- Ennyi az összes? - kérdezte Brian amikor leértem a lépcsőn az utolsó dobozzal a kezemben.

- Igen - bólintottam, majd hagytam, hogy kivegye a kezemből a kis telepakolt kartondobozt, amiben Angel dolgai voltak. Talán már rég tovább kellett volna lépnem a nővérem halálán, de nem akartam. Nem voltam már depressziós miatta, csak az emlékét akartam örökre megőrizni. Brian berakta a dobozt a kocsi csomagtartójába, majd lecsapta annak ajtaját. Szembefordult velem és átkarolta a derekamat, majd egy lágy puszit hagyott a homlokomon, ami hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Beültünk a kocsiba és már úton is voltunk a barátom háza felé. Illetve, attól a naptól fogva már a közös otthonunknak hívhattam azt az épületet.

- A papírokat mikor intézed el? - pillantott rám egy apró pillanatra Brian.

- Talán a jövőhéten, de még nem tudom - vontam meg a vállam. - Felhívom a főbérlőt ha hazaértünk és egyeztetek vele.

- Majd holnap felhívod - legyintett, majd a kezem után nyúlt, és a váltóra helyezte összekulcsolt mancsainkat.

- Miért nem ma? - kúszott mosoly az ajkaimra, mivel sejtettem, hogy ezzel mire célzott.

- Mert ma csak az enyém vagy - jelentette ki határozottan, ami ellen semmilyen kifogásom nem volt.

A dobozokat behordtuk a nappaliba, de nem pakoltuk ki őket. Egyikünknek sem volt kedve hozzá, ráadásul felcímkéztem mindent, így ha kellett valami, akkor könnyen megtaláltam. Pakolászás helyett inkább az ágyon fekve néztünk filmet Brian laptopján. Szorosan hozzábújtam a mellkasához, ő pedig gyengéden a hajamat simogatta, míg a gép a combján helyezkedett el. Néha nyomott egy apró puszit a homlokomra, vagy éppen a fejem búbjára, amik sokkal élvezetesebbé tették a filmet.

- Valami normálisat is kéne ma csinálni, nem? - szólalt meg a barátom.

- Mire gondolsz? - fordítottam felé a fejem, mire egyből kaptam egy puszit a számra.

- Hát, mondjuk összeköltöztünk - gondolkodott el. - Megünnepeljük?

- Az attól függ - mosolyodtam el sejtelmesen, miközben igyekeztem kiélvezni minden egyes pillanatát a szerelemnek.

- Na mitől? - cirógatta meg az arcomat. Olyan szeretetteljesen nézett rám, hogy alig bírtam elhinni.

- Hogy mit csinálnánk - adtam meg a választ. Egy pillanatra elgondolkodott, majd felcsillantak kék szemei.

- Menjünk étterembe - dobta be az ötletet, ami engem is fellelkesített.

- Ahol a múltkor voltunk? - kérdeztem az első randinkra visszagondolva. Alig másfél hónapja volt, mégis olyan távolinak tűnt.

- Nem, annál elegánsabb helyre, azért mégis csak ünneplünk. Adjuk meg a módját! - kérte ki magának.

- Akkor öltözzek ki? - kérdeztem, mire bólintott egyet.

- Nekem be kell szaladnom a kiadóhoz egy fél órára, de utána csak a tied vagyok, jó? - nyomott puszit az arcomra, majd felkelt az ágyról. Nem igazán értettem, hogy hirtelen honnan találta ki, hogy elmegy, de nem kötöttem bele a dologba. Inkább én is utána mentem és kikísértem a kocsiig.

- Siess vissza - kértem, mire mosolyogva bólintott. Magához húzott a derekamnál fogva és megcsókolt.

- Aztán legyél kész mire visszajövök - utalt az ünneplős vacsinkra. Bólintottam és egy utolsó puszit nyomtam a szájára, majd figyeltem ahogy elhajtott a fekete autójában.

Végigmértem magam gardrób-
szekrény ajtajának belső felén elhelyezett tükörben. Kék, mélyen kivágott ruhám feszült rajtam egészen a derekamig, onnantól a combom közepéig viszont lágyan omlott le az anyag. Büszke voltam az alakomra, mert jól esett látni, hogy sikerült normálisan visszahíznom. Ugyanis miután Marcus-szal szakítottunk, legalább öt kilót vesztettem a már előtte is alacsony testsúlyomból. Mióta elkezdtem dolgozni azóta kevesebbet ettem, mint azelőtt, így alapból is sokat fogytam, de a szakítás után volt a legdrasztikusabb ez a változás. Semmihez nem volt akkor kedvem, így az evéshez sem. De azóta, még ha nem is teljesen, de sikerült szinte normálisra visszahíznom, ennek pedig nagyon örültem.

- Hazaértem - hallottam meg Brian hangját az előszobából. - Én is átöltözök és mehetünk is. Már kezdek éhes... - a barátom belépett a szobába, de ahogy észrevett megtorpant és elhallgatott. Nekem pedig fülig ért a szám amiért ilyen reakciót váltottam ki belőle. Alaposan végigmért, majd mögém lépett és a tükörben is megszemlélt. Hirtelen két karját szorosan a derekamra fonta és a fülemhez hajolt.

- Hogy tudott az a barom exed egy ilyen lányt elhagyni holmi Sophie Ambers-ért? - suttogta. A szívem nagyot dobbant. Alig hittem el, hogy ezt tényleg kimondta. Talán szerinte mégis jobb voltam Sophie-nál? Hátrafordultam hozzá, ő pedig abban a pillanatban szenvedélyesen megcsókolt, miközben szembe fordított magával. A derekamról mindkét kezét az arcomra tette át, ez pedig számomra hihetetlenül romantikussá tette a pillanatot. Kivételesen nem álltam lábujjhegyre, mert Brian minden további nélkül hajolt le a számhoz. És én tényleg úgy éreztem, hogy csakis én kellettem neki. - Átöltözök jó? - szakadt el az ajkaimtól. Bólintottam egyet, aztán ismét egy rövid csókba húztam. Egyszerűen nem bírtam jól lakni vele, mindig többet és többet akartam belőle. Míg a barátom felöltözött, addig én a fürdőszobába vonultam, ahol kisminkeltem az arcom és begöndörítettem a hajam. Nem vittem túlzásba, mert a ruhámat már úgyis épp elég soknak találtam. Így a szememre csak egy cicás tusvonal került, a számra pedig halvány barack színű rúzs. A hajamat viszont fel akartam dobni egy kicsit, ezért az elülső tincseket felfogtam egy kis kontyba. Tehát a megjelenésem egyszerű volt, mégis elegáns. Brian belépett a fürdőszobába, és ezúttal ránézve nekem akadt el a lélegzetem. Fekete farmert viselt, egy fekete rövid ujjú inget, ennek sötét színe pedig hangsúlyozta az akkor világítónak tűnő kék szemeit. Észrevette, hogy alaposan megfigyeltem, ezért elmosolyodott és a tükörbe nézve kezdte állítgatni a haját. Odaléptem mellé és figyeltem minden mozdulatát a tükörben. Kissé hátrasimította sötét tincseit, ami nekem nem tetszett, és ezt szóvá is tettem.

- Sokkal jobban szeretem, ha kócos. Ne nyald le - túrtam a hajába, még mielőtt a zselé odatapasztotta volna azt a fejéhez. Vele szemben lábujjhegyen ágaskodtam fel a frizurája megigazításához. Brian közben szép lassan a csípőmre csúsztatta a kezeit.

- Nekem meg sokkal jobban tetszik, ha te kócolod össze - súgta a fülembe, mire a kezeim megálltak a fürtjeiben. A kézfejem után kapott és a tenyereimet a nyakára vezette. Ott egybekulcsolta az ujjainkat és a homlokát az enyémnek döntötte.

- Megyünk? - kérdeztem, mire elmosolyodott és egy puszit nyomott az orromra.

- Menjünk - eresztette el a kezeimet. Felvettem az egyetlen, fekete magassarkúmat, Brian pedig egy sima fekete utcai cipőt, ami kényelmesen volt elegáns. A fekete kis táskám is a vállamra került, amibe csak a legfontosabb dolgaimat raktam bele. A barátom mellém lépett és összekulcsolta az ujjainkat, adott a kézfejemre egy puszit, majd maga után húzott az autó felé. Mindketten beültünk a fekete kocsijába és útnak indultunk. Bár nem tudtam pontosan hova mentünk, annyira nem is érdekelt, mert tudtam, hogy Briannel leszek és csak ez számított. A barátom a váltóról a combomra tette a kezét és simogatni kezdte a bőrömet. Ezzel könnyű dolga volt, mivel a ruhám rövidsége miatt több, mint a combom fele fedetlen volt. - Ugye tudod, hogy nagyon nehezen állok ellent neked amikor ilyen ruhában vagy? - kérdezte szemét egy pillanatra sem véve le az útról. Ujjai közben szüntelenül cirógatták a lábamat. - Mondjuk ha csak melegítő van rajtad, pulcsi, kócos a hajad, nincs rajtad smink, esetleg éppen csak felkeltél akkor is elég ellenállhatatlan vagy, de így szinte lehetetlennek érzem.

- Mit érzel lehetetlennek? - kérdeztem vissza, de közben úgy vigyorogtam az előbbi szavai hatására, mint egy szerelmes tinilány.

- Hogy kibírjam amíg haza nem érünk - adta meg a választ. Tekintete szakadatlanul az utat figyelte, rám szándékosan nem nézett.

- Mit bírj ki? - értetlenkedtem. Persze volt rá tippem, hogy mi volt a terve.

- Tudod mit? Majd este megtudod - vette le a kezét a combomról, majd a váltóra kulcsolta a tenyerét.

- Már alig várom - mondtam halkan, mire mosoly kúszott az ajkaira. Végigsimítottam az alkarján, majd az én kezem is megállapodott a váltón, és az ujjaira fontam az enyémeket. Az autó lelassított, majd egy nagy épület mellett befordultunk a parkolóba. Kiszálltunk a járműből, Brian pedig egyből az étterem felé húzott engem.

- Volt foglalásuk? - kérdezte az ajtóban álló dolgozó. Én közben szemügyre vettem a helyet. Hangulatos, de mégis elegáns volt. Fényfüzérek lógtak a plafonról, a falak fával voltak beburkolva. Az asztalok tökéletes rendben sorakoztak egymás mellett, mindet pázsit zöld terítő fedte. A legtöbb hely foglalt volt, ebből arra következtettem, hogy népszerű helyre jöttünk.

- Volt, Brian West névre - válaszol a férfinak a barátom.

- Látom, erre van az asztaluk - intett a pincér, hogy kövessük. Elmentünk a sok-sok asztal mellett, majd egy üvegajtóhoz értünk amit a minket vezető férfi kinyitott, így kiléphettünk a szabadba. Ámulva néztem körbe. A terasz lényegében egy fa emelvény volt, amit alacsony kerítéssel vettek körbe. Az étterem épületének tetejét a kerítés mentén lévő lámpákkal világító gömbök kötötték össze. A pincér egy kétszemélyes asztalhoz vezetett bennünket, mi pedig helyet foglaltunk. A nap éppen lemenőben volt és lilás árnyalatúra festette az eget.

- Mikor foglaltál asztalt? - kérdeztem Briantől, amikor rájöttem, hogy nem rémlik, hogy telefonált volna az étteremnek.

- Tegnap - felelte egyszerűen. Mindkét szemöldököm a homlokom közepéig szaladt.

- Szóval te már tegnap elkezdted az ünneplésünk szervezését, amikor még az sem volt biztos, hogy egyáltalán lesz mit ünnepelni - összegeztem a dolgokat. Erre a barátom kuncogott egyet.

- Ellie - fogta meg az asztalon pihenő kezem. - Így is úgy is elhoztalak volna vacsorázni. Az összeköltözés csak egy ürügy volt, rendben? - nézett a szemembe. Szavaira elmosolyodtam.

- És miért? - kérdeztem. Valóban értettem teljesen, hogy minden ok nélkül miért hozott volna el egy étterembe.

- Mert azt hiszem mindketten megérdemlünk egy kis kikapcsolódást. Ennyi macera után. Neked itt volt ez az egész költözési, meg munkahelyi káosz, nálunk van az a kis fennakadás a kiadónál, ráadásul még az exeink is...

- Gondok vannak a kiadónál? - vágtam a szavába. Erről eddig nekem semmit nem mondott.

- Csak egy pici kis probléma - legyintett, de láttam rajta, hogy nem csak ennyiről volt szó.

- Mit hozhatok inni? - zökkentett ki a beszélgetésből minket a pincér. Brian kimérten válaszolt neki. Alkoholt kért mindkettőnknek.

- Miért nem szóltál róla? - tértem vissza a tárgyra ahogy elment a pincér.

- Még a múlthéten történt, akkor éppen nem beszéltünk - közölte higgadtan. Nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretett volna többet elmondani a dologról, de csak azért is tovább faggattam.

- Brian, kérlek mondd el mi az - könyörögtem neki. Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor visszaérkezett az úr, aki az este felszolgált nekünk. Lerakott elénk egy üveget és két boros poharat, majd az utóbbiakat megtöltötte a vörös itallal. Megköszöntük neki, de nem ment el. Helyette az étel rendelésünket akarta felvenni. Csakhogy mi ki se nyitottuk még az étlapot, szóval csak gyorsan fellapoztuk és ráböktünk az első szimpatikus ételre. A pincér végre lelépett.

- Csak kilépett egy ember, aki eddig apa könyvén dolgozott - vallotta be végül. - Ő lektorálta az írást. Múlthéten váratlanul kilépett és magával vitte az eddigi munkáját is. Nem tudjuk tőle visszaszerezni.

- De ez lopás nem? Egyáltalán mire kell neki? - háborodtam fel.

- Nyugi, nem szó szerint vitte magával - nevette el magát, mire egy kicsit zavarba jöttem. - Csak nem engedi, hogy felhasználjam azt, amin eddig dolgozott. Bezzeg a pénzt elkérte érte - sóhajtott.

- De miért nem engedi? Egyáltalán miért lépett ki? - értetlenkedtem. Úgy éreztem, hogy nekem is tudnom kellett mindenről, ami Briannel történt. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy vele mi volt. Amikor Marcus-szal beszélgettem, akkor mindig én voltam a téma. Briannel meg csak jött minden, mindkettőnket őszintén érdekeltek azok a dolgok, amiket a másik mondott. Így nem csak egy pár voltunk, hanem a legjobb barátok is.

- Nem tudom, fogalmam sincs - rázta meg a fejét. - Ígérem, hogy beszélünk még erről, de lehetne, hogy most ne ezen agyaljunk? Kapcsolódjunk ki egy kicsit, hiszen ezért vagyunk itt.

- Persze, rendben - mosolyodtam el. - Tulajdonképpen mit is rendeltünk? - váltottam témát.

- Ötletem sincs - válaszolta, mire mindketten felnevettünk. - De biztosan olyat kértem, amit ehetek, mert arra figyeltem, hogy a diabetikus résznél nyissam ki az étlapot - gondolkozott el.

- Végülis, ha megeheted, akkor az már félsiker.

- Miért csak fél?

- Mert nem biztos, hogy ízleni is fog - ismét elröhögtük magunkat. Az előbbi stresszes beszélgetésből hirtelen feloldódott a hangulatunk.

- Akkor vezessük is be egy kis piával - emelte fel a boros poharát, mire én is követtem ezt a mozdulatot. - Koccintsunk a beköltözésedre - tartotta felém az italát. Összeérintettük a két poharat, az üveg pedig csilingelő hangon jelezte, hogy most már nyugodtan ihattunk. Mindketten belekortyoltunk a borunkba.

- Édes - állapítottam meg, majd ismét beleittam. - Nagyon jó.

- Aha - értett egyet Brian is. - Tuti drága - következtetett, majd egy húzással kiürítette a poharát.

- Inni jöttünk, vagy kajálni? - kuncogtam, miközben a barátom az üvegért nyúlt, hogy ismét tölthessen belőle magának.

- Is-is - adta meg az őszinte választ. Még sosem láttam ilyen lazának, de nagyon tetszett ez az oldala is. Végre nem a munka, meg a kötelezettségek jártak az eszében, hanem el tudta engedni magát. Ekkor viszont eszembe jutott a betegsége.

- Nem dobja meg nagyon a cukrodat ennyi alkohol? - kérdeztem aggódva.

- Ne aggódj, mielőtt eljöttünk bevettem egy tablettát, amit ilyenkor szoktam. Minden a legnagyobb rendben lesz, oké? - nyugtatott meg. Bólintottam. Ismét kortyolt egyet a borba.

- És hogy fogsz hazavezetni? - merült fel bennem a következő kérdés.

- Basszus, tényleg - kapott a fejéhez, mire akaratlanul is elnevettem magam. - Semmi gáz, majd hívok egy taxit - legyintett. Az üvegért nyúlt és mindkettőnk poharát teletöltötte. Ismét. Az ételeinket kihozta a pincér. Brian megragadta az alkalmat és egyből kért még egy üveg bort a férfitól. Már akkor tudtam, hogy izgalmas estének néztünk elébe...
Mint kiderült, én grillsajtot kértem salátával, Brian pedig sült csirkét barna rizzsel. Ezzel a vacsival ki voltunk békülve.

Az étterem előtt vártunk a taxira. Szerencsére egyikünk mozgáskoordinációjára sem kifejezetten hatott az alkohol. Én simán egyensúlyoztam a tűsarkaimon, Brian pedig stabilan állt mellettem. Nem voltunk mi részegek, csak egy kicsit végre elengedtük magunkat. Lassan meg is jött a sárga autó értünk, mi pedig örömmel foglaltuk el a helyünket a hátsó ülésen. Egyébként a barátom lebeszélte az étterem tulajdonosával, hogy egy kis borravaló fejében az autója a parkolóban éjszakázhatott. Hirtelen megéreztem Brian kezét a combomon, majd a leheletét a nyakamon.

- Emlékszel még miről beszéltünk idefelé a kocsiban? - súgta a fülembe, mire kábán bólintottam. Adott egy puszit a fülem mögé, majd felegyenesedett és az ablakon bámult ki. Nekem viszont levakarhatatlan mosoly telepedett az arcomra. Szinte egy évszázadnak tűnt az a húsz perc amíg hazaértünk, ahogy szerintem Briannek is. Ezt onnan gondoltam, hogy egész úton ott simogatott, ahol ért. Hol a karomat, hol a combomat, hol a hajamat, hol az arcomat, a keze nem szakadt el a testemről. Amikor az autó végre lefékezett a házunk előtt, a barátom szinte rekordsebességgel fizette ki a taxist. Mindketten kipattantunk a kocsiból és gondolkodás nélkül az ajtó felé indultunk. Brian előhalászta a kulcsot a zsebéből, de elég nehezen találta meg vele a zárat, mert korom sötét volt. Végül a telefonommal világítottam neki. Ahogy mindketten bejutottunk a lakásba, egyből szorosan magához húzott. Gyengéd és romantikus gesztus volt, főleg mivel arra számítottam, hogy egyből az ajkaimnak esik majd. Elengedett, majd megkért, hogy üljek le a nappaliban, amíg ő hoz valamit a konyhából. Egy fél üveg pezsgővel és két pohárral a kezében tért vissza.

- Nem volt még elég? - nevettem el magam, miközben a kezembe adott egy teli poharat.

- Ha már ennyire belejöttünk, akkor nem érdemes most megállni - érvelt, majd hátradőlt mellettem a kanapén. Érdekes módon saját magának nem töltött az italból. Belekortyoltam a sajátomba, majd Brian megfogta a poharat tartó kezemet és ő is beleivott. Ezután felém fordult és egy gyors mozdulattal már csókolt is. Kivette a kezemből a poharat és az asztalra rakta. Két kezével a tarkómnál lévő hajamba túrt, ezzel közelebb húzva engem magához. Egyik keze elindult a vállam irányába, majd a ruhám mély dekoltázsának vonalán óvatosan végighúzta az ujját. Elszakadt az ajkaimtól és a fülembe súgott.

- Mondtam, hogy ez lesz, ha ebben a ruhában vagy - emlékeztetett, mire elmosolyodtam. Ezután puszikat kaptam az arcomra, a fülemre és a nyakamra, miközben a keze néhányszor bejárta még a ruhám kivágását. Ismét visszatért a számhoz. Lassan csókolt, mintha minden századmásodpercet ki akart volna élvezni.

- Nem megyünk be a szobába? - állítottam le egy pillanatra, mivel nem szándékoztam végig a nappali kanapéján maradni.

- De, persze - mosolyodott el, majd felállt mellőlem és a kezét nyújtotta felém. Belekapaszkodtam, ő pedig felhúzott az ülő alkalmatosságról. A kezemet nem engedte el, helyette csókot lehelt rá. Az arcomat figyelte.

- Mi az? - kérdeztem félszegen mosolyogva.

- Gyönyörű vagy, Ell - mondta ki egyszerűen. Még sosem becézett így, de határozottan tetszett. Két keze közé fogta az arcomat és egy gyengéd csókot adott a homlokomra. Lecsúsztatta a kezét a karomon, és egymásba kulcsolta az ujjainkat. A hálószoba felé indultunk.

- Várj egy picit - állítottam meg az ajtófélfában. - Ugye ezt nem csak azért csinálod, mert van benned egy kis alkohol?

- Hidd el, ha egy cseppet sem ittam volna, az sem változtatna semmit a dolgokon - nézett a szemembe. - Szeretlek.

- Én is szeretlek - mosolyodtam el. Brian behúzott a szobába és becsukta mögöttünk az ajtót.

A többi pedig úgy helyes, ha köztünk marad, ugye?