Puha ajkak érintésére ébredtem fel. Brian kedves, lágy puszikkal borította be az állkapcsomat. Lassan kinyitottam a szemeimet, de a fény hatására egyből össze is húztam őket. Nyöszörögtem egyet, majd megfordultam a karjaiban, hogy szembe kerüljek vele. Áhítattal végigsimított a felsőm anyagán, ami valójában az ő pólója volt. Ekkor villantak be az elmúlt éjszaka képei, mire akaratlanul is széles vigyor kúszott az ajkaimra, amit Brian előszeretettel csókolt még nagyobbra.

- Szeretlek - mondta ki a tegnap este először komolyan elhangzott szót teljesen józanul is.

- Én is téged - suttogtam sötétkék szemeibe mélyedve. Végigsimított a hajamon, ujjai beleakadtak egy tincsembe, amit aztán vígan eltekergetett. Hatalmas, szerelmes mosoly ragyogott az arcán, én pedig nem is lehettem volna boldogabb a tudattól, hogy ezt én váltottam ki belőle.

- Olyan gyönyörű vagy - motyogta az arcomat vizslatva. Annyiszor hallottam már tőle ezt a mondatot, akkor viszont mégis új értelmet nyert. Hiszen ezúttal a reggeli, csapzott, nyúzott, kócos fejemről alkotta ezt a véleményt. Attól függetlenül, hogy már tisztában voltam vele, hogy egy dögös ruhában milyen reakciót váltottam ki belőle, tudtam, hogy így is tetszettem neki. Pizsamában, leharcoltan, de persze boldogan.

- Köszönöm - nőtt még nagyobbra a mosolyom. Mióta Brian mellettem volt, azóta lett akkora az önértékelésem, hogy egy ilyen bókra ne mondjak olyasmit, hogy "Nem is, csúnya vagyok!". Ez egy olyan dolog, amit mi lányok nagyon gyakran teszünk, bár nem kéne. Már én is megértettem, hogy ha valaki szépnek lát minket, és ezt szóvá is teszi, akkor nem szabad visszautasítani a kedves megjegyzéseket. Minden lány úgy gyönyörű és egyedi, ahogy van. Nekem is csak el kellett kezdenem meglátni magamban a szépséget, erre koncentrálni, ebben pedig Briannek nagy szerepe volt. Egészséges önkép alakulhatott ki bennem a bókjai hatására. Kezét kihúzta a hajamból, és egészen a derekamig vezette le. Közelebb húzott magához, a mellkasára vont, majd a hátára feküdt.

- Hány óra van? - kérdeztem, kicsit megtörve a romantikus hangulatot.

- Nem mindegy? Vasárnap van - dünnyögte, majd a másik karját is átdobta a derekamon, ezzel még közelebb húzva forró, fedetlen felsőtestéhez.

- Várj egy picit - bújtam ki nagy nehezen a karjai közül, majd az éjjeliszekrényemről leemeltem a telefonomat. Hiába volt hétvége, tudni akartam az időt.

- Én addig beadom magamnak az inzulinomat, jó? - tápászkodott fel az ágyon, és a mellette levő fiókból elővett egy dobozt, amiből egy tűt húzott ki. Már az előző nap reggelén is volt szerencsém megnézni ahogyan ezt a feladatát végezte, de azért ismét figyelemmel kísértem a mozdulatait. Hihetetlennek tartottam, hogy az a kis tű nap, mint nap Brian életéért küzd. Ha nem lenne, akkor a cukorbetegek többségének nem sok esélye lenne. A barátom rutinos mozdulattal nyomta a tűt a bőrébe, majd emelte ki onnan. Amikor először mesélt róla, akkor még ijesztőnek tűnt, hogy saját magát szurkálja, de így, szemtanúként egyáltalán nem tűnt vészesnek a dolog. Nála ez ugyanolyan napi rutin volt, mint másnál a fogmosás. Annyira elbambultam a jeleneten, hogy észre sem vettem a telefonomat, amit még mindig a kezemben tartottam, mindössze annyi szándékkal, hogy megnézzem rajta az időt. Feleszméltem és megnyomtam a bekapcsológombot, ám a készülék nem reagált. Megismételtem a mozdulatot, de semmi eredménye nem volt. Tehát lemerült. Nyilván, hiszen egész éjszaka nem volt bedugva.

- Adsz egy töltőt? - kérdeztem Briantől, aki már visszabújt a takaró alá, onnan somolygott rám.

- Ott van az éjjeliszekrény fiókjában kettő is - mutatott a kis bútordarab felé, mire elégedetten húztam ki a fiókot. Beletúrtam a tartalmába, de a kezem kábel helyett egy kis, bársonyos tapintású, kemény valamibe ütközött. A kíváncsiságom hamar mozgatni kezdte a kezemet és kivettem a tárgyat. Meglepődve realizáltam, hogy nem mást tartok a kezemben, mint egy ékszeres dobozt. Egy kicsi, puha borítású, piros, szív alakú ékszertartót. Hirtelen felpattintottam a tetejét és azt találtam benne, amire számítottam. Egy eljegyzési gyűrűt.

- Az nem az, aminek látszik - mentegetőzött Brian, bár hangja a körülményekhez képest nyugodt volt.

- Tehát nem az a gyűrű, amivel Sophie kezét akartad megkérni - vontam le a következtetést, hangomban ordító szarkazmussal.

- Akkor az, aminek látszik - biccentett megadóan. Azt mutatta, hogy nem nagyon érdekelte a téma, ám én egyből felfedeztem az idegességet a tekintetében.

- Miért van még mindig itt? - igyekeztem nem kiborulni, bár kevés sikerrel jártam ez ügyben.

- El is feledkeztem róla - dobta be a tipikus kifogást, mintha nem láttam volna át rajta. - Már rég vissza akartam vinni, csak ott maradt, nem jutott eszembe, tényleg - nézett a szemembe. Vetettem egy pillantást a kezemben tartott ékszerre. Arany gyűrű volt, rajta két kis kővel, amik közt egy nagyobb kristály helyezkedett el. Szép volt, bár nekem annyira nem tetszett, nem volt az én stílusom. Érzelemmentes arccal nyomtam le a fedelét és dobtam a kis szekrény tetejére. Először éreztem igazi haragot Brian iránt. Megbántott, csalódást okozott. Az, hogy a gyűrű még mindig ott volt sokkal többet jelentett puszta hanyagságnál. Nem tudott túl lépni a múltján, Sophie-n. Szörnyen éreztem magam emiatt. Ledőltem az ágyra, ám ezúttal a lehető legmesszebb Briantől, ráadásul háttal neki. A karjaimat összefontam magam előtt, kezem ökölbe szorult a bennem uralkodó érzésektől, ami akkor elsősorban düh volt. - Hé, Ell, ne csináld! - kérlelt lágy hangon, miközben kezét a vállamra simította, de én egyből lelöktem azt onnan. Ennek ellenére nem adta fel. Az arcomra vándoroltak ujjai, azt cirógatták, amíg Brian ajkai a fülem mellé értek. - Sajnálom - suttogta. Nem törődtem vele. Nem akartam beszélni vele, mert féltem, hogy talán rosszat mondtam volna a dühöm miatt. Inkább elrántottam a fejem, minek hatására a csuklója tehetetlenül esett le az ágyra. Egy gyors mozdulattal átnyúlt felettem és elvette az ékszeres dobozt mellőlem. Hirtelen se szó, se beszéd felpattant az ágyról, idegesen kitárta a szekrény ajtaját és felrángatta magára az első nadrágot és pólót, amik a keze ügyébe akadtak. Nagy léptekkel vágtatott ki a szobából, amit én megszeppenve figyeltem. Még sosem láttam ilyennek. Kétségbeestem. Mérges voltam, de azért nem akartam, hogy elmenjen. Fogalmam sem volt, hogy hová mehetett, és miért. Elszégyelltem magam, amiért gyerekesen viselkedtem, és ahelyett, hogy végighallgattam volna, inkább megsértődtem. A rossz érzésemet azzal akartam csillapítani, hogy igyekeztem hasznossá tenni magam. Felkeltem az ágyból és beágyaztam. Legnagyobb bánatomra le kellett vennem Brian pólóját, de amikor leemeltem az anyagot a vállamról, akkor még utoljára jó erősen beszívtam az illatát, amiről ismét eszembe jutott az este. Hiába voltam megijedve, mert elment, hiába voltam dühös a gyűrű miatt, az emlékeim ismét mosolyt csaltak az arcomra. Hatásukra úgy éreztem, hogy semmi baj nem történhetett. Ráérősen belebújtam egy rövidnadrágba és egy ujjatlan felsőbe, majd a konyhába siettem. Csak remélni tudtam, hogy Brian evett valamit mielőtt elment, vagy legalábbis vitt magával reggelit. Bár bíztam benne, hogy ennyi év cukorbetegség után ennyi esze volt, főleg, ha ez még nekem is eszembe jutott. Úgy gondoltam, hogy azzal nem járhatok rosszul, ha csinálok egy kávét. Egy olyan igazi, jó fajtát, amit utoljára talán a Sunshine-ban készítettem. Feltettem főni a kávét, majd megkerestem a tejet és az édesítőszert. Közben az addigi mosolyom lelohadt, és az idő múlásával egyre jobban kétségbe voltam esve. Nagyon haragudtam magamra. Megbántottam azt az embert, akit szerettem, még akkor is, ha talán jogosan voltam mérges a gyűrű miatt. Érettebben is kezelhettem volna a helyzetet. Éreztem, ahogy a kitörni vágyó könnyeim elhomályosították a látásom. Felnyúltam a felső polcra egy bögréért, de az ahelyett, hogy a markomban talált volna biztos menedékre, inkább a földön landolt, darabjaira hullva. Vele együtt nálam a mécses is eltört, keservesen kezdtem sírni. Fájdalmat éreztem a lábfejemben, majd éreztem, ahogy meleg cseppek zúdulnak le a kellemetlen érzés helyéről. Ebből arra következtettem, hogy egy szilánk az én lábamat szemelte ki magának a landolásra. Nem foglalkoztam vele, kezemet az arcomba temetve bőgtem tovább. Hirtelen egy nagy tenyér siklott a derekamra, míg a másik a fejemet húzta közelebb egy kemény mellkashoz. Megjött Brian.

- Ne haragudj rám - suttogta a fülembe, miközben a könnyeim szakadatlanul a pólója anyagát áztatták. Ismét belenyilallt a fájdalom a lábamba, mire felszisszentem. Brian egyből el akart tolni magától, hogy megnézhesse az imént kiadott hangom kiváltó okát, de én inkább a nyakába csimpaszkodtam és visszahúztam magamhoz. Nem akartam még ebből a kis vágásból is ügyet csinálni. A barátom szép lassan a combom alá nyúlt, majd felemelt, ezzel védekezésre képtelenné téve engem. Ebbe beletörődve a vállára hajtott fejjel utaztam a karjaiban, egészen a nappali kanapéjáig, ahova leült, velem az ölében. Még mindig szorosan bújtam hozzá, még mindig keservesen zokogtam, ám már leginkább a lábfejemben érzett fájdalom miatt. Brian végig a hátamat simogatta, ezzel nyugtatva engem. Még mindig nem tudtam, hogy hol volt, mit csinált, miért tette, de az, hogy minden további nélkül a vigasztalásomra sietett, az többet jelentett minden szónál.

- Sajnálom, hogy megsértődtem - szipogtam, mire egy picit eltolt magától, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Megsimította az arcomat és a fülem mögé tűrte az egyik rakoncátlan hajtincsemet.

- Jogos volt. Már rég vissza kellett volna vinnem azt a hülye gyűrűt. Én sajnálom, hogy megbántottalak - kért bocsánatot, ami végre teljesen meg tudott nyugtatni. A kezei közé fogta az arcom, tenyere pedig szinte körbeérte a fejem. Magához húzott és szép lassan megcsókolt. A mellkasára vezettem a kezem, hogy ne essek rá. A derekamnál fogva egy picit közelebb húzott magához, mire a lábfejemen éktelenkedő seb a kanapé széléhez ért, én pedig felszisszentem, és épphogy elálló könnyeim ismét patakokban folyni kezdtek az arcomon. Brian egyből cselekedett, óvatosan maga mellé tett, majd felállt a kanapéról. Tudtam, hogy le akarta ápolni a sérülésem, így meg sem kérdeztem, hová ment, csak figyeltem a fürdőszoba felé futó alakját. Aztán végre vetettem egy pillantást a vágásra a lábamon. Sokkal nagyobb és mélyebb volt, mint hittem. Inkább egyből el is kaptam róla a tekintetem, mert utáltam az ilyen dolgokat. Hogy úgy fogalmazzak, a suliban nem én voltam az a gyerek, aki orvos akart lenni. De még az a gyerek sem voltam, aki kitűnő volt biológiából. Valójában anyukám felmentést írt a boncolásos órákról, mert ha olyankor én is részt vettem volna a foglalkozásokon, nagy valószínűséggel lehánytam volna a tanárt, vagy elájultam volna. Visszagondolva ez azért elég vicces volt. Brian visszatért, kezében egy komplett elsősegély készlettel. Leült mellém és óvatosan a kezébe vette a lábam. Ő is ekkor vette először szemügyre a sebet, és eléggé meghökkent a látványtól.

- Azért túl fogom élni - nyugtattam meg, mire elmosolyodott és egy papírtörlővel elkezdte leitatni a vért a vágásról.

- Ajánlom is, hogy ne halj bele - mondta, csak egy pillanatra felpillantva rám. A lábam látványától már-már rám tört a hányinger, úgyhogy ahelyett inkább Brian koncentráló arcára figyeltem. Szemeit kicsit összehúzta, szemöldöke kiegyenesedett az arcán. Száját egy vonallá préselte össze.

- Lefertőtlenítem, de csípni fog. Add a kezed - nyúlt az említett végtagom felé, amit készségesen nyomtam a tenyerébe. Igaza volt. Erősen megszorítottam a kezét, és vártam, hogy csillapodjon a fájdalom. - Jó erős vagy Ell, ha így folytatod nem akarok melletted lenni, amikor gyereket szülsz - sütötte el gonosz viccét. Tudtam, hogy csak azért mondta, hogy megnevettessen, ezzel elterelve a figyelmem a fájdalomról, és ez sikerült is neki. Bekötözte a lábamat, majd egy apró puszit nyomott a gézre ami takarta a vágásomat. Elmosolyodtam a romantikus gesztustól. Felegyenesedett és azzal a lendülettel meg is csókolt.

- Feltakarítok a konyhában - jelentettem be, mire Brian hitetlenkedve felnevetett.

- Na még mit nem! - ellenkezett egyből és felkapott a kanapéról az ölébe. Az imént említett helyiség felé vitt, és lerakott az egyik székre az étkezőasztal mellett. - Majd én összeszedem a szilánkokat - szedte elő a hűtő mellől a seprűt és a lapátot, majd neki is állt a munkának.

- Köszönöm - hálálkodtam. Egy kis csend telepedett ránk, pontosan addig az ideig, amíg összeszedtem a bátorságot ahhoz, hogy kérdezzek. - Hol voltál?

- Visszavittem a gyűrűt - vonta meg a vállát. Ennél többet nem szándékozott mondani, de engem más is érdekelt.

- Miért? - faggattam tovább óvatosan.

- Mert az a múltam - adta meg rá egyszerűen a választ. - Minek tartogassak valamit, amihez már semmilyen érzelmeim nem kötődnek?

- Tehát nem kötődnek? - kérdeztem vissza. Felemelte a szilánkokkal teli lapátot és szemetesbe öntötte a tartalmát. Ezután idejött hozzám és leguggolt velem szembe.

- Az egyetlen lány az egész világon, akihez bármilyen érzelmeim kötődnek, az te vagy, Danielle Moon - adta a tudtomra komolyan, szerelmes tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Az ajkaimra széles vigyor telepedett. - Na meg persze az anyukám, de az egy kicsit más - gondolkozott el, mire mindketten hangos röhögésben törtünk ki. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. A kezeit a térdemre vezette és cirógatta az ottani bőrömet. Tökéletes pillanat volt.

- Brian West - mondtam ki teljes nevét, ami már olyan rég hangzott el a számból. Csak megízleltem a nevét, nem akartam neki semmit mondani. Ő kimondta a teljes nevem, hát én is az övét. Úgy láttam, hogy ez neki is tetszett, mert mosoly szökött dús ajkaira.

- Brian Patrick West - javított ki, mire elnevettem magam. - Hé, a Patrick nem olyan rossz név! - kérte ki magának.

- Persze, csak nem számítottam rá - mentegetőztem. - Miért pont Patrick?

- Nem tudom, a szüleim szerint jól hangzik - kuncogta el magát ő is. - Neked mi a középső neved?

- Nekem nincs - mosolyodtam el büszkén.

- Mi az, hogy nincs? - kerekedtek el a szemei. - Mindenkinek van középső neve!

- Nincs is mindenkinek - ellenkeztem. - Látod, nekem sincs, sőt, anyukámnak sincs - érveltem.

- Pedig lehetne valami ütős középső neved. Mondjuk Jessica - ötletelt.

- Tetszik az a név, hogy Jessica? - húztam el a számat, mert én személy szerint annyira nem kötődtem ehhez a keresztnévhez.

- Nem. De egy középső névnek nem szabad olyan jónak lennie, mert akkor nem nevet rajta senki - érvelt.

-Danielle Jessica Moon? - összegeztem az eddigi kreálmányát.

- Úgy van, az oldalán Brian Patrick Westtel - magyarázta, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

- Maradok az eddiginél, de azért köszi.

- Te tudod. Pedig megváltoztathatnád - állt fel mellettem, mivel eddig még a guggoló pozícióját tartotta. - Na igyuk meg a kávédat - vett le a felső polcról két bögrét, majd kiöntötte beléjük az italt, amit már előre elkészítettem egy kancsóba, még mielőtt Brian hazaért. A poharakkal a kezében jött mellém, majd leült a mellettem lévő székre és elém tette az egyiket. Beleittam és szomorúan vettem tudomásul, hogy már teljesen kihűlt. Bár ez nem volt meglepő, tekintve, hogy már legalább egy órája elkészültem vele.

- Haragszol még? - törte meg a csendet Brian és rám emelte mélykék tekintetét. Megráztam a fejem és elmosolyodtam.

- Nem - válaszoltam őszintén.

A barátom egész álló nap mindenhova a karjaiban vitt, nem engedte, hogy a saját lábamon menjek el a ház egyik feléből a másikba. Jól esett a figyelmessége, de egy idő után már egy kicsit sok volt az aggódásából. Ez egészen estig így ment, amikor végre rá tudtam venni, hogy ne pattogjon körülöttem egész nap, és leültünk filmet nézni. Mivel ő másnap munkába ment, ezért nem maradtunk fent sokáig. Brian még a filmek után kicserélte a kötést a lábamon, majd lefeküdtünk aludni. Szerencsére ismét megkaptam a pólóját és alhattam abban. Brian mellkasán feküdtem, míg az ő keze a derekamon pihent. Hamar elaludt, valószínűleg kifáradt az egész napi kiszolgálásomban, amit mondjuk ő erőltetett. Figyeltem, ahogy békésen aludt. Én nem igazán tudtam aludni, a nap történései jártak a fejemben. Nem is egy kérdés, sokkal inkább egy ábránd fogalmazódott meg bennem mielőtt elaludtam:

Vajon Brian egyszer nekem is fog eljegyzési gyűrűt venni?