Alexis

Annyira fáztam, de mikor Ryan bebújt mellém a paplanba, akkor sokkal jobb volt. Még azt halványan érzékeltem, hogy egy vizes borogatást tesz a homlokomra, ami nagyon hideg volt, de egy idő után nagyon jól esett és megszoktam. Ezután egyre jobban kezdtem elveszíteni az öntudatomat, de egyszer csak a régi rózsaszín szobámba találtam magam, és apa ott guggolt az ágyam mellett. Anya az ajtóból figyelt minket, viharszürke szemét most az aggódás és a szeretet homályosította el. Tekintetem visszasiklott apura, aki csak rám mosolygott, majd atyai szeretettel felvett az ölébe. Kis karommal átöleltem a nyakát, míg ő addig megfogta a lábamat, és megtartott. Elindult velem kifelé, mikor megszólaltam.

- Apu, ha beteg vagyok, miért megyünk ki? –kérdeztem vékony hangon.

- Azért virágszálam, mert a nevetés gyógyszer.

- De ha kimegyek, mitől fogok nevetni? –pislogtam fel rá nagy szemekkel.

- Elmegyünk a játszótérre. –mosolyog rám szeretetteljesen. Mikor lent vagyunk a földszinten, rám ad egy kabátkát, meg egy meleg cipőt. Ő is felkap magára egy melegebb pulcsit. Soha nem értettem, hogy-hogy nem fázik. Amikor megkérdeztem tőle, azt mondta, hogy ha majd felnövök, én sem fogok annyira. Igaza lett. Egy pillanattal később kilépünk az ajtón. Megfogja a kezemet, de ahogy a játszótér felé sétálunk, azt veszem észre, hogy egyre nagyobb lettem, nem az a kislány vagyok, mint mikor elindultunk a háztól, mert mikor odaértünk, olyan tizennégy évesre saccoltam magam, de apu ugyan olyan maradt. Belépünk, és rögtön a csúszdák felé vesszük az irányt. Kacagva rohanok fel, majd lehuppanok a legnagyobb kék csúszdára, apa meg a mellettem lévő kisebb kéke. Odapillantunk a másikra, vigyorogva bólintunk, majd nekilendülünk. Én könnyedén leérek az aljára, sőt, még hosszúnak is tűnt a lefelé vezető út. Közben mosolyogtam, sőt talán még egy kicsit visongtam is. A lábam a homokba ér, de apát nem látom, pedig neki hamarabb kellett volna leérnie. Felállok, keresni kezdem, de előtte belenézek a lyukba, ugyanis az a fajta csúszda, amibe apa beleült, barlangos volt.

- Apa! Bent vagy? –kiálltok be.

- Aha, virágszálam. Nincs semmi bajom.

- De akkor mit keresel még mindig ott bent? –tudakolom nevetve.

- Beszorultam. –jelentette ki magától értetődően. Erre elkezdtem nevetni.

- Hogy mi? –nyögtem ki röhögve.

- Na, ne röhögj, előfordul nem? –jött a hangja a csőből. Erre már szinte visítva röhögtem, de összegörnyedtem, mert nem kaptam rendesen levegőt, de még mindig ne tudtam abbahagyni. Mikor lassan nagy levegőket vettem, hogy sikerüljön megnyugodnom, eszembe jutott ahogyan az izmos nagy termetével össze vissza pislog a lyukban, és onnan szólongat engem. Na, itt megint átszakadt egy gát, de olyan szinten, hogy talán még jobban nevettem, mint az előbb.

- Kicsim, kiröhögted magad? Vagy várható még egy hullám? –érdeklődött udvariasan, de hallottam a hangján, hogy nem sokáig bírja ő sem, mert mindjárt kibuggyan belőle a nevetés.

- Nem, nem már jól vagyok. –vettem nagy levegőket- Hogy a jó túróba szorultál oda be? –kiáltottam fel neki.

- Nem tudom. –hangzott a válasz tanácstalanul.

- Te jó ég, na jó, ne mozdulj, kiszedlek onnan. –nyugtattam.

- Szerinted tudok itt mozogni? –már szinte láttam magam előtt, ahogyan vigyorogva felvonta a szemöldökét. Erre már nem válaszoltam, mert elkezdtem felmászni, hogy be tudjak utána csúszni, és valahogyan kinyomni a másik oldalt. Felmentem, majd óvatosan elkezdtem lecsúszni a csúszdán, mert nem tudom, hová szorult be. Nos, a legjobb helyre, pont középre, így tök mindegy, hogy kihúzom, vagy kinyomom. Nekiütköztem a hátának, mire egy kuncogás kiszaladt belőlem.

- Szia apu, megjöttem!

- Éreztem. –nevette el magát. –És most mit fogsz csinálni?

- Kinyomlak. –jelentettem ki egyszerűen vigyorogva.

- Hogy mit csinálsz? –fordította hátra a fejét félve.

- Kinyomlak. –mondtam lassan egy legyintés kíséretében, mintha ez az egész nem lenne említésre méltó.

- Azt én is hallottam! –most már éreztem a pánikot a hangjában.

- Szuper! Na, kezdem! –mondtam, majd nem hagyva időt neki a válaszra, megkapaszkodtam oldalt a műanyagba, aztán a hátára helyeztem a lábam, és amilyen erősen csak tudtam jó nagyot taszítottam rajta. Ekkor észrevettem, hogy megmozdult és könnyebben, mint hittem. Erősebben kezdtem el nyomni, mire lassan, de biztosan csúszni kezdett lefelé, közben apu becsukta a szemét, és azt hajtogatta, hogy: Nem. Nem is értem, mit a jó eget akart ezzel elérni, de már nem is számít, ugyanis mindjárt kint vagyunk. Közben mivel én apuval együtt csúsztam, nem kellett semmi mást csinálnom, csak segíteni neki kijönni.

- Apa, ha kinyitnád a szemed, látnád, hogy mindjárt kint vagyunk, de akkor segíts egy kicsit, jó?

- Oké. Azt a, tényleg! –kiáltott fel álmélkodva, mire csak megforgattam a szemem. A következő pillanatban pedig már a szabad levegőn voltunk.

- Végre! –sóhajtottam fel.

- Még te beszélsz? –nézett rám csillogó szemmel.

- Igen, én! –nevettem el magam. –Na, gyere hintázni! –Fogtam meg a kezét, majd elhúztam a hintákhoz. Láttam két egymás mellettit, amibe apu is belefér, ezért gondoltam oda beülünk. Odaszaladtam, majd belehuppantam. Apa is megtette ugyan ezeket a mozdulatokat, ami tekintve a nagy alakját eléggé hülyén nézett ki. Annyira nyugodt volt a légkör, a hely is. Apa meglehetősen játékos volt, ugyan olyan mint általában. Arckifejezése elégedettséget tükrözött, ahogyan ott lengett a hintában, arcát a nap felé fordította, ami nemrég bújt elő a felhők közül, így napfényben fürdött minden. Mikor elnéztem magamra, azt vettem észre, hogy annyi idős vagyok, mint most. Ekkor eszembe jutott Ryan. El kellene Apunak mondani. A tanakodásomban a nyakláncomat kezdtem el babrálni. Erre a mozdulatomra felfigyelt, kutató szemei engem kezdtek el vizslatni.

- Apa... El kell mondanom valamit. –harapdáltam az ajkaimat, de ő csak csendben figyelt.

- Öhm... - kezdtem volna bele, de elbizonytalanodtam.

- Mondd el nyugodtan. –bíztatott mosolyogva.

- Arról van szó, hogy... Ah, na szóval, van egy barátom. –hadartam gyorsan. Ezután csak bámultam le a kezeimre, aztán felnéztem rá, de közben valahogy előttem termett, pedig nem is hallottam, hogy kiszállt volna a hintából. Csak gyengéden mosolygott rám.

- Tudom, virágszálam. –simította meg az arcomat.

- Micsoda? Honnan? –kerekedett ki a szemem. Csak rejtélyesen mosolygott, nem mondott semmit, majd végül megszólalt.

- Nagyon jó ember, szerintem még az ég is egymásnak teremtett benneteket. Neki is vannak titkai, de mikor odakerül a sor, hogy megtudod mi is az, ne fordulj el tőle. –amikor mondta fokozatosan eltűnt a vigyor az arcáról, míg a mondat végére elkomolyodva nézett a szemembe. Csendesen bólintottam egyet.

- Még valami. Ethant akkor keresd fel, amikor csak szeretnéd, mert benne meg lehet bízni. Néha a legjobb barát nem az, akinek mutatja magát. Erre ügyelj! –utasított. Az eszembe véstem minden szavát, hiszem apa a legjobbat szeretné nekem. De itt valami eszembe jutott.

- Ethant? –kérdeztem szkeptikusan. Itt mélyen a szemembe nézett.

- Bízz bennem!

- Rendben. –suttogtam.

- Virágszálam, most el kell hogy búcsúzzak, de még majd látjuk egymást. Ne feledd a tanácsaimat! –ölelt magához, majd egy pillanat múlva köddé vált, s én az ágyunkban találtam magam. Besütött a fény, tehát reggel volt. Az egészet csak álmodtam volna? Szeretnék hinni benne, hogy nem. De ekkor oldalra nézek és Ryan pillantom meg, ahogyan mellettem alszik. Érdekes, hiszen mindig ő szokott korábban kelni, én vagyok az a durmolós típus. Rápillantok az órára, ami tizenegy órát mutat. Magamon nem is lepődöm meg, hogy eddig alszok, de Ry-on nagyon, ugyanis ő szokott már hajnali nyolckor itt ébreszteni. Ekkor megpillantom mellettem a vizes borogatást, és ezáltal beugrik minden. Tegnap este, ahogyan felkelt, adott gyógyszert, ittam vizet, bemászik mellém, hogy ne fázzak... Beteg lettem volna? Halványan érzékeltem, de mintha olyasmit mondott volna, hogy lázas vagyok, pedig most tök jól érzem magam. Igaz, néha szoktam ilyet csinálni. Nem nagy cucc, de mikor túlhajtom magam, akkor a testem nem bírja tovább és így reagál, jobban mondva így kér pihenést, de miután úgy ítélte, hogy kipihente magát és regenerálódott, akkor minden megy tovább úgy, ahogy volt. Ezért, mivel gondolom egész este felt volt szegény, hogy rám vigyázzon, valamivel meg kell neki hálálnom, de most egyenlőre hagyom aludni, hadd pihenje ki magát. Amilyen csendben csak tudok, kikászálódok az ágyból, majd kisurranok az ajtón kezemben egy köntössel, mivel meztelenül mászkálni a házban nem olyan jó. Amikor a puha és meleg köntöst felveszem, elégedetten sóhajtok egyet. Közben a lépcsőn megtalálom a papucsom, azt is felveszem. Mielőtt leérnék, észreveszek egy kis vizet rajta, ezért besietek a konyhába, és egy szivaccsal feltörlöm. Amikor ezzel készen vagyok, úgy döntök, megcsinálom a híres palacsintámat, amit az utóbbi időben nem volt alkalmam elkészíteni, ugyanis mindig Ryan csinálta a reggelit, hiszen ő kelt fel először, így volt rá ideje. Viszont ha rám várt volna, minden reggel elkéstünk volna. De mivel a szombat van, ezért nem sietünk sehová. Ráérősen kivettem a hozzávalókat, majd kipakoltam őket sorban a pultra.