Izgatottan figyeltem meg az elém táruló épületet. Brian háza nem volt kifejezetten nagy, falai fehérre voltak mázolva és nagy ablakok helyezkedtek el rajtuk. A férfi mellém lépett, egymásba kulcsolta a kezeinket és maga után húzott. Mosolyogva lépkedtem mögötte. Előhalászta a zsebéből a kulcsát, majd rutinos mozdulattal forgatta el azt az ajtó zárában. Beléptem a lakásba és alaposan körülnéztem. Az ajtó mellett helyezkedett el egy fogas, amin egy farmerdzseki lógott. Alatta egy komód volt, amellett pedig néhány pár cipő. Innen nyílott jobbra a nappali, ahol egy kanapé, szembe vele pedig egy tévé foglalt helyett. Ha balra néztem, akkor a konyhát láttam, ami nagyobb volt a nappalinál. Fehér bútorokkal volt berendezve, a középen pedig egy négy személyes étkezőasztal kapott helyett. A nappali és a konyha közt egy folyosó nyílt, ahol három ajtó volt. Brian végignézte ahogy kapkodom a tekintetem a lakásában, majd mosolyogva puszit nyomott az arcomra.

- Tetszik? - kérdezte, mire bólogattam. Végigsimított a vállamon és oldalról magához húzott.

- A konyhád akkora, mint az egész lakásom - állapítottam meg.

- Muszáj, hogy nagy legyen a konyhám, mert a fél napomat ott töltöm - nevette el magát. Mivel cukorbeteg volt, ezért tudtam, hogy zömében inkább magának főzött. Valószínűleg jobb volt tudni, hogy miből volt az, amit megevett. - Most, hogy belegondolok, ennem is kéne - húzott az említett helyiség felé. - Te éhes vagy? - kérdezte a hűtőben kutakodva.

- Elég késő van már az evéshez - néztem az órára, ami este kilencet mutatott. Mivel Marcus-szal is elég későn találkoztam, aztán minden elhúzódott egy picit, így nem lepődtem meg az időn. Ekkor jöttem rá, hogy én már nem fogok hazamenni ma.

- Nekem muszáj ennem, így is kihagytam egy étkezést Sophie miatt - szedett elő egy joghurtot a fridzsiderből. - Te biztos nem kérsz semmit Ellie?

- Na jó, talán egy olyat én is elfogadok - mentem bele, mire kuncogva elővett nekem is egy doboz joghurtot. Leültünk az asztalhoz elfogyasztani a vacsoránkat. Brian egész végig az arcomat vizslatta, mintha nem lett volna neki soha elég a látványomból.

- Miért nézel? - bukott ki belőlem egy idő után a kérdés.

- Még mindig nagyon szép vagy - simította meg az arcomat. - Nem minden nap lát ilyen gyönyörű lányt ez ember - bókolt, amibe belepirultam. - Mondjuk szívesen látnálak minden nap.

Tíz perccel később már a nappali kanapéján élveztük egymás társaságát. Brian lazán ült mellettem, a bokáját a térdére helyezte, a kezével pedig a vállamat karolta át. Én felhúztam a lábam és belesimultam a karjába. Hiába nem mondtuk ki, de teljesen természetesen viselkedtünk egymással úgy, mintha együtt lennénk. Mégsem mertem a barátomnak nevezni. Nem tudtam miért, de nem mertem. Talán kellett egy megerősítés, vagy akármi, ami biztossá tehetett volna benne. Marcus-szal alig két órával azelőtt csókolóztam, teljesen össze voltam zavarodva. Brian pedig még Sophie-n sem lehetett teljesen túl, hiszen alig több, mint három hónapja ért véget a négy éves kapcsolata vele. Mégis úgy éreztem, hogy teljes voltam vele és nem kellett más ahhoz, hogy boldog legyek. Odabújtam a nyakához és belélegeztem férfias illatát. Közben ő a kezét a hajamba vezette és simogatta azt. Tökéletes pillanat volt. Szerelmes voltam, jobban, mint azelőtt bármikor. És végre úgy éreztem, hogy a jó emberbe szerettem bele.

- Ellie - szólított meg halkan. Egy hümmögéssel adtam tudtára, hogy figyeltem, miközben az arcom még mindig a nyakába temetkezett. - Tudod már, hogy hova fogsz költözni? - hozta fel a témát, amire akkor a legkevésbé sem akartam gondolni. Csak egy hetem volt lakást találni, és még mindig fogalmam sem volt, hogy hova költözzek.

- Nem igazán - ismertem be. - Majd gondolom anyához, aztán majd találok valamit. Bár nem tudom, hogy az idősek otthonában mit szólnának hozzám - nevettem el magam. Kibújtam Brian nyakából és a szemébe néztem.

- Ne már, nem élhetsz egy idősek otthonában! - rázta meg a fejét hevesen. - Nem engedem. Amúgy is mondtam, hogy beszállok a lakbérbe ha kell.

- Köszi, de mindegy már. Nem találtam albérletet, szóval ha találnék is, egy hét már nagyon kevés lenne. Mindenhol egy hónapnál kezdődik a beköltözésre való várakozás - magyaráztam. Sokkal jobban lázba kellett volna hozzon ez a költözés dolog, de nem nagyon izgultam miatta. Úgy éreztem, hogy úgy is meg fog oldódni. Végül igazam is lett.

- Akkor költözz hozzám! - csillant fel Brian szeme. Elbizonytalanodott tekintetemet látva folytatta. - Nincs hova menned. Nem hagyhatom, hogy egy hülye öregek otthonában lakj! Mi akadálya annak, hogy beköltözz?

- Nem tudom - ráztam meg a fejem erőtlenül. - Kicsit korainak tűnik - ismertem be, mire Brian az arcomat kezdte simogatni és úgy beszélt hozzám a leglágyabb hangján.

- Tudom, én sem így terveztem. De ha már ez a helyzet, akkor még örülnék is, ha beköltöznél - mosolygott reményteljesen. Mivel én még sosem éltem együtt a barátommal - tekintve, hogy tizenkilenc éves voltam és Marcus-szal nem igazán alakult jól ez a dolog - ezért egy kicsit megrémített a férfi ötlete.

- Biztos, hogy készen állsz erre? - merült fel bennem a kérdés. Valójában ezt magamtól is kérdeztem, de ezt persze Briannek nem vallottam be. Hiszen én sem voltam még biztos semmiben sem, csak abban, hogy szerettem.

- Ezt hogy érted? - húzta össze a szemöldökét.

- Még csak három hónapja szakítottatok Sophie-val. Nem tudom, hogy mennyi ideig éltetek együtt, de akkor sem biztos, hogy ez jó ötlet - mondtam, miközben a mellettem ülő férfi arcát vizslattam kétségbeesetten. Nem akartam őt bármivel is megbántani, és nem tudtam hogyan érintette ez a téma.

- Sophie és én egy évig éltünk együtt - mondta elmerengve. - De nem hiszem, hogy ez akadály lenne abban, hogy mi ketten összeköltözzünk.

- Vele is itt éltetek? - tettem fel a kérdést óvatosan. Elvégre mégiscsak tudni akartam, hogy hova akartam beköltözni. Nem biztos, hogy örültem volna, ha én lettem volna az a lány, aki Sophie Ambers-t leváltotta. Illetve akaratomon kívül is az a lány voltam, de nem akartam ilyen messzire elmenni ebben. Hiszen mégis fura lett volna ugyanabban a házban élni, ugyanabban a konyhában főzni és nem utolsó sorban ugyanabban az ágyban aludni Brian mellett, amiben néhány hónapja még más aludt.

- Nem, Sophie-val a belvárosban éltünk egy albérletben - nyugtatott meg. - Ezt a házat a szakításunk után vettem, ő pedig visszaköltözött a szüleihez.

- Akkor nem kell félnem, hogy esetleg ezen a kanapén már más lánnyal is ültél összebújva - állapítottam meg megnyugodva.

- Hát... - húzta el a száját, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Felmerült bennem a nagy kérdés, hogy vajon Briannek voltak kalandjai? - Nyugi már, csak hülyítelek - nevette el magát, majd egy cuppanós puszit nyomott az arcomra amolyan kiengesztelés képpen.

- Ez nem vicces! Megijesztettél! - durcáztam, de a végére már én is elröhögtem magam. - Ha már itt tartunk, mi volt ma Sophie-val? Nem sokat meséltél eddig - tértem vissza a témára.

- Elhívott találkozni. Újra össze akart jönni velem, de persze nem hagytam neki. Megbeszéltünk mindent és viszonylag szépen lezártuk. Most úgy érzem, hogy Sophie-t végre magam mögött tudtam hagyni egyszer és mindenkorra - mesélte el nagy vonalakban az aznap délután történteket.

- Miért nem akartál vele újra összejönni? - ragadtam ki ezt a mondatot a beszédéből.

- Ezt komolyan meg is kérdezed Ellie? - szaladt föl mindkét szemöldöke a homloka közepéig. - Azt hittem egyértelmű...

- Sajnálom, de nem vagyok benne biztos - szégyelltem el magam. Talán semmi okom nem volt rosszul érezni magam, de mégis, Brian csalódott arca bűntudatot ébresztett bennem.

- Miben nem vagy biztos? Mi kell még, hogy bebizonyítsam, hogy téged szeretlek? - nézett mélyen a szemembe. Végiggondoltam, és teljesen igaza volt. Az elejétől kezdve nagyon figyelmes volt velem, láttam rajta, hogy fontos voltam neki. Nagyon sokat segített nekem, bármiről is volt szó. Nagyon sokszor közeledett felém és minden alkalommal nagyon vigyázott, hogy én is jól érezzem magam. Állást ajánlott a könyvesboltjában, mert nem volt hova mennem dolgozni. Felajánlotta, hogy lakjak vele, mert nem volt hol aludnom. Lemondott miattam Sophie Ambers-ről, akinek meg akarta kérni a kezét. Tényleg engem szeretett, csak nem voltam képes addig belátni.

- Akkor csak miattam utasítottad vissza Sophie-t? - mosolyodtam el halványan. Jó érzéssel töltött el, hogy míg Marcus elhagyott Sophie-ért, addig Brian visszautasította a lányt, hogy velem lehessen.

- Nem csak miattad - rázta meg a fejét. - Magam miatt is, mert csak veled lehetek boldog - mondta őszintén, mire nagyot dobbant a szívem. Brian a tarkómra vezette a kezét és gyengéden közelebb húzott magához. A szemei szüntelenül a számat pásztázták. Őszintén nem akartam, hogy megcsókoljon. Ennek semmi más oka nem volt, mint az, hogy egy nap semmiképp nem akartam Marcus-szal és Briannel is csókolózni. Azt viszont nem szerettem volna, ha Brian megtudta volna, hogy csókolóztam az exemmel. Pedig utólag sokkal jobb lett volna, ha tőlem tudta volna meg... Így hát hagytam, hogy a férfi puha ajkai megérintsék az enyémet. Lehunytam a szemem és igyekeztem csak rá koncentrálni, de nem tudtam annyira élvezni a csókot, mert mardosott a bűntudat. Brian nem ezt érdemelte volna. Így csak azt éreztem, hogy rá cseréltem Marcust, pedig nem akartam. - Baj van? - szakadt el a számtól. Tehát észrevette. Bizonytalanul megráztam a fejem.

- Nincs - hazudtam. El kellett volna mondanom neki, hogy Marcus megcsókolt, de akkor még azt hittem, hogy ez sosem fog kiderülni.

- Biztos? - kérdezte gyanakodva. Talán nem ismertük még egymást olyan régóta, de egyből észrevette, hogy valami nem volt rendben. Nagyon rosszul esett, hogy hazudnom kellett neki, de nem tehettem mást. Olyan jó volt minden, nem akartam elrontani. Bólintottam egyet, majd ennek a mozdulatnak a jelentését megpróbáltam azzal bebizonyítani, hogy megcsókoltam. Továbbra sem éreztem annyira jól magam ebben a helyzetben, de muszáj volt tettetnem, hogy minden rendben volt. Vissza is csókolt, bár már nem olyan magabiztosan, mint előtte. Így már egyikünk sem tudta annyira élvezni a dolgot. Hamar el is húzódott tőlem, majd a hajamat a fülem mögé tűrte és puszit nyomott a homlokomra. Talán ő is rájött, hogy ezt így nem lett volna érdemes erőltetni.

Brian hálószobájába belépve egyből figyelmesen körülnéztem, épp úgy, ahogy azt néhány órával azelőtt tettem a bejárati ajtó előtt is. A helyiség közepén egy kétszemélyes ágy terült el, amire sötétkék ágytakaró volt terítve. Mellette az egyik oldalon egy sötétbarna éjjeliszekrény kapott helyet, azon pedig egy kis asztali lámpa. Az ágy melletti falon két hatalmas, plafontól a padlóig érő ablakon keresztül lehetett látni a kihalt, sötét, éjszakai utcát, egészen addig, amíg Brian el nem húzta a függönyt. Az ablakkal szemben egy gardróbszekrény állt, ami tökéletesen illett az éjjeliszekrény színéhez. A padló szintén barna volt, míg a falak egytől egyig sötétkékek. A berendezés minden eleme teljesen modern volt és egyben az egész úgy festett, mintha egy lakberendező tervezte volna. Brian mögém lépett és hátulról szorosan átkarolta a derekam és az állát a fejem búbjára tette, miután puszit nyomott arra. Megnyugodtam a karjaiban. Mintha soha nem is létezett volna más, csak ő és én. Még Marcus sem jutott az eszembe, egy pillanatra sem. Megsimogattam a karját, majd lassan megfordultam a karjaiban. Lehajolt, hogy meg tudjam ölelni. Talán a magasságkülönbség frusztráló is lehetett volna, de én kifejezetten élveztem. Na meg persze határozottan vonzónak is tartottam, ahogy egy fejnyivel fölém magasodott. Szorosan átkarolta a derekamat, míg én lábujjhegyre álltam, hogy a nyakába tudjak csimpaszkodni. Beszívtam imádott illatát és lehunytam a szemeimet. Nem létezett más, csak Brian és Ellie. Mi, így együtt.

- Nem vagy álmos Ellie? - suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg egy pillanatra.

- De, egy picit - válaszoltam, de közben még mindig szorosan öleltem. Nem is terveztem elengedni még egy ideig. Végigsimított a hátamon, majd eleresztett, így sajnos nekem is ezt kellett tennem vele.

- És...alszol velem? - kérdezte kissé zavarban. Mosolyra húzódott a szám és nyomtam az arcára egy nagy puszit.

- Persze Brian - bólogattam. Nem is értettem igazából, hogy ez miért volt kérdés. Azok után, ami történt velünk nem lett volna jó egyedül kuksolni a sötét vendégszobában, tudva azt, hogy a szerelmem a szomszédban aludt. Nyomott egy csókot a számra, majd ellépett tőlem és a szekrényéhez ment.

- Gondolom pizsama is kéne - magyarázta meg az előbbi cselekedetét, mire bólintottam. - Elég egy póló? - kutakodott a polcokon. Elgondoltam azon, hogy tényleg egy szál pólóban fogok mellette aludni, amikor aznap jöttünk össze. Végül vállat vonva mondtam ki a választ.

- Aha - feleltem. Erre kiszedett egy kék anyagot a szekrényéből és a kezembe nyomta. Ösztönösen az orromhoz emeltem és mélyen beszívtam az illatát, mire Brian aranyosan felnevetett.

- Gyere, inkább szagolgasd az eredetit - húzott magához. Nekem sem kellett több, egyből a nyakába nyomtam az arcom és élveztem az illatát. Ő is lehajolt a nyakamhoz és ugyanezt tette, mire felkuncogtam, a szuszogása miatt. Ez csak felbátorította, és a derekamat is elkezdte csikizni. Elkezdtem nevetni és próbáltam kitérni a keze elől, de nem ment. Csikizett tovább, nekem pedig már görcsölt a hasam a röhögéstől. Végül sikerült meglógnom, de ez nem tetszett neki, ezért hirtelen elkapta a derekamat és csak annyit éreztem, hogy a lábam felemelkedett a talajtól.

- Jó, oké, te nyertél - adtam meg magam hangosan nevetve. Lerakott és csókot nyomott a számra.

- Még jó, szerintem már így is beperelnek a szomszédok csendháborítás miatt - piszkált. Azt tettettem, hogy ezen nagyon megsértődtem és keresztbe fontam a karjaimat. Játékos szemmel nézett rám, de én kitartottam a haragos pillantásom mellett. - Ne csináld már, Ellie - simította meg az arcom a mutatóujja külső felével, huncut mosollyal az arcán. Felnéztem rá és megráztam a fejem, jelezve neki, hogy ezt ennyivel nem intézhette el. Egyik kezével hirtelen magához rántott a derekamnál fogva, míg a másikkal egy kósza hajtincset tűrt el az arcomból. Habozás nélkül csókolt meg. Nem tudtam miért, de ezúttal már nem éreztem magamban azt a gátlást, amit az előzőnél. Nem jutott eszembe Marcus. Megszűnt a világ, szorosan karoltam át a nyakát és elvesztem a csókjában.

Reggel a nappal együtt keltem, ami pontosan a szemembe világított. Csukott szemmel is éles fájdalom nyilallt a látószervembe. Nyöszörögtem egyet, majd megfordultam Brian karjaiban. Végigsimítottam az arcán egyre lefelé haladva, majd a pólója nyakánál megállt a kezem és visszaindult. Egészen a hajáig eljutottam, amit előszeretettel tettem még kócosabbá, mint az reggeli állapotában volt. Lassan felemelte szemhéját, így megláthattam gyönyörű kék szemeit. Elmosolyodott. A kezeit a derekamra kulcsolta és olyan közel vont magához, ahogy csak tudott. Hosszú csókot nyomott a számra. Teljesnek éreztem magam vele. Olyan volt, mintha nem lehetett volna soha semmi, ami közénk állhatott volna. Szerettem, csak vele akartam lenni. Mintha megszűnt volna az idő, csak ő és én léteztünk.

- Lassan fel kéne kelni, még át kell hoznunk a cuccaidat - vetette fel. Bár még igent sem mondtam a költözésre, ő már biztosnak vette, hogy együtt fogunk élni.

Biztos, hogy jó ötlet ez?