Alexis

- Egy női hangot hallottam a földszintről. Ki a fene ez? Összezavarodva Ryanre pillantottam. Ja, és még mielőtt el nem felejteném... Mi a csudának hívta édesemnek?! Kezdek kiakadni. Annyira jól alakult minden, egészen addig, míg meg nem történt ez az egész. De egy tény nem hagyott nyugodni. Ez a hang annyira ismerős nekem. Ekkor villámcsapás szerűen jutott eszembe egy beszélgetés.

- „Emlékszel arra a párra akik segítettek neked a temetést elintézni?

- Aha. –sóhajtottam türelmetlenül.

- Na! Ők a szülei."

De akkor várjunk egy másodpercet! Ha most az anyukája jött haza, akkor felismerhet. Ezzel még nem is lenne semmi baj, mert rettentően hiányoznak. De az az aprócska tény eléggé beárnyékolja a viszontlátás örömét, hogy Ryan előtt lelepleződök. Ez így nem lesz jó. Nagyon nem! A fenébe már! Pedig minden olyan jól ment. Na jó. Össze kell szednem magam! Ekkor elkezdett körvonalazódni bennem egy terv, ami szerintem kivitelezhető lenne. De akkor most nagyon gyorsan kell cselekednem, mielőtt késő lesz.

Először is: Kell a telefonom! –aha oké, de hol a csudában van? Bevillant, hogy a nadrágom zsebébe tettem, ezért gyorsan megnéztem, de lássatok csodát. Nem volt ott. Szuper. Na jól van, rendben, nem kell pánikba esni. De akkor hová tettem? Amilyen gyorsan csak tudom végigtapogatom magam, míg meg nem lelem. A farzsebembe volt.

Másodszor: Kikeresni Karen számát. Megvan. Szerencsére elmentettem, és nagyon remélem, hogy még mindig ez az, mert ha nem, nekem lőttek. Gyorsan írtam neki egy sms-t.

„ Karen, én vagyok az, Alexis! Ryan előtt játszátok el, hogy nem ismeretek. Könyörgöm! Csak csináljátok, majd később mindent elmagyarázok!"

Remélem, hogy látta, de a biztonság kedvéért megcsörgetem. Hallom, hogy lent elkezd csörögni a telefonja, ám idő közben Ry elindult a földszint köszönteni a szüleit, engem meg azzal a mondattal itt hagyott, hogy mindjárt levisz bemutatni, de először fel kell készítenie őket. Mondtam neki, hogy nyugodtan, ne aggódjon, én itt leszek. Olyannyira próbáltam higgadt lenni, amennyire csak tellett tőlem. Idő közben Karen felveszi a telefont.

- Szia drágám! Most nem tudok beszélni, de ha baj van, gyorsan mondd! –mondja a mosolygós hangján.

- Olvasd el az sms-t amit küldtem, és készülj fel, mert hamarabb találkozunk, mint hinnéd! –hadartam a telefonba és gyorsan letettem. Hallom, amint Ryan magyaráz az anyjának, majd elindul hozzám az emeltre.

- Gyere! –nyújtja a kezét mosolyogva.

- Oké. –nyekergem és csak remélni tudom, hogy sikerül a tervem.

- Nyugi királylány, nem lesz semmi baj! Imádni fognak. –ölel magához, majd nyugtatóan a hajamba puszil. Összefűzni az ujjainkat és elindul lefelé a lépcsőn, de a válla felett hátrapillant rám, hogy rendben vagyok-e. Aprót bólintok és megpróbálok elmosolyodni igen kevés sikerrel. Ekkor meglátom Karent a nappali közepén. Karjait összefűzi a mellén. A homlokát ráncolva mered az telefonjára, le merném fogadni, hogy az sms-en töri a fejét.

- Anya, ő itt a barátnőm. –Ry hangjára mosolyogva felkapja a fejét, de mikor megpillant, kicsit meglepődik, értetlenül mered rám, aztán leesik neki miért írtam meg hívtam. Könyörgően nézek rá, mire csak biccent egyet. Megkönnyebülve kifújom a levegőt.

- Szia drágám! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. –ölel magához.

- Örvendek! –ölelem vissza. Közben látom, hogy bepárásodott a szeme.

- Pont mint az első találkozásunkkor. –súgja a fülembe, mire elnevetjük magunkat.

- Nos, jól hallottam, hogy itt van a fiam barátnője? –kiállt be Frank. Ryan halkan elneveti magát.

- Ilyen nincs. Először találkoztok vele, és máris leégettek. –mondja. Erre elnevetjük magunkat Karennel, de közben összenézünk. Nem először találkozunk.

- Kedves leányzó, merre vagy? –jön be vigyorogva Frank. Mikor megpillant, majd kiesik a szeme, közbe meg Karen kalimpál nemet integetve a kezével. Ügyet sem vet rá, hanem a karjába kap, majd elkezd ölelgetni.

- Hiányoztál kicsilány. –mormogja nekem. Amennyire csak tudom, feltűnés nélkül odasúgom neki.

- Csinálj úgy, mintha most látnál először. Később mindent elmagyarázok. –alig láthatóan bólint.

- Apa, kezdek féltékeny lenni. –zökkent ki egy hang az ölelkezésből.

- Na de fiam! Hagy ismerkedjünk már meg! –vág vissza hatalmasakat gesztikulálva. Elnevetem magam.

- Nem! Ő az enyém! –jelenti ki Ryan gyerekesen, majd elkapva a karomat magához ránt, szorosan magához von, majd óvón messzebb tipeg Franktől. Karen már röhög, de már Ry is rákezd. Ekkor kibontakozom az ölelésből.

- Dehogy is! Mind a ketten magatoknak akartok? Egyikőtök sem kap meg! Én Karené vagyok! –jelentem ki határozottan, majd megölelem az említett személyt, és pukkadozva nézünk végig a hímek arckifejezésén. Úgy néznek ki, mint mikor az öt éves kisfiúktól elveszik a játékukat, és csak egy pillanat választja el őket attól, hogy elbőgjék magukat. Összenéznek, majd ránkszegezik a szikrázó zöld szemeiket.

- Na azt már nem! –szólalnak meg.

- Nem? –kérdezi Karen ártatlan mosollyal az arcán. Ismerem én ezt a mosolyt! Egymásra vigyorgunk, majd elkezdünk futni a srácok elől. Halljuk, ahogyan a utánunk iramodnak. Fejvesztve rohangálunk az udvaron. Ekkor Ryan elkapja a derekamat egy kiáltás kíséretében.

- Az enyém vagy! –magához húz, belepuszil a nyakamba. Átfordulok felé, a karomat a nyakára kulcsolom. Lenéz rám a szemével, az ajkai az enyém fölött lebegnek, de nem csókol meg. Kínoz. Most komolyan? Megfogom a tarkóját, lehúzom magamhoz, és az ajkaimat az övéhet érintem. Belemosolyog a csókba, majd átveszi az irányítást. Beletúrok a szénfekete hajába. A selymes tincseit meghúzom kicsit, mire felmordul és hozzám préseli a csípőjét, melynek hatására felnyögök. Egy határozott torokköszörülés zavar meg minket. A szülei szórakozottan néznek mindet. Zavaromban elpirulok kicsit, Ryan meg felkuncog, magához húz, majd egy puszit ad az arcomra. Karjaival védelmezően átkarol, mire én jólesően sóhajtva nekidőlök.

- Nos gyerekek! Meg kell hogy mondjam, van egy kis kémia köztetek. –mondja Frank vigyorogva.

- Hát igen. –motyogom.

Miután bemegyünk, valaki azt javasolja, hogy grillezzünk egyet. Mind beleegyezünk. Elindulunk a konyhába, ahol odamegyek a hűtőhöz, és kiszedem hozzá a cuccokat. Közben kiszedem a tányérokat, előveszek egy kést, hogy fel tudjam aprítani a zöldségeket. Ryan besurran a konyhába.

- Segítsek? –kérdezi mosolyogva miközben a hátam mögé áll, a két kezével a gránitpultba kapaszkodik, miközben én ott állok a karjai között. Hozzám préseli magát, érzem a hátamnál felhevült, izmoktól kemény testét. Tuti, hogy nincs rajta egy kis zsírfelesleg sem.

- Öhm, mi is volt a kérdés? –kérdeztem kábán. Halkan elnevette magát.

- Segítsek? –ismételi meg.

- Most hogy így mondod... Igen. Kivennéd a húsvágó deszkát?

- Aha.

Elindult a szekrények felé, de a konyha közepén megállt, tanácstalanul megvakarta a fejét, majd rámnézett.

- Királylány... Az hol van? –röhögte el megát.

- Legalsó polcon az ajtó felőli oldalban, a harmadik szekrényben.

Odaballagott a helyre, kinyitotta a szekrény ajtaját. Leguggolt elé, kutakodott egy picit, majd felkiáltott.

- Jéé! Tényleg itt van! –monda, majd vigyorogva felmutatta a szerzeményét.

- Ügyes vagy! Idehoznád nekem?

- Persze. –vonta meg a vállát, odabaktatott hozzám, visszaállt az eredeti pozíciójába, és nézte, ahogyan a zöldségeket aprítom fel. Hirtelen megszólalt valaki az ajtóban, amitől ugrottam egyet.

- Lassan jobban tudod, mi hol van, mint Ryan. –mondta mosolyogva Karen az ajtóban, miközben Frank átölelte a derekát.

- Mióta álltok ott? –kérdezte vigyorogva Ry.

- Hát, onnantól, hogy bejöttetek a konyhába. Látom nagyon otthonosan mozogsz itt. –mondta felém intézve a szavait.

- Hát, köszönöm!

- Na, gyerünk fiam, menjük, izzítsuk be a grillsütőt. –mondta Frank Ryannek. Kelletlenül elhúzódott mellőlem, és elindult az apja után. Eközben Karen odajött hozzám.

- Tudja? –csak ennyit kérdezett. Tagadólag megráztam a fejemet.

- El szeretnéd mondani neki? –tette fel a következő kérdést.

- Igen. De... még nem most. Nem állok készen. –néztem mélyen a szemébe. Megértően bólintott. Láttam, hogy még kérdezni akar valamit.

- Tedd fel. –mondtam.

- Tessék? –értetlenkedett.

- Tedd fel a kérdést. Amit akartál. –erre sóhajtott egy nagyot.

- Miért? Mitől félsz, hogy nem akarod elmondani neki?

- Nem tudod milyen véleménnyel van rólam. –fújtam ki szaggatottan a levegőt.

- Kedvel téged. Nagyon. Még soha nem láttam így viselkedni. –megint a fejemet ráztam.

- Azt mondta, hogy szerinte Alexis csak egy elkényeztetett csaj, aki nem is az apját gyászolja, hanem azt, hogy senki nem fogja többé kényeztetni. Azt, hogy még a temetést is másnak kellett megcsinálni, mert én nem voltam rá képes, mert előtte mindenki megcsinált nekem mindent. Azt mondta, hogy elmentem sokszor bulizni, ahol mindenkivel dugtam, és ittam. Hozzáfűzte, hogy egy kis alkohol feloldja a gátlásokat, és mindenki úgy viselkedik, amilyen valójában, de ahogy hallotta... Azt mondta, hogy ha így viselkedek valójában, akkor emberileg egy nulla vagyok.

Mire befejeztem a mondandómat könnybe lábadt a szemem, és eleredtek a könnyeim.

- Jaj, drágám. –simogatta nyugtatóan a hátamat Karen, miközben magához ölelt.

- Az a legrosszabb az egészben, hogy a bulis rész nem is igaz. Ráadásul én még szűz vagyok. Még nem is rúgtam be! –mondtam, miközben ott bömböltem és folytak a könnyeim.

- Édesem. Nyugalom. Az emberek könnyen ítélkeznek. Te nem vagy ilyen. Soha nem is voltál.

- Tudom, de ha elmondanám neki, másképpen viselkedne velem. Undorodna tőlem. –mondtam hüppögve. Kezdett elcsitulni a sírásom.

- Ezért nem akarod neki elmondani?

- Igen. –ekkor megint arra gondoltam, hogy nem ölelni magához, nem mosolyogna rám úgy, hanem undorodva elhúzódna tőlem, lenézően végigmérne, majd hátatfordítva nem is törődve velem. A folyosón is levegőnek nézne. Reggelente nem vinne suliba, utána meg nem jöhetnék le hozzá. Nem hülyéskedne többet. Egyszerűen csak... én nem akarom őt elveszíteni. – Ezeknek a gondolatok hatására megint kitört belőlem a zokogás.

- Hé! Nyugi. Minden rendben lesz. Semmi baj. –mondta Karen. Lassan alábbhagyott a sírásom. Megmostam az arcomat és igyekeztem összeszedni magam. Vettem egy mély levegőt. Odafordultam Karenhez.

- Nagyon vörös a szemem, ugye? –tettem fel a kérdést előre félve a választól.

- Hát.. neem.. Ühm.. Egy nagyon picit.. Áh na jó. Igen. Nagyon –húzta el a száját.

- Szuper. –motyogtam.

- De! Nekem van ez a szemcseppes izém... Tudod ami megszünteti a szemvörösséget... Nem jut eszembe a neve! –mondta mérgelődve.

- Tudom mire gondolsz! –mondtam lelkesen bólogatva.

- Na, csak belecseppentjük a szemedbe, és probléma megoldva! –mondta tapsolva, majd elindult az említett dologért. Hamar visszaért, majd elfeküdtem a kanapén. Jó nagyra kinyitottam a szemem, majd vártam a cseppet. Hamarosan meg is éreztem. Gyorsan becsuktam a szemem.

- Oké, most nyisd ki, hogy a másikba is tegyek!

Tettem amit mondott, így azt is sikeresen megoldotta. Miután sikeresen átestünk ezen a procedúrán egy két perc múlva tényleg úgy néztem ki mint a sírás előtt.