Ryan

Azon gondolkodtam, hogy ha ilyen királylány, akkor a suliban miért viselkedik olyan furcsán. Mikor elkezdtünk beszélgetni, arra számítottam, hogy egy pirulós, szégyenlős lánnyal elegyek beszédbe, de kellemes csalódás ért. Ehelyett egy vagány, bátor és szellemes, nem utolsó sorban átkozottul szexi csajjal találtam szembe magam, akivel úgy el tudok beszélgetni, hogy nem vihog és kelleti magát, hanem önmagát adja, na meg visszavág, ha kell. Azt is fontos megemlíteni, hogy nagyon élvezem a mi kis szócsatáinkat. Elmondja a véleményét, nem egy bólogatós kutya, aki mindig egyetért mindenkivel. Ez nagy meglepetés volt számomra. De ha ilyen most velem, akkor a suliban miért a visszahúzódós, szerény kislányt adja? Pedig inkább tűnik a falkavezérnek, mint a sarokban megbújós „árnyék"-nak. Sőt, igazság szerint, hasonlít az egyik énekesre. Zeneórán is vágyakozva mered a hangszerekre és olyan kutató szemmel méregeti őket, mintha mindet úgy ismerné, mint a saját tenyerét. Néha elmereng valamin és ki tudja, gondolatban merre jár. Nagyon furcsa. A legfurcsább pedig az, hogy a nevét sem hajlandó elárulni. Sportkocsival jár, de mindig messzebb áll meg a sulitól. Ki ez a lány? Szinte érzem, hogy valamilyen titka van. Menekül, mintha nem akarná, hogy valaki jobban megismerje. De engem érdekel, sőt addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem miért ilyen. Oké, az idegeneknek nem szabad minden kis titkot elmondani, de ez már túlzás, hogy a nevét sem hajlandó. Majd megtöröm a jeget és áttöröm a falat amit nagy gonddal felépített maga köré. Épp ezen gondolkodom, mikor egy hang visszaránt a jelenbe. Az Ő hangja.

- Na még meddig fogsz ott a fűben feküdni?- Mikor felnézek meglátom, hogy épp felém tornyosul és kérdőn felvonja a szemöldökét. Mikor állt fel? – és a fő kérdés: Hogy-hogy nem vettem észre? Gyorsan felpattanok és mellé állok.

- Csak kiélveztem a pálya szépségét.

- Gondolom.

- Hé, mi van, már a szépséget sem szabad értékelni felség?

- Felség? Szóval már felség vagyok? Legközelebb királynő vagy éppen úrnő leszek?

- Majd azt még eldöntöm addigra. – mondtam titokzatosan. Hirtelen meglökött a csípőjével, de annyira ledöbbentem, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban. Erre elkezdett röhögni, de úgy, hogy már fojt a könnye. Megálltam kiterpesztett lábbal és karba fontam a kezem. Megpróbáltam haragosan nézni rá, királylány meg megpróbálta összeszedni magát. Mikor ez sikerült rám nézett, és mi történt? – Kirobban belőle a nevetés, de már a hasát fogta. Sajnos nem tudtam megőrizni a komolyságomat, elmosolyogtam, aztán már vele nevettem én is. Mikor aztán mind a ketten úgy-ahogy rendben jöttünk elkezdtük megkeresni a dolgainkat. Elkísérgettük addig egymást, de közben beszélgetünk. Elindultunk kifelé a pályáról.

- Merre áll a kocsid? – Kérdeztem meg tőle.

- Arrafelé. – Mutatott arra az irányba amerről reggel jöttünk. Erről jutott eszembe:

- Miért nem voltál ma matekon?

- Hát...

- Igeen? – Nyaggattam.

- Nem éreztem jól magam. – Bökte ki nagy nehezen.

- Értem. De holnap leszel órán, ugye?

- Persze. – Felelte egy kis habozás után. – Na akkor jó utat hazafelé...

- Nekem is arra áll a kocsim, szóval mehetünk együtt.

Csendben bólintott egyet, de láttam, hogy megfeszül és ide-oda pillantgat. Már csak egy utca volt hátra. Oldalról rásandítottam a szemem sarkából, de úgy láttam, mintha kicsit feszengene. Vajon mitől? Már nagy kíváncsi vagyok a csajra, mert nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy előttem titkolóznak, ez mindig is fordítva volt.

Mentünk is tovább és elértünk oda, ahonnan reggel elindultunk. Rögtön kiszúrtam a kocsiját, meg a sajátomat is. Pont egymás után parkoltak. De reggel nem másik helyen ált meg? Ezek szerint még elment valahová aztán visszajött? Odabaktattunk a sajátunkhoz. Betettem a ruháimat a csomagtartómba és lecsuktam. Visszamentem az ajtókhoz és megláttam, hogy már nincs nála a saját cucca. Odaléptem hozzá, és ményen belenézem abba a csodás szemeibe.

- Nagyon örülök, hogy jobban megismerhettelek, királylány. Jól éreztem magam. –mondtam öszönösen, ám amint elhagyta a számat, meglepve jöttem rá, hogy igaz.

- Én is. – Mondta egy idő után.

- Ja és nagyon szép a kocsidnak a színe. – vigyorodtam el.

- Köszönöm szépen. – Halvány mosoly játszott az arcán. Hirtelen magamhoz öleltem. Éreztem, hogy megmerevedik, aztán lassan beleolvad az ölelésembe. Átkarolta a derekam. Ő bontakozott ki először az ölelésből. Kelletlenül elhúzódtam. Gyorsan elbúcsúzott, majd beszállt az autójába és elment. Addig néztem a kocsiját, míg el nem tűnt a szemem elől, majd a homlokom ráncolva nekidőltem az autóm oldalának. Itt valami nem stimmel.