Alexis

Éppen a kocsimhoz viszem ki a rózsákat Lunával. Nagyon ritka mostanában, hogy a sajátommal jövök, mert el szokott hozni Ryan minden reggel, de este rám írt, hogy holnap Ry nem fog tudni elhozni. Furcsálltam is, de úgy voltam vele, biztos meg volt rá az oka. A suliban nem találkoztam vele, sőt még az ebédlőben sem volt, ám a többiek nagyon jól elszórakoztattak, bár azért hiányzott a jelenléte, meg a hülye mosolya is. Mikor megláttam felém közeledni, azt hittem mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. Amiket mondott, az nagyon igaz volt és kíváncsi voltam, mit akar majd ebből kihozni. Voltak ugyan sejtéseim, de nem akartam magam valamibe beleélni, mert lehet, nagyot csalódnék a végén. Mikor elhallgatott akkor azt hittem soha nem nyögi ki, mit szeretne, ezért áldottam Lunát mikor megszólalt. Mikor feltette a kérdést, azt hittem kicsúszik a talaj a lábam alól. Egy percig sem gondolkodtam, mit válaszolok. Igent mondtam, mert annyira biztonságban érzem magam mellette, ami nagy szó. El tudja velem feledtetni a rossz dolgokat, ahányszor együtt vagyunk. Ez igen ritka, mert folyton jár az agyam. Na, de visszatérve a jelenbe, éppen kiléptünk volna az ajtón, mikor elénk lépett Rosie. Ma is olyan szörnyű volt, mint mindig. De mikor az idegesítően magas hangján megszól, az mindent visz. Most sem történt másképpen.

- Az az én csokrom, szóval ne igyekezz annyira. –hadonászott a karmaival, miközben dobálta a haját.

- Már hogy lenne a tiéd? –vontam fel a szemöldököm, miközben védelmezően magamhoz szorítottam.

- Úgy, hogy először nekem adta ide Ryan, után neked. Tudod, jobb lesz, ha belátod, nem érsz semmit a szemében. –hazudott szemrebbenés nélkül. Hogy honnan tudom? Az ilyenek, mint ő, sokat pislog, miközben nem mond igazat. Többnyire ki ismeretem az embereket. Tizenkilenc évesen már ki tudom elemezni az embereket. Először furcsa volt az egy évvel fiatalabbak közé menni, mert megszoktam, hogy mindig idősebbek vesznek körül. Mikor a jövőbeli barátomról álmodoztam mikor még volt rá időm, állandó jelleggel idősebb srácot képzeltem el magam mellé, és most láss csodát, egy évvel fiatalabb barátom van, mert ugyebár Ryan tizennyolc éves. Mondjuk, többnek néz ki, ha meglátnám egy forgatáson, huszonnégy évesnek tippelném. Tényleg! Még nem is tudja, hogy egy évvel idősebb vagyok. De visszatérve a jelenbe, először el kell állítanom a hárpiát az útból, mert nem tudok tőle kimenni az ajtón.

- Egy: Tudom, hogy hazudsz. Kettő: Ekkora baromságot én még életemben nem hallottam. Három: Állj el az útból légy oly szíves, mert ki szeretném vinni a kocsimba a csokromat. –direkt kihangsúlyoztam az utolsó szót, mert éreztetni akartam, hogy ez az enyém. Nyugodt hangon és lassan tagoltam neki a szavakat, mert így talán felfogja, mit beszélek neki. Mikor eljutott a tudatáig, akkor elkezdett pampogni, de nemigen fogalakoztam vele, ugyanis, kikerültem, majd átlibbentem az ajtón, nyomomban Lunával aki, amint bezáródott az ajtó elkezdett röhögni, nem is kicsit.

Mikor aztán vége volt a tanításnak, gyorsan bepakoltam, majd kiléptem a teremből, ugyanis meg akartam keresni Ry-t, de ő talált meg engem. Megragadta a derekamat az erős karjával, magához vont, miközben én ráfektettem a kezem a mellkasára. Úgy néztem fel a csillogó smaragdzöld szemeibe, amely engem vizslatott.

- Szia. –mosolyogott el.

- Szia. –vigyorogtam fel rá. Felágaskodtam hozzá, majd nyomtam egy puszit az arcára.

- Csak ennyit kapok? –szomorodott el.

- Dehogy. –nevettem el magam. –Na, gyere te nagyfiú. –kezdtem el húzni a kezénél fogva. Mikor már kint álltunk a parkolóban, azon tanakodtunk, hogyan menjünk el hozzá, ugyanis nekem a virágot az vízbe kell raknom.

- Mi lenne, ha inkább most nálad tanyáznánk, és akkor rendesen körbe is tudsz vezetni, mert az a múltkor elmaradt. Ne meg a rózsa sem szárad el. Mit szólsz hozzá?

- Hát... - fogdostam a nyakláncomat. Eljöhet, legfeljebb úgy vezetem körbe, mint Lunát. –Oké.

- Szuper! –vidult fel. Adott a hajamba egy puszit, majd beszállt a kocsijába. Én is ugyan így tettem. Előre engedett a parkolónak a kijáratánál, majd ki is hajtottam rajta, de még integettem neki, majd ahogy csak tudtam, gyorsan hazahajtottam, mert hamarabb akartam odaérni. Kicsit versenyszerűen fogtam fel ezt az egészet. Hamarabb is értem oda. Körülbelül egy perc múlva már Ry is megérkezett, aztán lendületesen kiszállt a kocsiból. Odakocogott hozzám hatalmas vigyorral a fején.

- Csak ezért nyertél, mert előre engedtelek. –ezek szerint ő is versenynek tekintette? Akkor nem csak én vagyok ilyen? Ennek nagyon örültem, mert ezek szerint nem csak nekem van ilyen furcsa gondolkodásmódom.

- Tudom, és köszönöm. –bújtam oda hozzá, miközben átkarolt. Magához szorított, mintha nem akarna elengedni. Lassan kibontakoztunk az ölelésből. Gyorsan vízbe tettem a rózsákat, majd körbevezettem. Éppen a konyhából mentem fel az emeletre a szobámba, mikor hallottam, hogy beszél valakivel. Biztos felhívta valaki a telefonján. Mennék be az ajtón, mikor meghallok egy beszélgetésfoszlányt.

- Igen, a barátja vagyok. –itt bekukucskálok az ajtón, mert kíváncsi lettem. Az én telefonomon beszél valakivel! Atya úr isten! Pont háttal van, így nem lát.

- Ja, Ryan vagyok. Te ki vagy? Tulajdonképpen nekem is van egy ilyen nevű ismerősöm... - na jó, kivel beszél? Ekkor elröhögi magát.

- Te jó ég, haver! De régen nem beszéltünk!- ismeri, az rendben van, de ki van a vonalban?!

- Na és mi van veled azóta Ethan? – itt mintha megállt volna az idő. Bárcsak ne tudtam volna meg. De ekkor eszembe jut az a szó, mikor azt mondta neki, hogy haver. Ezek barátok? Ennél rosszabb már nem is lehetne.