéseink alatt hívott. Imádtam ezt a nevet, ezért nyilván nem is bántam, hogy így hívott. - Ha nekem tetszel, akkor nem mindegy, hogy az utcán sétálgató random idegenek mit gondolnak rólad? - simította meg az arcomat lágyan, mire elmosolyodtam.

- Magamnak nem tetszem így - magyaráztam. Tényleg kínosnak éreztem volna így kilépni a házból.
- Meg amúgy is, tényleg azt akarod, hogy ilyen rövid nadrágban menjek ki az utcára? - mutattam a sortomra.

- Legalább látják milyen jó csajom van - csókolt meg, miközben a keze a csípőm alá mászott. - De ha úgy érzed jól magad, akkor menj öltözz! - engedett el végül.

Briannel már a fél várost bejártuk, de még mindig nem voltunk fáradtak és nem is untuk meg a sétát. Rengeteget beszélgettünk és röhögtünk együtt, ami már mindkettőnkre ráfért. Brianre a munkahelyi stressz, rám meg a folyamatos unalom miatt. Ráadásul nem is nagyon voltunk hozzászokva a közös sétákhoz, mert ritkán volt erre időnk. Az eddigi egy hónapunk alatt egyszer voltunk, de akkor sem sok időre mentünk. Ezért is élveztük ezt a sétát annyira. Az idő is tökéletes volt, augusztusi estéhez híven meleg, de kellemes. Azt a várost, amit már ezerszer bejártam ismét felfedeztem a szerelmemmel az oldalamon. És így sokkal érdekesebb volt minden. Végre egy kicsit ki tudtunk kapcsolódni együtt. Arra viszont nem számítottunk, ami ezután következett. Ugyanis két olyan személy jött velünk szembe, akiket a hátunk közepére se kívántunk. Név szerint természetesen Marcus Lawson és Sophie Ambers, az exeink. Kézen fogva. Egyből húztam volna el onnan a barátomat, még mielőtt lehetőségük lett volna észrevenni minket, de Brian nem hagyta magát. Határozott, bátor léptekkel indult el a pár felé. Megszorítottam a kézfejét, ami szokás szerint az ujjaim közt pihent, mire csak biztatóan rám mosolygott. Kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt és igyekeztem lazának tűnni. Amint megláttam Marcus arcán a gonosz mosolyt már tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhetett ki. De már késő volt, nem futamodhattam meg. Ott voltak mindketten az orrunk előtt.

- Sziasztok - köszönt mosolyogva, meglepetésemre, Brian.

- Milyen jó így együtt látni titeket - jegyezte meg Marcus alig érezhető gúnnyal a szavaiban. Bár ez talán csak nekem tűnt fel, mert ismertem.

- Titeket is - biccentett a barátom. Talán egy idegen számára barátságos beszélgetésnek tűnhetett, de mi mind a négyen pontosan tudtuk, hogy szó sem volt kedvességről. - Hogyhogy újra együtt vagytok?

- Rájöttem, hogy Sophie sokkal jobb Ellánál - emelte rám az exem lenéző tekintetét. A becenevem használatáért egy szúrós pillantást kapott, mire felnevetett.

- Neked Ellie - javítottam ki egyből. - Bár jobban tetszene, ha inkább ki sem ejtenéd a szádon a nevemet.

- Jól van, Ellie - köpte a szavakat, kihangsúlyozva a nevemet. - A lényeg, hogy Sophie jobb nálad.

- Ne beszélj így vele! - sziszegte Brian, miközben fél testével elém lépett, mintha így akart volna megvédeni.

- Mert, mi lesz? - nézett fel Marcus a barátomra. Szegény exem keménynek akart látszani, de a szinte egy egész fejnyi magasságkülönbség miatt röhejessé vált. Ráadásul Brian feltűnően jobb kondiban is volt, mint ő.

- Komolyan meg szeretnéd tudni, kis törpe? - nevette ki a barátom. Erre Marcus hátrált egy lépést, egy pillanatra el is bizonytalanodott az arckifejezése, de hamar visszanyerte magabiztos ábrázatát. Brian még mindig harci pózban feszített előtte, készen arra, hogy bármikor lekeverjen egyet neki. Ezért inkább hátrahúztam őt magam mellé.

- Csak azért úsztad meg, mert nem akarok az utcán jelenetet rendezni - szólalt meg a volt barátom, mire Brian röhögésben tört ki. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, de leállítottam.

- Ha visszaszólsz neki, azzal csak leereszkedsz az ő szintjére - mondtam halkan a barátomnak, mire kifújta a levegőt és bólintott.

- Na, nézd csak kinek lett hirtelen nagy szája - szólalt meg Sophie. Ezen a mondaton csak azért lepődtem meg, mert a lánynak is ez volt az első mondata mióta találkoztunk. Inkább szó nélkül hagytam ezt a kis megjegyzést.

- A csajodnak kell megvédenie, nagyfiú? - folytatta a szapulást Marcus is. Brian ezúttal gyengéden elmosolyodott és rám nézett.

- Csak összedolgozunk - karolta át a derekam, mire melegség öntötte el a szívemet. Csak, hogy demonstrálja Marcusnak, hogy ki nyerte ezt a csatát, még egy rövid csókot is adott. - Tudod, mint egy pár. Egyszer ti is kipróbálhatnátok - szúrt oda, bár ezúttal legalább intelligensen, így nem volt ellene kifogásom. Erre már nem tudtak mit reagálni.

- Na sziasztok, jó volt találkozni - búcsúztam el a még mindig lefagyott pártól, majd el is indultunk az ellenkező irányba.

- Most nem is kapok búcsúcsókot? - szólt utánam Marcus. Lefagytam és hirtelen kivert a víz. Ezzel betalált, amivel tökéletesen tisztában volt. Még ha Brian tudott is volna a csókról, akkor is fel tudta volna bolygatni ezzel a békességünket. De ugyebár a barátomnak fogalma sem volt arról, hogy egy hónappal ezelőtt ilyesmi történt köztem és az exem közt.

- Milyen csók? - állt meg a kezemet fogó Brian. Ahogy kék szemeibe néztem bűntudat fogott el.

- Semmi, ne foglalkozz vele - húztam magam után a férfit.

- Nem is emlékszel rá? - provokált tovább az exem. Könyörgően néztem rá, de tudtam, hogy nem fogja abbahagyni. - Csak egy hónapja volt pedig. Emlékszel te, hiszen megcsókoltál.

- Miről beszél? - értetlenkedett Brian. Tudtam, hogy ebből már nem fogok kibújni.

- Semmiről, gyere, menjünk haza - húztam el. Még utoljára hátrafordultam, Marcus győztes mosolya pedig beleégett az agyamba.

A hazaút szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Brian csak némán fogta a kezem és egész úton rám sem nézett. Tudtam, hogy mindent el kellett mondanom neki, de fogalmam sem volt a reakciójáról. Abban biztos voltam, hogy nem fog jól esni neki. Bár még hivatalosan nem voltunk együtt amikor a csók történt, az viszont nem elkerülhető körülmény, hogy Briannel aznap jöttünk össze. Ahogy becsukódott az ajtó a barátomból elő is tört minden, amit az úton nem adott ki magából.

- Mi a francról beszélt az exed? Megcsókoltad egy hónapja? Egyáltalán igaz ez? Együtt voltunk már? Megcsaltál vele? - zúdította rám egyszerre minden gondolatát, mire köpni-nyelni nem tudtam.

- Nem csaltalak meg senkivel - mondtam ki talán a legfontosabb mondatot, amit tisztáznom kellett vele. - Ülj le, hadd magyarázzam el - kértem. Meg akartam fogni a kezét, hogy a kanapé felé indítsam, de elrántotta előlem tagját.

- Most ne érj hozzám! - emelte fel egy kicsit a hangját, mire fájdalom hatolt a mellkasomba. - Nem akarok leülni sem - ellenkezett, amibe beletörődtem, hiszen ellene úgysem tudtam tenni semmit.

- Amikor elmentem találkozni vele, tudod, hogy lezárjam a kapcsolatot, akkor történt - hajtottam le a fejem. Szégyelltem magam a történtek miatt. - De ő csókolt meg.

- Hagytad? - kérdezte érzelemmentesen, ami nagyon megijesztett. Csak némán bólintottam. - Akkor teljesen mindegy, hogy ki kezdeményezett.

- Magamtól nem tettem volna meg - próbáltam mentegetőzni, bár tudtam, hogy semmi haszna nem volt.

- Eddig miért nem mondtad el? - kérte számon. Teljesen jogos volt a kiakadása, hibáztam.

- Nem tudom - ráztam meg a fejem. Valójában természetesen tudtam az okát, de nem akartam elmondani neki.

- Ha most nem találkoztunk volna Marcus-ékkal akkor sosem tudtam volna meg, ugye? - kérdezte csalódottan, mire nem válaszoltam. - Menj el a házamból! - parancsolt rám, mire úgy megijedtem, mint még talán soha. A szemeim telementek könnyel.

- Ez most komoly? - nyögtem ki nagy nehezen. A szívem mintha darabjaira hullott volna, a mellkasomat összeroppantotta a fájdalom.

- Menj el! - utasított ismét, de én csak lefagyva álltam előtte. Hátrafordult és felkapta a kocsikulcsát. - Mire visszajövök ne legyél itt - mondta nekem háttal, mire a könnyeim, mint egy vízesés, úgy kezdtek folyni.

- Ezért szakítasz? - kérdeztem kétségbeesetten. - Kérlek, ne küldj el!

- Csak adj pár napot, rendben? - fordult felém. Hiába szólt hozzám keményen, láttam, hogy az ő szeme is nedves volt már a könnytől.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdeztem megtörten.

- Csak menj el - csapta be maga mögött az ajtót. Abban a pillanatban a földre rogytam és utat engedtem a keserves zokogásnak. Marcus után Brian is elhagyott. Fájdalmat okozott az az ember, akinél többet senki sem jelentett nekem, még soha. Szerettem őt, a testem minden egyes porcikájával. Ezek után pedig ugyanennyire utáltam saját magam. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd a hálószobába vonszoltam magam. Közben a könnycseppek megállás nélkül áztatták az arcomat. Mivel Brian csak pár napot mondott, ezért csak néhány ruhámat és az alapvetően szükséges dolgaimat pakoltam össze egy hátizsákba. Reménykedtem, hogy nem lesz arra szükség, hogy azért jöjjek vissza, hogy elvigyem a maradék cuccaimat is. A fürdőszobában megmostam az arcomat, majd vettem egy mély levegőt. Megkerestem a kulcsom, majd úgy hagytam el a házat, hogy bezártam magam mögött az ajtót. Ez azt is jelentette számomra, hogy akárhogy szerettem volna, nem mehettem vissza oda. Vissza se néztem, csak elindultam.

Mégis hova mehettem volna?