Alexis

Mit is mondjak... Az a helyzet, hogy kezdek Ryan mellett visszaváltozni saját magammá. Egy idő után elfelejtettem magasabb hangon beszélni, a saját személyiségem előjött, a hajamat félrefésültem és megpróbáltunk komoly dolgokról beszélni. Összejött. Egy idő után már teljesen egy hullámhosszon lettünk. Kezdtünk úgy viselkedni, mint ahogyan normálisan szoktunk. Szerintem Ry kezdett rájönni, hogy valami nem oké. Valamit titkolok. Néha rajtakaptam, hogy a szemével vizslat. Ilyenkor elfordítom a fejem. Még nem akartam, hogy rájöjjön, ki is vagyok,bár mér szerintem késő. Egyszer csak a ragyogó zöld szemeivel az arcomat kémlelte.

- Mi az? –vontam fel egy kicsit a szemöldököm.

- Semmi. Csak annyira hasonlítasz valakire. –itt megdermedtem egy pillanatra és vártam, hogy fojtassa.

- Kire? –tettem fel félve a kérdést.

- A barátnőmre. –válaszolta rögtön. A tekintetét az enyémbe fúrta, mintha azt várná, hogy elmondok neki valamit. Ne várjon semmit. Igyekeztem semmitmondó arccal nézni vissza, de szerintem már eléggé jól kiismert és nem csak most, hanem az összes együtt töltött időnk miatt. Az út további részében megritkult a beszélgetés, de attól függetlenül nem volt feszült a hangulat, csak olyan volt, mint a vihar előtti csend. Csendes, nyugodt, de lehetett érezni, hogy a közeljövőben bármikor kitörhet a vihar, amely mindent megváltoztat majd. Mikor a leszálláshoz közeledtünk írtam Jasonnek még gyorsan egy sms-t, hogy induljon ki a repülőtérre. Értetlenkedett, hogy most akkor rögtön, vagy csak viccelek. Mindenki ilyen nehézfelfogású, mikor közlik vele, hogy azonnal induljon el valahová? De ezen a további időben nem foglalkoztam, ugyanis egy tíz perc múlva landolunk. Amilyen gyorsan csak tudtam leszálltam a gépről mikor eljött az ideje, ám nem köszöntem vagy búcsúztam el Ryantől. Ezt követően elindultam a csomagjaim után. Mikor megtaláltam és felvettem őket, a tekintetemmel Jason-t kezdtem el keresni, de hamarosan meg is találtam. Amilyen gyorsan csak tudtam elindultam felé. Ekkor meglátott, de már csak pár lépés választott el tőle. Ezt hamar megtette, ugyanis hatalmas lábai vannak. A cuccaimat letettem a földre, majd a nyakába borultam, míg ő a derekamat karolta át és a arcát a hajamba rejtette.

- Üdv itthon. –morogta miközben érzetem, hogy meleg lehelete megcsapja a nyakam.

- Nekem is hiányoztál. –nevettem el magam. Közben lepillantott rám és mosolyogva felkapta a csomagjaimat. Elindultunk kifelé. Közben pedig az interjúkat beszéltünk át, fotózások időpontját, na meg azt, hogy mikor fogok stúdiózni. Körülbelül így nézett ki a program.

Interjú a Bellux rádiószékházban: 8.00-11.30

Egyeztetés a lemezkiadóval: 11:40-12.00

Ebéd: 12.00-12.10

Fotózás: 12.20-16.20

Stúdiózás: 16.30-18.00

Vacsora: 18.00-18.20

Stúdiózás: 18.20-23.00

Alvás: 00.00-06.00

Gyönyörű napirendem van nemde? Nos, ez szól mára, és történetesen most hétóra huszonhárom van, ezért igyekezni kell, nehogy dugóba keveredjünk, vagy valami gond legyen. Miközben a kocsiban száguldunk a Bellux felé, azon jár az eszem, mit is mondjak majd nekik. Azt kell tudni arról a székházról, hogy most három és fél óra alatt huszonnégy rádió fog meginterjúvolni engem. Ez a székhát csak a ' nagy kutyáknak' van fenntartva, és csak ők tartózkodhatnak bent. Mindenféle hozzám hasonlók szoktak adni ilyeneket. Egy hatalmas pult van és csak igazolvánnyal léphetnek be az emberek. Csak úgy nem lehet bemenni, ugyanis már a biztonsági kapun sem lehet tovább menni. Nem lehet csak úgy besétálni oda. Átlag emberek be sem tehetik oda a lábukat, sőt még kisebb hírességeket sem engednek be, mert ez a biztonsági szabályzat. Nagyon durván ellenőriznek. Miután mi szerencsése túljutottunk a szokásos dolgokon, egyszerűen csak elindulunk a nagyszobába, ahol több tonnás üvegcsillárok lógnak alá az égből. A terem színe sötétszürke, a szőnyegek sötétvörösek, a garnitúrák hófehérek, visszafogott elegancia jellemzi a termet. A következő órákba kérdésekre válaszolok, de néha csak azt érzem, magamat ismételgetem, persze más szavakkal meg kifejezésekkel, de ugyan azt mondom el. Komolyan mondom, valakit ha mellém állítanának egy óra múlva el tudná mondani mit mondtam, mert szinte ugyan azok a kérdések voltak. Ezután a lemezkiadóhoz mentünk, ahol a finomhangolásokat beszéltük meg, mert már megvan a haditerv, csupán finomítottunk néhány dolgon. Aztán kocsiba ültem ahhol várt az ebédem, majd gyorsan belapátoltam miközben az utcákon suhantunk el a fotóstúdió felé. Mikor megérkeztünk kiugrottunk a kocsiból majd elindultunk be. Itt gyorsan kezelésbe vettek, de mivel csak két óránk van megcsinálni úgy száz-százhúsz különböző beállítású képet, különböző sminkekkel, na meg más viseletekben. Itt ezt úgy kell érteni, hogy van, mikor full feketébe beöltöztetnek, hogy titokatosnak tűnjek, a sminkem is olyan, na meg a díszlet is. Volt, mikor laza öltözékben volt, és így tovább. Lemosták az eredetileg is rajtam

lévőt és rám raktak egy csomó félét. Komolyan mondom, elfáradtam már a végére. Oké, lehetne mondani, hogy hozzá vagyok már szokva, de te sem mondanád azt, mikor húsz perc alatt tizenkét nadrág volt rajtad, húsz felső, na meg egy bőrruha, és közben csábosan kell a kamerába merednek mintha élveznéd az egészet, és nem lenne eleged az egészből. Nos, nem olyan egyszerű. De miután letudtunk éppen egy rózsaszínű és lilás smink volt rajtam. Mivel késésben voltunk, így azt mondtam a sminkeseknek, hogy maradhat rajtam. Annyira nem nagy gond. Szegény stylostoknak szépen ledobáltam a ruhákat a végére. Na, de ezzel majd ráérek később is foglalkozni. Fék csikorogva behajtottunk a stúdió parkolójába, majd szélsebesen kivágtam az ajtót és beviharzottam a bejáraton. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy becsapjam magam után a kocsiajtót. Mikor megláttam a srácokat bent ülni, elmosolyodtam.

- Sziasztok! Bocs a késésért! –emeltem fel védekezően a kezem, miközben bocsánatkérően elvigyorodtam.

- Ugyan. –legyintett a dobosunk, Terry.

- Biztos?

- Persze. –bólogattak egyetértően, ám ekkor bejött valaki.

- Nem. Felelőtlen vagy, hogy mindenhonnan elkéstél. Mert ahhoz értesz a legjobban. Most is körülbelül harminc ember van itt, te meg lazán elkésel és elintézed egy „bocs"-csal. Szóval nem. Nem biztos, hogy oké. –rázza ingerülten a fejét miközben dühtől szikrázó szemét rajtam tartja.

- Csak hogy tudd, akkor is meg kellett csinálni a képeket, ha tudtában vagy vele, ha nem. Arról meg én nem tehetek, hogy nagy a forgalom, szóval örülnék, ha gondolkoznál, mielőtt megszólalsz. Kösz. - vetettem oda flegmán, miközben elmentem mellette, és meglöktem a vállammal. Komolyan mondom, úgy felbír húzni a hülyeségivel, mint eddig soha senki.

Ezután semmi érdekes nem történt, csak mutogattam a srácoknak, mit hogyan csináljanak. Úgy terveztem, hogy minden nap egy számot betanítok nekik, majd gyakoroljuk és felvesszük. Ezért kell a húsz nap. De, mivel több van húsz számnál, ez akkor sem lesz gond, mert van benne akusztikus rész is, amit én egyedül is megtudok csinálni. A srácokkal csak a közöst kell együtt gyakorolnunk, hogy minden egyszerre menjen. De mivel csak a mai nap volt ilyen sűrű ezért kellett ilyen későre rakni, de amúgy olyan nyolc óra körül végezni fogunk a stúdiózással. Helyesbítek, csak ők. Én minden nap ugyan úgy tizenegy óráig maradok, mert így meg tudom csinálni azokat a számokat is így valamilyen szinten időt takarítok meg, mert akkor egy nap kettő vagy három dal is fel lehet majd venni. Ha jól számoltam az utolsó négy napban videó klipet is tudunk forgatni. Körülbelül nyolc számnak, ha nagyon törjük magunkat, akkor kilencnek is. Ez úgy jönne ki, hogy ketté osztanánk azt a négy napot, és így kijön a nyolc. A kilencediket meg beszuszakolnánk valahová. Nagyon feszített a menetrend, de meg lehet csinálni. Az egész fel van gyorsítva. Tudom, hogy ez általában nem megy ilyen egyszerűen, de higgyétek el, gyakorlat teszi a mestert. Ezt olyan, mikor már sokszor csináltál valamit, így sokkal gyorsabban meg tudod az említett dolgot csinálni, mint az, aki akkor csinálja először.