Egy padon ülve vártam a parkban Marcus-ra. Egy héttel azután rám írt, hogy szakítottak Sophie-val, és elhívott találkozni. Belementem, bár csak két héttel később került sor a randira, mert időre volt szükségem, amíg átgondoltam, hogy mit is akartam. Azt tudtam, hogy Brian is találkozott Sophie-val, de azt nem, hogy mikor. Vele azt beszéltem meg, hogy addig nem fogunk kommunikálni, amíg meg nem volt a találkozás az exeinkkel. Bár nem tudtam, hogy Marcus-nak mi volt a szándéka, azt pontosan tudtam, hogy én mit akartam: lezárni ezt az egészet örökre. Talán néhány héttel azelőtt még nem így gondoltam volna, de akkor már biztos voltam benne, hogy Marcus-tól már nem szerettem volna semmit. Ellenben Brian-től nagyon is sokat akartam. Rájöttem, hogy ő sokkal jobb volt nekem, mint Marcus valaha. Tudtam, hogy addig nem lettem volna képes egy új kapcsolatba kezdeni, amíg tényleg véget nem vetettem az előzőnek. Azt csak remélni mertem, hogy Brian is így gondolta, és nem jött össze újra Sophie-val. Habár történtek köztünk olyan dolgok, amikből már biztosra vehettem volna, hogy én kellettem neki, változatlanul jobbnak tartottam magamnál Sophie-t.

- Szia Ellie - hallottam meg a hangot mögülem, ami egyszerre juttatta eszembe az elmúlt két évem minden emlékét. Hátranéztem, és természetesen az exemmel találtam szembe magam. Nem sokat változott, amióta szakítottunk. Igaz, azóta egyszer már találkoztunk a kávézóban, de akkor nem a külsejét figyeltem. Szőkés barna haja tökéletesen oldalra volt fésülve, a zöld pólóján keresztül is megfigyelhetőek voltak az izmai. Barna szemét hosszú szempillái takarták. Sosem volt rossz pasi, ezzel mindig is tisztában volt és tett is érte, hogy így maradjon.

- Szia Marcus - álltam fel a padról. Meg akart ölelni, de nem engedtem neki, egyszerűen nem éreztem helyén valónak a dolgot. Hiszen már Biran-é volt az szívem, amit ráadásul Marcus tört össze. - Mit szeretnél? - tértem egyből a lényegre. Semmi kedvem nem volt cseverészni vele, még akkor sem, ha régen olyan jó beszélgetéseink voltak. Igyekeztem a szituációhoz mérten a lehető legjobban a volt barátomként kezelni.

- Szóval egyből csapjunk a lovak közé? Ez nem rád vall, Ella - ejtette ki a becenevem, ahogy olyan sokszor hívott régen. Ennek a névnek a hallatára összeugrott a gyomrom. Hónapok után újra hallani a szájából nem kicsit kavarta fel az érzéseimet, és ő ezt pontosan tudta. Hiszen ez volt vele a szándéka.

- Talán megváltoztam - ejtettem meg egy kényszerű mosolyt felé. - Kérlek a lényeget mondd, azért jöttem most ide. És ne hívj Ellának.

- Nem tetszik, hogy ilyen hideg vagy velem - akadékoskodott. Hirtelen közelebb lépett hozzám, így fel kellett néznem rá a magasságkülönbség miatt. Mondjuk Briannél lényegesen alacsonyabb volt. Olyan közel került, hogyha egy kicsit felemelte volna a karjait, akkor könnyedén a derekamra kulcsolhatta volna azokat. Ez a közelség régen intenzív szerelmet váltott ki belőlem, azonban akkor már semmit. Nem léptem el tőle, mert bátornak és erősnek akartam mutatni magam. Dühösen meredtem barna szemeibe. - Ella ne nézz már így - nevetett fel.

- Hagyd abba az Ellázást! És úgy nézek, ahogy akarok - mondtam határozottan. - Most pedig mondd el, hogy mit akarsz tőlem!

- Rendben, elmondom - ment bele végre. - Újra együtt akarok lenni veled. Azért szakítottam Sophie-val, hogy veled lehessek - mondta, mire elakadt a szavam és a földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam elhinni, hogy ilyet mert mondani azok után, hogy megcsalt. Legszívesebben azon nyomban lekevertem volna neki egy pofont, de nem tettem. Kíváncsi voltam a mondandója végére. Na meg nem is akartam balhét, mert mindenképp le akartam vele zárni mindent. Nem szándékoztam még egyszer találkozni vele az életben, túl akartam lenni mindenen egyszerre. - Még mindig szeretlek - nézett a szemembe, de láttam benne, hogy nem őszinte. Nem tudom mi volt a szándéka ezzel az egésszel, de egyelőre annyira nem is érdekelt. Egyszerűen felnevettem. A képébe röhögtem, amit szegényke nem tudott hova tenni.

- Ezt ugye most nem mondtad komolyan? - nevettem tovább gúnyosan. - Ezek után azt kéred, hogy fogadjalak vissza?

- Hát... Igen - biccentett kicsit elbizonytalanodva.

- Te teljesen hülye vagy? - szaladt fel mindkét szemöldököm a homlokom közepéig.

- Nem pont erre a reakcióra számítottam - vakarta zavarában a tarkóját. Csak nevetni tudtam rajta, bármennyire is bunkó dolog volt.

- Én meg nem pont erre a kérdésre számítottam - vágtam vissza. - Mire gondoltál, hogy megbocsátok minden szart, amit okoztál nekem, és a nyakadba ugrok?

- Nem pont erre, de valami ilyesmire... - sütötte le a szemét. A kezdeti önbizalmának és határozottságának már nyoma sem volt.

- Hát hogyne - mondtam gúnyosan. - Aztán majd szépen elvágtatunk a fehér paripádon a törpék házába, ahol együtt legyőzzük a gonosz tündéreket a szerelem erejével. Aztán meghalok, mert beleharaptam egy elátkozott almába, de te visszahozod az elhagyott üvegcipőmet, amit felteszel a lábamra, aztán megcsókolsz és ettől feltámadok. Ja és aztán természetesen boldogan élünk, amíg nem jön egy másik boszi aki meg valami mérgezett körtét ad, de nyugi, neki nem dőlünk be, és inkább belökjük a kemencébe.

- Most miért vagy ilyen gonosz? - biggyesztette le az alsó ajkát. - Igen, talán egy kicsit túl sokat képzeltem magamról.

- Nem vagyok gonosz - ellenkeztem. - Csak nagyjából ennyi volt a realitás abban, hogy mi ketten újra összejöjjünk.

- Rendben, megértettem. Elég volt - túrt bele idegesen a hajába. Bevallom, nagyon jól esett végre megmondani neki a magamét. Pont akkor állított le, amikor a legjobban belejöttem, így kellett egy kis idő, míg lenyugodtam annyira, hogy normálisan tudtam vele beszélni.

- Én egészen mást szeretnék - kezdtem bele a mondandómba, de félbeszakított.

- Az előbbi reakciód alapján nem csodálkozom - nevetett fel kelletlenül. Ezt a mondatot figyelmen kívül hagytam, inkább a lényegre igyekeztem koncentrálni.

- Én lezárni szeretném ezt az egészet -mondtam neki, mire meg sem rezdült az arca, amin csodálkoztam.

- Már rég lezártuk - vonta meg a vállát.

- Akkor mi volt ez az egész az előbb? Lezártuk, de azért mégis szeretnéd, hogy együtt legyünk? - húztam fel a szemöldökömet, és kíváncsian vártam a fiú válaszát.

- Jó, igazad van. Nincs még lezárva - adta meg magát egy kis gondolkodás után. - Mondjuk én nem is szeretném... - tette hozzá alig hallhatóan.

- Marcus, légyszíves - hallgattattam el egyből, hogy még véletlenül se kelljen tovább boncolgatnunk a témát. - Le szeretném zárni. Komolyan.

- Oké - sóhajtott fel. - Akkor? Mit szeretnél mondani?

- Csak szeretném megbeszélni a dolgokat, hogy nyugodtan, mindent tisztázva vessünk véget a dolgoknak - mondtam. A hajába túrt, majd megrázta a fejét.

- Olyan kapcsolatnak, ami sosem volt nyugodt, nem lesz nyugodt vége - mondta. Igaza is volt, csak ezt akkor még nem tudtam.

- Azért próbáljuk meg - erősködtem. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme tovább beszélgetni arról magáról, hogy beszélgetni kéne, így belekezdtem. - Szerettél engem valaha? - kérdeztem hirtelen, pedig ezt nem is akartam megkérdezni tőle. Ez a kérdés már a szakításunk napja óta bennem volt.

- Persze, hogy szerettelek - nézett őszintén a szemembe. - Nagyon szerettelek, és rosszul esik, hogy ezt megkérdőjelezed.

- Sajnálom - szégyelltem el magam. - Csak a szakítás elég sok mindent összezavart bennem...

- Csodálkozom, hogy nem tetted még túl magad rajta. Elég régen volt. Már három hónapja, Ella - használta ismét a becenevemet.

- Mondtam már, hogy ne hívj így - reagáltam azonnal. - Amúgy meg tudod nagyon jól, hogy rengeteget jelentettél nekem. Még akkor is, ha a vége már nehéz volt. Túl sokat adtam neked ahhoz, hogy ilyen könnyen elfelejtselek.

- Miért, mit adtál nekem? - kérdezte a szívembe kést nyomva. Két évem volt egészében nála, erre úgy viselkedett, mintha semmi sem lett volna.

- Mondjuk te voltál az első komoly barátom, Marcus - mondtam, mire a kezével azt mutatta, hogy folytassam. -Mi az, hogy mit adtam neked? A gimiben töltött utolsó éveimet, a szalagavatós randimat, felejthetetlen bulikat, barátokat... De csak, hogy elvonatkoztassunk a gimitől, van itt még rengeteg más is. Például miattad költöztem teljesen egyedül egy lakásba, mert az ígérted, hogy össze fogunk költözni. Elmondtam neked minden titkom, nagyon sok dolog van, amit csak te tudsz rólam. Azt is tudod, hogy veled voltam először úgy is. Ez egy lány életében mondjuk eléggé meghatározó, bár tudom, hogy a tiédben is az volt. De ami tényleg csak rólam mondható el az pedig az, hogy én végig hűséges voltam hozzád... - csuklott el a hangom, mert a sírás kerülgetett, de nem akartam szabad akaratot adni a könnyeimnek.

- Nem becsültelek meg eléggé - állapította meg. Nem kért bocsánatot, nem is látszott bűnbánatnak, de legalább kimondta. - Ami pedig a hűséget illeti, ez nagyon bonyolult történet...

- Jogom van tudni - jelentettem ki határozottan, már amennyire az tudtam lenni a könnyeim visszatartása közben.

- Üljünk le szerintem - javasolta, én pedig azonnal lehuppantam a legközelebb eső padra. Nagyot sóhajtva leült mellém. Láttam rajta, hogy nem az volt minden vágya, hogy erről beszélgessen velem, de azért megtette. - Sophie-t tavaly novemberben ismertem meg, egy bulin mutatott be neki az egyik ismerősöm. Ott elég jól elvoltunk, de igazából semmi nem történt köztünk. Utána sokáig nem beszéltem vele, mert ugye ott voltál nekem te, meg két évvel idősebb is nálam Sophie. De emlékszel, szilveszter után volt egy nagy veszekedésünk, aminek az lett a vége, hogy szünetet tartottunk - természetesen egyből tudtam miről beszél. A költözésen vesztünk nagyon össze, mert felhoztam, hogy egy éve még arról álmodoztunk, hogy a közös lakásunkban fogunk együtt szilveszterezni. Ebből az jött, hogy szerinte én nem értettem őt meg, és nem fogadtam el az érveit, ami miatt nem költöztünk össze. Akárhogy is volt, a végén odajutottunk, hogy egyikünk sem tudta tovább folytatni úgy, ahogy voltunk, szóval bizonytalan ideig nem találkoztunk, nem beszéltünk, de nem is szakítottunk. Végül ez az idő csak alig másfél hétig tartott. - Szóval én teljesen meg voltam győződve róla, hogy az volt a vége kettőnk között. Legalábbis aznap én úgy voltam vele, hogy soha többé nem akarlak látni sem, nagyon dühös voltam. Akkor Sophie kitett egy képet Instagramra, én pedig ráírtam. Először még semmi célom nem volt vele, csak el akartam terelni a figyelmem rólad. Ő először még egyáltalán nem volt benne a játékban, de pár nap múlva ő írt rám, és akkor már rendesen flörtölgettünk egymással - mondta kicsit zavarban. Látszott rajta, hogy nagy erőfeszítés kellett neki ahhoz, hogy mindent őszintén elmondjon nekem. - Tudtam, hogy barátja volt, és ő is tudta, hogy nekem is volt kapcsolatom, mégis elmentünk találkozni. Ott pedig történt, ami történt, nem részletezem inkább, a lényeg, hogy elkezdtünk rendesen kavarni. Aztán tudod, pár nap múlva rám írtál, hogy találkozni szeretnél. Én belementem, mert azt hittem, hogy véglegesen szakítani szeretnél, de ugye te békülni szerettél volna. Igazából szerettelek, és veled akartam lenni, de közben ott volt Sophie is. Úgy voltam vele, hogy neki is volt barátja, akkor nekem is lehet barátnőm, és akkor el is határoztam, hogy befejezem a kavarást Sophie-val. Sokáig nem írtam neki, de aztán ő keresett, és valahogy újra elkezdődött minden. Rosszul éreztem magam mindkét kapcsolatban, de mégis mindkettőtökkel szerettem volna lenni. Aztán Sophie egyszer csak bejelentette, hogy szakított Briannel, mert velem szeretne lenni. Ő egyébként a kezdetektől sokkal komolyabban vette, mint én. Én mégis maradtam veled, mert nem tudtam dönteni kettőtök között. Aztán volt egy elég hosszú beszélgetésem Sophie-val, amikor sikerült döntenem. Veled folyton veszekedtem, más volt a világnézetünk, nem igazán illettünk össze igazából. Sophie-val viszont mindig jól el voltunk, sok közös van bennünk. Így szakítottam veled. Azért nem indokoltam meg, mert nagyon szégyelltem magam - fejezte be a mondandóját, amit én a legelejétől a legvégéig óriási figyelemmel kísértem. Eléggé felkavartak a dolgok, amiket mondott, de igyekeztem jó képet vágni hozzájuk és tettetni, hogy annyira nem hatottak meg. Valójában pedig szinte fojtogatott a sírás, de eszem ágában sem volt egy könnyet is ejteni.

- Köszönöm, hogy elmondtad Marcus - nyögtem ki végül minden erőmet összeszedve. - Így már én is jobban érzem magam, bár jobban örültem volna neki, ha csak a szakításunk után jöttök össze - vallottam be.

- Bonyolult volt az egész - húzta el a száját.

- Igazából, én főleg erre voltam kíváncsi - igyekeztem lezárni a beszélgetést, de ő nem hagyta.

- A kapcsolatunk nagyon különleges volt. Úgy értem, sokat veszekedtünk, de azért jó volt, nem? - váltott témát, amire nem tudtam mit reagálni, így csak bólintottam egyet. - Szerettelek nagyon, Ella - nézett a szemembe. Közelebb ült hozzám a padon, de nem ellenkeztem. Nem is akartam. Közben a számat figyelte, amiből már sejtettem, hogy mi a célja, de akkor nem éreztem magamban kifogást ez ellen.

- Mondtam már, hogy ne hívj így - ráztam meg a fejem.

- Francba már, leszarom - csattant fel, majd egy heves mozdulattal az ajkaimra tapasztotta az övét. Ezt az érzést három hónap után először éltem át. Visszacsókoltam. Kíváncsi voltam, hogy éreztem-e még valamit iránta, de nem. A csók semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem, sőt rájöttem, hogy nem is hiányzott. Elváltam az ajkaitól. Kellett az a csók a lezáráshoz. Emiatt lettem biztos abban, hogy már nem szerettem Marcus-t, a testem egyik porcikájából sem váltott ki semmi érzelmet.

- Akkor ennek itt a vége - jelentettem ki halkan, de határozottan.

- De... - szólt közbe.

- Nincs de. Eljött az idő, hogy pontot tegyünk a végére vessző helyett. Sajnálom, Marcus - álltam fel mellőle.

- Nem is fáj? - kérdezte meglepetten.

- Hogy ne fájna? Minden szakítás fáj - mosolyodtam el kissé keserűen.

- Akkor ennyi? Itt hagysz egy csókkal? - állt fel ő is a padról velem szembe.

- Elbúcsúztam egy csókkal - javítottam ki. - Marcus, én Briant szeretem - vallottam be neki hamarabb, mint saját magamnak. Mert az volt az első alkalom, hogy erre rájöttem.

- Legyél boldog, Ella - simította meg a karom. - Vagyis Ellie - javította ki magát, mire elismerően biccentettem. - Találkozunk még?

- Nem, nem hiszem - ráztam meg a fejem. - Végeztünk - jelentettem ki határozottan.

- Akkor... Szia - köszönt el kínosan. Valószínűleg nem tudta, hogy mit kellett volna mondani, ahogy én sem.

- Szia - biccentettem, majd hátat fordítottam neki és hazafelé indultam. Abba a lakásba, amit már csak egyetlen hétig nevezhettem az otthonomnak. Azt hittem, hogy ezzel a sziával lezártam a múltamat, de nagyot tévedtem. Csak ezt akkor még nem tudhattam. A telefonomért nyúltam a hátsó zsebembe. Feloldottam a készüléket és a névjegyzékbe léptem. Kikerestem Brian West nevét és a hívás gombra nyomtam. Azonnal felvette.

- Szia Ellie - hallottam meg a hangját három hét után először, mire nagyot dobbant a szívem. Sok ideig voltunk egymás nélkül, de hasznos volt ez az idő, mert akkorra már pontosan tudtam, hogy kitől mit akartam. - Mi volt Marcus-szal?

- Honnan tudod, hogy vele voltam? - csodálkoztam, hiszen nem említettem neki. Nem is beszéltünk három hétig egyáltalán.

- Megérzés - mondta. - Meg én is nagyjából annyi ideje váltam el Sophie-tól - tette hozzá.

- És mi volt? Összejöttetek? - kérdeztem gondolkodás nélkül, mire felnevetett.

- Dehogy, lezártuk egyszer és mindenkorra - nyugtatott meg. Ez azt jelentette, hogy ő is velem akart lenni, ami nagyon boldoggá tett. - És ti?

- Mi is - feleltem. - Akkor most...

- Mi lesz velünk? - fejezte be a kérdésem.

- Találkoznunk kéne - mondtam ki az egyértelműt. Nyilván nem telefon téma volt a kapcsolatunk kérdése.

- Átjössz? - kérdezte hirtelen.

- Most? - csodálkoztam.

- Most - felelte egyszerűen. Igyekeztem levakarni az arcomra nőtt vigyort, de nem ment. Brian ismét átváltoztatott szerelmes tinilánnyá.

- De... Nem tudom hol laksz - jöttem zavarba.

- Tényleg, ne haragudj! - nevette el magát lazán. - Mondj címet, indulok érted! - kérte, és közben hallottam, ahogy kinyitotta a kocsiajtót, majd be is csapta.

- Itt vagyok... - néztem körül, hogy be tudjam azonosítani a helyzetemet Briannek. - ...az étterem előtt, ahol az első randinkon voltunk - állapítottam meg elmosolyodva.

- Várj ott, öt perc és odaérek - tette le a telefont. Körbenéztem az utcán, majd a tekintetem megállapodott a járdaszegélyen. Leültem rá, és úgy vártam Briant. Közben a fejemet elözönlötték az emlékek róla. Leginkább az első találkozásunk napja járt az agyamban. Amikor már idegenként is vakon megbíztunk egymásban, és tökéletesen megértettük a másikat. Ugyanazt éltük át, és az utaink pont a legjobbkor keresztezték egymást. Brian fekete autója lefékezett mellettem, de nem álltam fel az útpadkáról. Helyette a férfi szállt ki, foglalt helyet mellettem. Nagyon hiányzott már, hiszen régen nem láttam. Sötét haja akkor is kicsit kócosan meredezett az ég felé, izmos testén fekete póló és ugyanilyen színű farmer volt. Nem szólt egy szót sem, csak a kezemet megfogva lassan egymásba kulcsolta az ujjainkat. Mindketten csak a kezeinket figyeltük, melyek szorosan tartották egymást, mintha soha nem akarnának elszakadni egymástól. Tudtam, hogy ez mit jelentett. Azt, hogy attól fogva kezdett komolyan létezni Brian és Ellie, mint egy pár. Szavak sem kellettek, mert mindketten ezt akartuk, és végre készen is álltunk egymásra. A vállára hajtottam a fejem, és a szívemet melegség öntötte el. Tudtam, hogy ő kellett nekem. Tudtam, hogy csak vele lehettem boldog. Nem volt bennem kérdés azzal kapcsolatban, amit éreztem iránta, mert szerettem, és tudtam, hogy ő is szeretett.

Miért nem jöhetett Brian az életembe még Marcus előtt?