Ryan

Tegnap este kaptam egy fontos hívást, miszerint minél hamarabb a központba kell repülnöm. Hiába mondtam nekik, hogy nekem iskola van, azt mondták, ez sokkal fontosabb, mint pár „vacak" adat gyűjtése. Ha megtudnák mennyire hasznos, biztos békén hagytak volna. De ezt nem telefonon akartam velük megtárgyalni. Na, majd ha megérkezek, lesz pár emberke, akinek szerintem agyára ment a hatalom, így ki kell őket rúgnom. Nem fog érdekelni, mennyire szépen könyörögnek. Nem hat meg. Ennyi év után már megszoktam. De visszatérve az eredeti témára, ma be kell mennem az igazgatóhoz valamilyen indokkal, ugyanis el kell utaznom és számításaim szerint ez az ügy körülbelül másfél hétig is elhúzódhat. Talán, ha lesz időm, meglepem anyáékat egy random látogatással, ugyanis már visszautaztak. Hiába, még ha rég el is múltál húsz éves, akkor is rettentően tudnak hiányozni a szüleid. Ezzel nem tudsz mit kezdeni. Na de készülnöm kell, különben elkések. Így is ez elő óra kiesik az igazgató miatt, legalább a második órára tudjak normálisan beülni. Ezekkel a gondolatokkal megyek el zuhanyozni, ugyanis ma a megszokottnál is többet futottam, mert miközben ezen gondolkodtam, nem is vettem észre. Na de mikor összekészülök, gyorsan kimegyek a kocsihoz a táskámmal a hátamon. Bepattanok, majd egy öt perc múlva már a suli parkolójába gördülök be. Rögtön kiszúrom hercegnő kocsiját. Tényleg! El kellett volna mennem érte, de úgy látszik, elfelejtkeztem róla. Bár annyi minden kavarog most a fejemben, ez akkor sem mentség. Gondolom megunta, hogy rám kell várnia, így fogta magát és eljött. Szerintem hívott, de még annyit sem tettem meg, hogy felvettem volna. Elkezdek kutakodni a telefonom után, de nem találom meg. Szerintem otthon hagytam. Nagyszerű. Kicsit szétszórt vagyok, ugyanis nem mondhatom le neki az igazat. Még nem. Félek, ha megtudná, beijedne ettől az egésztől, meg attól, ahogyan élnem kell. Ha mérlegelne, tartok tőle hogy a velem járó sok baromság miatt az mondaná, hogy nem érek annyit. Lehet, nem viselkedem úgy, mint egy férfi, de rettentően félek ettől. Sőt, rettegek. Igen, tessék, kimondtam. De nem érek rá ezen gondolkodni, ugyanis indulnom kell az igazgatóhoz. Mikor az ürességtől kongó folyosókon végighaladok, azon jár az eszem, hogy mit mondjak neki, miért utazom el. Rágódom ezen egy ideig, de már csak azt veszem észre, hogy az igazgató ajtaja előtt toporgok. Bekopogok, majd kinyitom, de királylány meglepettségtől csillogó égszínkék szemével találom szemben magam. Úgy látom kifelé igyekezett mikor jöttem, így elállok az útból és komornyik stílusban meghajolok előtte, mint egy hercegnő előtt szokás, mert az. Az én hercegnőm. Felvigyorgok rá, ugyanis még mindig lehajolva vagyok. Halványan rám mosolyog, de látom, hogy valamilyen gond van. Egyből elkomolyodok. Mi a baj? Sőt, rögtön egy másik kérdés is megfogalmazódik bennem: Miért volt az igazgatónál? Enyhén összezavarodott tekintettel nézek rá, de csak azt tátogja, hogy majd elmondja. Ennek a kis közjátékunknak az igazgató torokköszörülése vet véget. Észbe kapok, majd bemasírozok az irodába.

- Minek köszönhetem a látogatását?

- Jó napot igazgató úr! Azért jöttem ma önhöz, mert a szüleimmel megyek síelni, amolyan telelés félére, ezért másfél hetet kihagynék az iskolából. Természetesen az anyagot bepótolom. Viszont a tanulmányi eredményemre nem lenne hatással, mert eddig minden dolgozatom, feleltetek és kis cetlik is kiválóak lettek. –hadarom hivatalos hangnemben. Csak néz egy pillanatig, majd a szemüvegét levéve a fejéről elkezdi a halántékát masszírozni. Felsóhajt, aztán rábiccent. Elkínzott hangon így szól.

- Rendben van, fiam.

- Köszönöm. –mondom miközben más el is indulok kifelé. Csak legyint egyet, majd visszatér a papírmunkájához.

Az egész napot végigülni kész kínszenvedés volt. Ráadásul ebédnél sem igazán beszéltünk, mert mindenkinek olyan nyomott hangulata volt. Lehet, hogy kívülről azért tűnik így, mert esik az eső, enyhén hideg van, fúj a szél, be van borulva, de én érzem, hogy ennek más oka is van. Luna és királylány olyan szomorúak, de nem tudom mitől. Valahányszor rákérdezek, mindig ugyan az a válasz. „Majd elmondom". Hát, rendben. Nekem bűntudatom van, mert nem fogom elmondani hercegnőnek miért is utazok el igazából, ezért szótlan vagyok. Luke csak értetlenül pillantgat körbe-közbe, hogy most mi van, de miután senki nem méltatja válaszra, csak megvonja a vállát, majd elkezd enni. Bár evés közben be nem áll a szája, most még ő is csendben van. Miután vége van a sulinak összegyűlünk a pakolóban.

- El kell mondanom valamit. –szólal meg királylány. Hála az égnek.

- Baj van? –kérdezem rögtön, miközben a vékony derekát óvatosan átkarolom hátulról, majd az állam a vállán pihentetem, úgy pillanatok fel rá.

- Elutazom két hétre. –böki kis a választ. Megmerevedek egy pillanatra, aztán még jobban magamhoz szorítom, de úgy, mintha soha nem akarnám elengedni. Ha a jövő héten utazik, akkor onnantól két hétig nem látjuk egymást, de mivel én ma utazom el, így az még több idő. Ne már. Az arcom a ragyogó hajába temetem, majd szorosan lehunyom a szemem.

- Mikor indulsz? –mormogom a vállába.

- Ma. –megkönnyebbültem kiengedem a levegőt. Ezek szerint csak két hetet leszünk távol egymástól.

- Hová mész? –kukkantok ki kíváncsian a hajából.

- Új-Zélandra.

- Miért? –ráncolom a szemöldököm.

- Anyát látogatom meg. Ugye mindig utazik, és soha nem tud hazaérni, így úgy gondoltam, meglepem. –magyarázza vállvonogatva.

- Ez nagyon jó ötlet. Akkor kitalálom, ezért voltál reggel az igazgatónál.

- Aha. –bólint vigyorogva. Eszembe jut, hogy nekem is el kellene mondanom. Megköszörülöm a hangom, ellépek hercegnő mellől.

- Nekem is van egy kis közölni valóm. – Mindenki kíváncsian mered rám. Zavartan beletúrok a hajamba, majd idegesen kifújom a levegőt.

- Én is elutazok, mert megyünk a családdal síelni. –próbálom szemrebbenés nélkül elmondani.

- Komolyan? –ámulnak el, bár királylány minta gyanúsan méregetne.

- Aha. –nyögöm ki nagy nehezen.

Alexis

Látom Ryanen, hogy nem mondd igazat. A szemében mintha bűntudat csillogását vélném felfedezni, na meg valami azt súgja, hogy nem pihenni utazik el. Vagy csak egyszerűen rosszul érzem magam, mert nem az igazat mondtam el neki az elutazásommal kapcsolatban. Biztos az utolsó, de elvileg mindig hallgatnom kellene a megérzéseimre. Miután ezt átbeszéltük, Luke felém fordul.

- Mikor indul a géped? –mindenki kíváncsian pislog rám. Hogy megelőzzem a váratlan helyzeteket, direkt megnéztem az Új-Zélandra induló járatokat.

- Négy óra múlva. –toporgok egy helyben. Mikor Ry meghallja a választ, úgy tűnik ellazul a teste.

- De akkor... nem kellene elkezdened bepakolni? –vet rám Luna bizonytalan pillantást. Már a fontosabb dolgok megvannak, de még kell egy pár cucc. De ugyebár még indulás előtt meg kell csinálnom a sminkemet, berakni a fülbevalókat, belőni a hajam, stb... Azt akarom, hogy Lu ebben segítsen, így azt mondtam nekik, hogy még csak most akarom elkezdeni, és reméltem, hogy Luna egyből ugrik erre a lehetőségre, és milyen igazam is lett.

- Akkor mit álldogálunk itt? Nyomás bepakolni! A fiúktól búcsúzz el szépen, bepakolunk, aztán kimész a reptérre, mert vár a gép! –kiáltja el magát, miközben az ujját fenyegetően rázza a levegőben, majd megpróbál mérges tekintetet varázsolni az arcára. Nevetve rázom a fejem.

- Várj csak! Nem is kísérhetünk ki a reptérre? –vág kétségbeesett fejet Ryan.

- Nem! –vágom rá túl hamar. Nem akarom, hogy meglássanak mikor már normálisan felöltöztem, mert ha kijönnének, akkor azt valahol a repülőn kellene elintéznem, ami hát, valljuk be, nem a legkellemesebb dolog, és még csak normálisan sem tudnám megcsinálni a sminkemet. Összezavarodva néz bele a szemembe. Smaragd zöld tekintetéből süt a szomorúság, a csalódás és a könyörgés. Annyira bűntudatom van, amiért ilyen durván elutasítottam. Megbánóan szegezem le a tekintetem a földre.

- Az a gond, tudod, mire még összekészülünk, meg bepakolunk, és odaérünk a reptérre, éppen csak eléri a gépét. Hát még ha ti is ott lennétek, mert akkor szegényke le is késné a gépét miattatok. –magyarázta csípőre tett kézzel Luna, szúrós tekintettel. – Inkább meg kellene köszönnötök az előrelátását, mert nektek ez nem jutott eszetekbe. Biztos vagyok benne. –jelentette ki határozottan. A fiúk bűnbánóan kezdték el vizslatni a betont.