Az eső elállt, az emberek pedig szép lassan szállingóztak ki az utcákra. A korai időpont miatt feltételeztem, hogy dolgozni, vagy iskolába indultak. Ők már napsütésre léphettek ki a házukból. Ellenben én, és a már nem is annyira idegen srác még mindig a vizes ruhánkban ültünk a járdaszegélyen. Néhány ember megbámult minket, de ez akkor egyikünket sem igazán tudta meghatni.

- Lassan én megyek, mert el fogok késni a munkából - sóhajtotta a mellettem ülő.

- Persze, menj csak - mosolyogtam, majd mindketten feltápászkodtunk az útpadkáról.

- Nagyon örültem a találkozásnak. Az exeink meg rohadjanak meg - nyújtotta felém a kezét, amit nagy örömmel elfogadtam és megráztam.

- Úgy legyen - nevettem fel.

Visszaindult az autójához, én pedig a tekintetemmel követtem minden egyes lépését. Mielőtt beszállt volna a járműbe megfordult, és intett felém egyet, mire én mosolyogva biccentettem.

Sokáig meredtem a távolodó fekete autó után, azután is, hogy eltűnt a látóteremből. Azon merengtem, vajon mennyi esélye volt, hogy pont ezzel az ember üssön el majdnem egy májusi hajnalban.

A vizes pulóverem hozzátapadt a testemhez, a nyirkos hajam pedig a tarkómhoz. A cipőm annyira át volt ázva, hogy úgy éreztem, mintha zokniban állnék egy pocsolyában. Csurom vizesen, összetörve, de legalább mosolyogva indultam haza. A pulcsim kenguru zsebébe dugtam a kezeim, és úgy csoszogtam a lakásom felé. Az emberek közt volt, aki diszkréten, és volt, aki kevésbe diszkréten, de mindenki végigmért. Bevallom, ha a helyükben lettem volna, én is megbámultam volna magamat. Tudtam, hogy nem festhettem valami biztatóan.

Hiába sütött a nap, mégis fáztam. Köszönhető volt ez az esőnek, ami elkapott az éjszaka. Éreztem, ahogy a szél fújta az ázott ruhadarabokat rajtam, és az egész testemet rázta a hideg. Ezért szaporítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb állhassak be a forró víz alá, és cserélhessem le a ruháimat.

A panelházhoz érve, ahol béreltem a lakásom, hirtelen megkönnyebbülés fogott el. Amikor éjszaka elindultam innen, nem akartam semmi mást, csak elmenekülni minden elől, ami arra a Baromra emlékeztetett. Akkor viszont, amikor átdühöngött kilométerek, és egy meglepően közeli idegennel való beszélgetés után hazatértem, csekély melegség öntötte el a szívemet. Sietve beütöttem a kódot a lakásomhoz, és miután kinyílt az ajtó, kettesével kezdtem szedni a lépcsőfokokat. Mikor felértem a legfelső emeleti lakásomhoz kikotortam a zsebemből a kulcsomat, és óvatosan a zárba helyezve elfordítottam.

A kis fürdőszobámban éppen annyi hely volt benne, hogy elférjen egy zuhanykabin, egy mosdókagyló és egy mosógép. Végre megszabadulhattam a vizes ruháimtól, és a forró víz alá állhattam. Minden porcikámról lemostam az eső vizet, de sajnos sietnem kellett, mert igyekeztem spórolni a meleg vízzel. Minél kevesebbet kellett hónap végén fizetni, annál jobb volt, és ha ez azzal járt, hogy mindig csak egy gyors zuhanyra futotta, akkor ezt vállaltam.

Csak mikor bementem a hálószobámba, akkor kezdett visszaköszönni az álmatlan, végig gyalogolt éjszaka fáradtsága. Bedugtam a telefonomat tölteni, majd beállítottam rajta egy ébresztőt, mert hiába a délutános műszak, nem alhattam át az egész délelőttöt. A telefonom szerint még majdnem négy órát alhattam, aminek őszintén örültem. Álmomban újra találkoztam az idegen sráccal, akivel az utcán összefutottam hajnalban. Érdekes álom volt. A férfi előttem állt, én megpróbáltam megszólítani, de nem tudtam. Így végül kikerült és elment.

Az ébresztőm csörgését nyögve nyomtam ki. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, majd az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt, mire fény árasztotta be a szobát. Na nem volt valami nagy fényár, mert arra nem volt elég hely. A helyiségbe mindössze egy egyszemélyes ágy, egy kisebb szekrény és egy íróasztal fért be, ahol a laptopom és a papírjaim kaptak helyet. Viszont az asztalom mellet szék nem volt, mert azzal együtt nehezen fértem volna oda a szekrényemhez, szóval amikor ott volt szükségem egy ülőalkalmatosságra, akkor a konyhámból hoztam át azt a széket, amin enni szoktam.

Kiléptem a hálószobámból, és a nappalin át egyenesen a konyhába mentem. Ez a helyiség is tökéletesen illet a lakás többi részéhez a maga kis méretével és szerény mennyiségű bútorával. A sarokban volt egy hűtő, mellette egy szekrényes pult, amellett pedig egy mosogatótálca. A másik fal mentén kapott helyet a tűzhelyem, illetve még egy pult, ami alatt fiókok voltak. A harmadik falnál foglalt helyet az étkező asztalom, amellett pedig két szék, egy szigorúan a nem létező vendégeimnek fenntartva.

Az étkezőasztalnál ülve a reggelim, vagy már mondhatni ebédem elfogyasztása közben azon gondolkoztam, hogy vajon mikor veszem bármi hasznát a velem szemben álló széknek. Bár be kell valljam, egyszer már felálltam rá, amikor le akartam szedni egy pókhálót a plafonról. Az étkezésem sajnos félbe kellett hagynom, mert megszólalt a kaputelefon.

- Ki az? - szóltam bele, mintha nem tudtam volna ki érkezett.

- Csak Adam vagyok, a postás - hallottam meg egy szórakozott választ a másik oldalról. Már egy hónapja Adam volt az egyetlen, aki rendszeresen csengetett be hozzám. Ez is mutatta a szociális életem elsöprő sikerét. Beengedtem a postást, aztán kimentem a lakásomból és az ajtó előtt megvártam.

- Örülök, hogy benéztél, minek köszönhetem a látogatásod? - kérdeztem nevetve, mikor megláttam szőke tincseit felbukkanni a lépcsőházban.

- Hoztam egy csomagot - jelentette be ünnepélyesen mikor elém lépett.

- Csomagot? - csodálkoztam. Ritkán jön ilyen küldeményem, általában csak levelet szoktam kapni a számláimmal. - Ja, persze - jutott eszembe. - Rendeltem egy új cipőt a múlt héten - vettem át a dobozt.

- Online rendeltél? - furcsállotta Adam. - Soha nem rendelsz online. - Meghatott, hogy mennyire jól ismert...

- Tudom, de olcsóbb volt, ha így veszem - magyaráztam.

- Oké, akkor itt írd alá - nyomott a kezembe egy papírt, és mutatott a kipontozott sorra. Odafirkantottam a nevem, majd visszaadtam neki a tollát.

- Köszi Adam, gyere máskor is - köszöntem el a postásomtól.

- Rendben, majd benézek, ha lesz ürügyem - biztosított arról, hogy továbbra is elhozza a leveleimet.

Beérve izgatottan húztam le a ragasztót a csomagról, amibe beletörhetett volna a körmöm, ha nem lett volna annyi eszem, hogy nem hagyom megnőni. Volt idő, hogy próbálkoztam szép hosszú körmökkel, de mindig tönkrementek, így ezt a célomat is fel kellett adnom. Felnyitottam a doboz tetejét és áhítattal emeltem ki belőle a vadonatúj tornacipőmet. Azért rendeltem, mert a kétéves cipőm, amit még a Barommal vettem, már eléggé tönkre volt menve. Örültem is, hogy pont akkor jött meg, mert az előző éjszakával a régi lábbelim végleg felmondta a szolgálatot.

Munkába indulás előtt még vetettem egy utolsó pillantást a kinézetemre. A munkaruhámar egy puha, sötétkék, galléros póló, aminek mellkasán a hímzett logó díszelgett, illetve egy egyszerű farmer képezte. A hajamat copfba kötöttem, hogy ne zavarhasson munka közben. Az új cipőmet a maga fehér színével mindenhez passzolt, pont ahogy a fekete bőrdzsekim, ami még a nővéremé volt.

Sietnem kellett, mert kicsit ki voltam csúszva az időből.

Minden nap kettőre mentem dolgozni, és zárásig, azaz tízig maradtam. Sétálva jártam hidegben, melegben, esőben, hóban... Nem volt autóm, de ha akartam sem lehetett volna, mert nem volt pénzem rá. A tömegközlekedést mindig is utáltam, így maradt a gyaloglás. Napi kétszer fél óra igazán nem volt vészes. Mikor kiléptem a panelből bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Éjfélkor is ugyanígy indultam el, csak sokkal dühösebben. Valahogy délutánra már teljesen másnak tűnt. A nap sütött, meleg volt, tele voltak az utcák gyerekekkel és felnőttekkel. Az én kedvem is jobb lett, ezt pedig főképp az idegennel való beszélgetésnek tulajdonítottam. Sietősre véve a lépteim jártam be a már túl jól ismert az utat.

Talán minden ugyanolyan volt, de akkor mégis úgy tűnt, mintha új lenne az egész. Nekem új is volt. Az átdühöngött éjszaka után végre úgy láttam, hogy rendbe jöhetnek a dolgok. Fájt, még mindig nagyon fájt a szakítás, és nagyon hiányzott a Barom. De az elmúlt egy hónappal ellentétben akkor úgy éreztem, hogy van esély arra, hogy egyszer ezek az érzések elmúljanak. Mosolyogva léptem be a kávézóba a személyzeti bejáraton és akasztottam fel a kabátomat a fogasra.

- Sziasztok! - köszöntem a bent levő kollégáimnak.

- Ellie, de jó, pont időben - lépett oda hozzám az ötvenes évei közepén járó munkatársam.

- Siettem, ahogy tudtam Mary, de elég nehéz éjszakám volt - meséltem a nőnek, miközben kitűztem a pólómra a névtáblámat. - Volt már erre Mr.Johnson? - kérdeztem a főnökömre utalva, aki minden műszakváltásnál ellenőrzi, hogy megérkeztek-e az alkalmazottjai.

- Sajnos igen - szólalt meg a néger férfi mellőlem. - Hamarabb jött és hiányolt. Nem hiszem, hogy ezt most megúszod.

- Bob, ne ijesztgesd már! - húzta össze a szemöldökét Mary a féfi kollégánkra meredve. - Semmi gond, még csak most van egész. Arról nem tehetsz, hogy kezdés előtt itt volt ellenőrizni - simította meg a karomat a hölgy. Sóhajtottam egyet, majd a pulthoz léptem és mosolyogva szolgáltam ki a vendégeket. Tettem, amit tennem kellett.

- Ellie, felvennéd a kilencesnél a rendelést? - jött oda hozzám Mary.

- Tudod, hogy a páros asztalok az enyémek. A páratlan a tied, menj te - pillantottam rá, majd folytattam az egyik vendég süteményének a díszítését.

- Korod beli srác és elég jóképű - biccentett a kilences asztal felé, ahol nekünk háttal ült egy sötét hajú férfi az étlapot olvasgatva. - Ne csináld már, egy hónapja szakítottatok, itt az idő továbblépni - tolt meg az emlegetett asztal irányába.

- Túl leszek rajta, jó? - bizonygattam. - De azért, most átveszem tőled a kilencest - mosolyodtam el, majd a kis noteszemmel a kezemben léptem oda a kilences asztalnál ülő vendéghez.

- Szia, mit adhatok? - mosolyogtam rá pont úgy, ahogy mindenki másra. Ekkor felnézett az étlapból, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.

- Hát te? - osztozott a csodálatomon. Ő volt az az idegen, akivel hajnalban találkoztam, és aki miatt jobb kedvem lehetett, mint addig volt.

- Itt dolgozom - tájékoztattam a nyilvánvalóról. - Nem gondoltam, hogy mi még összefutunk, azt meg végképp nem, hogy még ma - nevettem el magam.

- Én sem, de örülök, hogy így alakult - biccentett. - Egyébként szeretnék egy cukormentes lattét.

- Rendben, persze, hozom - jegyzeteltem a rendelését a noteszembe. - Még valamit hozhatok?

- Nem, ennyi lesz - rázta meg a fejét. Furcsán közömbös volt, legalábbis a hajnali viselkedéséhez képest.

Visszasétáltam a pulthoz még mindig kevéske sokkban, amiért ismét találkoztam a ma reggel megismert idegennel. Gondosan elkészítettem a cukormentes lattéját, majd egy a tálcára helyezve melléraktam a Sunshine Café feliratú szalvétánkat, és egy szívószálat. A tálcát a kezembe fogva indultam vissza a kilenceshez, hogy felszolgáljam az ismerős idegennek a rendelését.

- Parancsolj - tettem le elé az italt.

- Köszi Ellie - mosolygott rám.

- Honnan tudod a nevem? - pislogtam rá. Nem rémlett, hogy bemutatkoztam volna neki bármikor is.

- A kitűződ - mutatott a pólómon lévő papírra, amin a nevem díszelgett. A fejemhez kaptam, majd felnevettem.

- Ne haragudj, elfelejtettem - szabadkoztam. - De akkor ez így nem igazságos. Te tudod a nevem, én viszont nem tudom a tiedet - hívtam fel rá a figyelmét. Éppen szólásra nyitotta a száját, de valaki nem hagyta neki.

- Danielle, gyere ide kérlek - dübörgött a főnököm hangja mögöttem. Gondoltam, hogy az állítólagos késésemre akarja felhívni a figyelmemet.

- Egy pillanat, vendéggel vagyok - erőltettem magamra egy kedves mosolyt.

- Ahogy látom, már megkapta a rendelését. Gyere csak ide, Danielle - parancsolt rám szigorúbban, de azért úgy, hogy ne tűnjön fel rossz színben a kávézó vásárlói előtt.

- Bocsi - húztam el a számat a srácra nézve, akinek még mindig nem tudtam a nevét, majd odasétáltam a főnökömhöz várva az ítéletet. - Mondja csak, Mr. Johnson - álltam meg a férfi előtt.

- Ma nem voltál itt az ellenőrzésnél, megtudhatnám miért? - tért egyből a lényegre, miközben undok szemeivel vizslatott.

- Itt voltam pontosan kettő órakor, amikor a munkaidőm elkezdődik - védtem meg magam figyelve arra, hogy tiszteletteljes és udvarias legyek.

- Az lehet, de benne van a szabályzatban, hogy tíz perccel kezdés előtt egyenruhában, felkészülten itt kell lenni - oktatott ki a főnököm. - Ennek a követelménynek nem tettél eleget, Danielle. Most elengedlek egy figyelmeztetéssel, de legközelebb komolyabb következményekre számíthatsz, ebben biztos lehetsz - fenyegetett meg, majd nemes egyszerűséggel faképnél hagyott. Sóhajtva a pultnak dőltem, majd Mary jött oda hozzám.

- A késés miatt szólt, ugye? - kérdezett rá a nyilvánvalóra. Csak bólintottam egyet válaszképpen.

- Ki fogom rúgatni magam - keseredtem el. Egy komoly párkapcsolat elvesztése után nem is volt jobb a munkahelyről való kirúgás lehetőségének fennállásánál.

- Csak nem dob ki, kellesz neki - próbált nyugtatni az idősödő hölgy.

- Marcusról is ezt mondtad, és látod mi lett a vége - tártam szét a karom az egy hónapja véget ért kapcsolatomra utalva.

- Ezzel a sráccal mi volt? - intett a fejével a kilences asztal irányába.

- Mi lett volna? - vontam vállat. - Csak egy vendég, mint bárki más - füllentettem.

- Mary, a kilences fizetni szeretne - szólt Bob a mellettem álló nőnek. - Ellie neked meg új vendég a hatosnál - figyelmeztetett engem is. Szomorúan realizáltam, hogy így már nem fogom egyhamar megtudni az ismerős idegen nevét. Megindultam a hatos asztal felé a noteszemmel és hatalmas munkamosollyal vettem fel a rendelést.

A nap végén én maradtam zárni a késésem miatt. A vendégek már elmentek, ahogy a munkatársaim is. Szerettem zárni, mert hangulatos volt az üres kávézóban tenni-venni. Egy vizes ronggyal nekiestem az asztaloknak, és eltüntettem a sütimorzsákat és a kiömlött kávécseppeket.

A kilences asztalnál akaratlanul is elidőztem egy picit. Ösztönösen végigsimítottam a faanyagon és elmosolyodtam. Felidéztem az újra találkozást a sötét hajú sráccal és csak remélni tudtam, hogy még máskor is jönni fog hozzánk.

Miután végeztem mindennel, leakasztottam a fogasról a dzsekimet, lekapcsoltam a lámpákat és kiléptem a személyzeti ajtón, amit be is zártam magam mögött. Körülnéztem az utcán. Hasonló érzések fogtak el, mint tegnap. Fájdalom és düh. Nappal könnyebb volt, mert volt, ami elterelte a figyelmem, de az éjszakák nehezek voltak. Amikor már minden kötelességemet teljesítettem és végül egyedül maradtam feladatok nélkül.

Ilyenkor a Barom jutott eszembe. A Barom, azaz Marcus Lawson, a volt barátom. Miatta éreztem ezt a végtelen fájdalmat, egy hónapja minden percben. A délutáni jókedvem szertefoszlott, és a fülembe nyomva a fülhallgatómat ismét elindítottam a Hurts So Good című számot. Közben egyetlen kérdés motoszkált a fejemben:

Mikor lesz már ennek vége?