Alexis

Miután kutyafuttában összepakoltam, kirohantam a kocsimhoz, de ekkor eszembe jutott, hogy nem hagyhatom ott a reptér parkolójában. Végül hívtam egy taxit. Úgy döntöttem, nem maradok itt. Pár órával ezelőtt azt hittem, ez a hely más. Az emberek mások. De tévedtem. Mindenhol ugyan olyanok. Semmi értelme egyik helyről a másikra költözni, egy csomó energiát beleölni abba, hogy észrevétlen maradjak. Édes mindegy lett volna, ha maradok a fenekemen, maximum egy vagy két hétig ki sem mozdulok a házból, közben pedig dalokat írok. Talán megkíméltem volna magam a csalódásoktól, az olyan emberektől, akik nincsenek tekintettel a másikra, és a szívem összetörésétől. Most élhetnék boldogan, nem kellene azon aggódnom, mikor terelődik a gondolatom ide. Miközben ezen rágódtam, hogy mit „kellett volna" csinálnom, megjött a taxi. A poggyászt kivittem a ház elé, a sofőr pedig felém sem pillantva elvette a cuccaimat, majd bepakolta a kocsiba. Én addig bezártam, majd beriasztottam a házamat, aztán egy utolsó fájdalmas pillantást vetettem rá. Tudtam, hogy túl sok itt az emlék, ezért nem akarok ide visszajönni. Soha. Gyorsan beszálltam a kocsiba, majd bezártam az ajtót. A tekintetemet elfordítottam, és a nyakláncomat piszkáltam. Nem akartam látni, ahogy egyre kisebb lesz a ház, majd eltűnik szem elől. Könnyebb volt így. Remélem, hogy az emlékeket is, a házhoz hasonlóan el tudom így hagyni, hogy végleg feledésbe merüljenek.

Mikor megérkeztem Jason a reptéren várt rám ölelésre tárt karokkal. Odafutottam hozzá nem törődve a többi emberrel, és az ölébe ugrottam. A fejem a mellkasába temettem. Körém fonta a karjait, szorosan tartott. Ez tört meg. Úgy érzem, most már biztonságban vagyok, erre kitört belőlem a zokogás. Először csak a könnyeim eredtek meg, majd ez fokozatosan sírássá fajult. De az a mélyről jövő zokogás lett úrrá rajtam. Mind azért hullajtottam a könnyemet, amik velem történtek. Az átélt dolgokért, az emlékekért, sőt még a helyekért is, ahol jártam. Mindenért, ami történt. Egyszerűen csak átszakadt egy gát bennem, és nem bírtam tovább. Az elmúlt órákban fegyelmeztem magam, hideg fejjel gondoltam végig a teendőim sorát. Dolgoztam, mert ez annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem volt időm olyan dolgokon gondolkodni, amim valóban kellene. A tegnap történteken. Inkább végeztem el azokat a feladatokat, amiket már régóta halogatok, és ezeket szinte teljes agyi kontrollal kell elvégezni. Érzelmek nélkül. Pont jól jött. De most, hogy itt vagyok Jason megnyugtató ölelésében, nem bírom tovább. Eddig egyedül voltam, tartanom kellett magam, ám most tudom, hogy jó helyen vagyok, neki bármint elmondhatok, bízhatok benne. Átadom magam, hagyom felszínre bukni az engem fojtogató érzelmeket. Miután vagy tíz percig csak sírtam, összeszedtem magam. Kimentettem magam a mosdóba, addig Jason elment megkeresni a bőröndömet. Miután egy kicsit emberibb külsőt varázsoltam magamnak, Jasonnal elmentünk a stúdióba, elvégre Ethan éppen ott volt. Bár nem értem miért, hisz elvileg délelőtt nincs bent. Mikor belépek az ajtón, csönd fogad. Kezd nagyon gyanús lenni ez az egész, mert itt szó szerint mindig zaj van. Nem is emlékszem, volt-e már ilyen valaha. Miközben az emlékeim között kutakodok, hirtelen kiugrik egy csomó ember a falak mögül.

- Boldog szülinapot Alexis! –Kiáltják el magukat nevetve, míg én csak döbbent csendben szemlélem a sokaságot.

- Ööö, köszönöm, de nem ma van. –mosolyodom el halványan. Erre anya kilép a tömegből kezében egy háromemeletes tortával, rajta egy húszas számmal. Mikor meghallja a mondatomat, elmosolyodik.

- De bizony drámám. Nézd meg a dátumot! –Mikor megfogadom a tanácsát, akkor döbbenek rá, hogy igaza van. Húsz éves lettem ma. Mikor ez felfogom, odafordulok mindenkihez és egy szívből jövő mosollyal ajándékozom meg az itt lévőket.

- Nagyon szépen köszönöm! Igazán nem kellett volna.

Miután ez a kis összejövetel elkezdődött, eszembe jutott mennyire izgatottan vártam ezt a napot pár héttel ezelőtt. Ábrándoztam róla és álmokat szőttem ezzel kapcsolatban. Az utóbbi hét viszont olyan sűrű volt, hogy nem volt időm erről gondolkodni, így teljesen ki is ment a fejemből, főleg mára. Sokkal fontosabb dolgok foglaltak le. Mint például a tény, hogy dobtak. Keserű mosolyra húzom a szám. Lehet, hogy a riporterek tették tönkre az előző napomat, de leginkább Ryan tette be a kaput. Egy nap talán azt fogom gondolni, ha a kapcsolatunk ennyit nem bírt ki, akkor az nem is volt elég erős, vagy Ry nem volt elég kitartó és nem érdemel meg. Egy nap talán áldásként fogok erre a napra gondolni, hogy kiderült mindenkiről az igazság, lehullott a lepel és már csak halvány mosollyal fogok az arcomon visszatekinteni erre. De ez nem ma van. Túl friss az 'élmény' A sebek nem gyógyultak be, sőt, talán még el sem kezdték a gyógyulást. Már javában eszi mindenki a tortát, ám én nem kívánom. Egyszer csak Ethan félrehív.

- Át kell beszélnünk egy-két dolgot. Gyere a stúdióba légy szíves! –csak egy aprót bólintok, amúgy sem érzem magam olyan remekül itt. Csendben lépdelek utána, majd kinyitja előttem az oly ismerős ajtót. Amint belépek, rögtön nagy levegőt veszek. Itt szabadnak érzem magam, ahol azt valósítok meg, amit akarok.

- Ülj le! –biccent a szék felé. Letelepedek rá, majd Ethan pedig velem szemben.

- Az új dalokról lenne szó, néhol kicsit soknak érzem az ütemet, néhol pedig üresnek... - kezdi sorolni a hibákat. Figyelmesen végighallgatom.

- Mutasd meg, melyik dalról van szó, és kijavítom! Hol van a gitár? –nézek körül. Erre a kezembe adja.

- Nem csak egyről van itt szó. –szól vigyorogva. Erre csak mosolyogva megrázom a fejem. Mindig talál valami hibát.

- Na, melyekről van is szó?

Innentől kezdve együtt végigvesszük a dolgokat, majd mérlegeljük a részeket. Ilyenkor részekre bontjuk, elemezzük, megbeszéljük a dolgokat. Miközben dolgozunk, anya idő közben beköszön, mert megy el. A vendégek már eltűntek, ezért nem akar kint ülni, így hazamegy. Mind a ketten csak bólintunk, majd újra belevetjük magunkat a munkába. Idő közben kezdtem éhes lenni, ám próbálok tudomást sem venni róla.

- Al, nem tudom te hogy vagy vele, de én baromi éhes vagyok! –jelenti ki hírtelen Ethan.

- Hát, én is kezdek... - mondom vigyorogva.

- Mit szeretnél enni? –veszi elő a telefonját. Csak megvonom a vállam, mert igazság szerint nekem már bármi jó, ami ehető.

- Jó, akkor pizza lesz. Milyen feltét legyen rajta? Mártást kérsz hozzá? –itt elsorolom milyet szeretnék, majd ugyan ezeket visszamondja a telefonba, aztán sorra veszi a sajátját is. Úgy fél óra múlva érkezik csak meg. Azt hittem, hogy kilyukad a gyomrom, mire megjön. Amint Ethan behozza a két dobozt, szinte kikapom a kezéből a sajátomat. Amint kinyitom a tetejét, megcsap a finom illat. Gyorsan kézbe veszek a gőzölgő szeletekből egyet, aztán a mártást rátéve beleharapok. Jólesően nyögök az érzéstől, majd kiélvezek minden harapást. Én nem tudom, Ethan mikor kezdett el enni, de hamarabb végzett, mint én. Csendben ettünk, a pizzára irányítottuk minden figyelmünket, de halkan elkezdtünk beszélgetni. Volt arról szó, hogy milyen volt itt nélkülem, de aztán rám terelődött a beszélgetést fonala. Itt már nem ettem, sőt, a kezemben lévő kaját is letettem. Hirtelen elment az étvágyam. Az elején nem igazán akartam megnyílni, de amint elkezdtem beszélni, egyre jobban és többet meséltem. Elregéltem hogyan ismerkedtem meg Lunáékkal, na meg milyen volt a környék. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne említsem meg Ryant.

- Ryannal mi volt? Annyit meséltél a többiekről már... Őt még nem említetted.

- Mert nem akarok róla beszélni. –erre csak felvont a szemöldökét.

- Tegnap pedig még ott laktál nála. –jegyezte meg. Csak megvoltam a vállam. Még tovább kérdezgetett, míg végül csak kitört belőlem.

- Végeztünk egymással!

- Hogy-hogy? Nem akartál elvarratlan szálakat?

- Én, hidd el, továbbra is tartanám a kapcsolatot, de úgy látszik „nem érek ennyit" neki. –erre feltette a kezét.

- Állj meg! Ezt nem hogy érted? –teljes ledöbbenéssel nézett rám.

- Azt hittem barátok vagytok és mindenről tudsz. Úgy, hogy az utolsó mondata körülbelül az volt, hogy húzzak el a lakásából, mert dugópartnernek jó voltam, de nem érek több erőfeszítést neki. –a mondatom eleje gúnyosan kezdődött, ám a végére elcsuklott a hangom és éreztem, hogy homályosodik a látásom.

- Hogy micsoda? –nyögi ki Ethan kikerekedett szemmel.

- Ja, durva mikor kibújik a szög a zsákból. Az tette fel még jobban az 'i'-re a pontot: Kiderült, Luna adta le a fülest a tartózkodási helyemről. –súgtam keserű mosollyal, miközben végiggördült egy könnycsepp az arcomon. Ekkor Ethan közelebb húzott magához, majd átölelt. Nagyon fura volt elsőre, elvégre még soha nem csinált ilyet. A következő percekben kisírtam magam a vállán és hüppögve elmeséltem neki, hogy mi történt.