Ryan

Éppen beszálltam volna a kocsimba, mikor észrevettem, hogy hercegnő befordult erre az utcára. Érdekes, mert amióta tudom, hogy itt áll meg a kocsival, azóta én is. Bevágtam a kocsiajtót, majd elindultam felé. Ha észre is vett, nem nagyon adta jelét.

- Szia. –mondtam neki mély hangon. Felkapta a fejét és nyelt egyet. Pont úgy álltunk meg, hogy felnéz, miközben én letekintek rá. Ha közelebb dőlök, akár puszit is adhattam volna az arcára. Vagy akár az ajkára.

- Helló! –szólalt meg halkan.

- Most velem jössz! –erre a mondatomra összehúzta azt a gyönyörű kék szemeit.

- Nem. –jelentette ki makacsul.

- Óhóó! Dehogyisnem! –megragadtam a kezeit, és gyengéden elkezdtem húzni az autóm felé. Az elején ellen állt, de miután látta, hogy nincs esélye velem szemben, hagyta magát. Gyengéden beültettem. Egészen hazáig nem szóltunk egy szót sem. Bevágtam az ajtót. Csendben jött utánam. Beléptünk a nappaliba. A falak krém színűek, a garnitúrák a szekrényekkel egyetemben fehérek voltak. A Csempeként funkcionáló vékony márvány viszont fekete volt, amibe vegyült egy kis szürke is, így füstös árnyalatot képzett neki. Az egész üveglapokkal volt berakva falak vagy ablak helyett, de annyi jó volt benne, hogyha megnyomunk egy gombot, az egész elsötétedik. Viszont, ami még inkább kiemelkedő volt a nappaliban, az a hatalmas fehér versenyzongora, ami ott terpeszkedett az „ablakok" előtt. Rajta szoktam játszani. A zene segít kimenekülni a mindennapokból. Belevon egy másik világba, ahol csak én és a zene van, ami olykor úgy siklik, mint a finom selyem, máskor pedig úgy hullámzik és csapkod, mind a sötéten morajló tenger a hatalmas hullámaival, ami élve bekebelez mindent, ami az útjába kerül. A zene szeszélyes. Ilyeken vagyunk mi is. Per pillanat én nem tudok kiigazodni az érzelmeimen, de legfőképpen dühös és megsebzett vagyok. Rápillantok királylányra, aki megbabonázva mered a zongorára.

- Nos, ha kinézelődted magad, akkor kérlek, ülj le.

- Oké. –lehuppan a kanapéra. Kérdőn néz rám, majd meglapogatja maga mellett a helyet.

- Köszönöm, de állni fogok.

- Ahogy akarod. –von vállat. Látom rajta, hogy kíváncsi, miért is akartam vele beszélni.

- Nos... Miért akarsz velem beszélni? Vagy ami még izgatóbb kérdés, miért éppen itt? Ezt a suliban is megbeszélhettük volna.

- Nem egészen. Tudod, a mondás úgy tartja, ott még a falnak is füle van. Azért itt, mert itt nyugodtan lehetünk őszinték egymással, na meg nem kell megjátszanod magad. Lehetsz önmagad.

- De én nem játsz...

- De igen! –vágok a szavába. –És ezt te is tudod. –Mélyen a szemébe nézek. Nem szól semmit, de legszívesebben beszólna nekem valamit. Ezt innen látom.

- Oké akkor beszéljünk! Miért úgy néztél rám az ebédlőben mint a véres rongyra? –robban ki belőle a kérdés.

- Nem nézem rád úgy. –tiltakoztam hevesen.

- Dehogynem!

- Rendben, akkor nekem is van egy kérdésem! Itt vártam türelmesen, hogy végre eláruld a neved, nekik meg simám elmondod! Miért van ez? Vagy netán türelmetlen, vagy bunkó voltam Al? –mondtam direkt hangsúlyozva a nevét.

- Nem voltál! De miért rám haragudsz egy ilyen kis semmiségért? Ha már itt tartunk! Elhiteted velem, hogy érdekellek, erre meg itt dugod Rosiet vagy kicsodát! Utána meg még TE vagy RÁM dühös! Na, hogy is van ez?

- Nem feküdtem le vele! Nem úgy mint te azzal a hülye gyerekkel. –éreztem, hogy egyre jobban kezdenek elszabadulni az indulatok.

- Állj! honnan szeded ezt a baromságot?! Soha nem keféltem vele! SOHA! –kiabálta felháborodva! –Ha emiatt haragudtál, ami nem is igaz, akkor miért nem hívtál fel és kérdezted meg?

- Hívtalak! Szombaton! Csak tudod ki vette fel? Hát biztos, hogy nem te! Elvileg a ő a barátod, de ezt az aprócska részletet elfelejtetted megemlíteni!

- Igen! A legjobb barátom! Csak akkor ezt a tényt elfelejtetted meg feldolgozni azzal a kis agyaddal! Vagy éppen minden agysejtedet felemésztette az a sok orgazmus amiben Rosie részesített!

- Nem szexeltem vele! Értsd már meg!

- Valóban? Akkor pénteken mit kerestetek abban a teremben? Biztos nem matekoztatok! Mert gondolom, nem aközben fogjátok az egyenleteket megoldani miközben csináljátok! –mondta kikelve magából.

- Hát az is száz százalék, hogy a legjobb barátok nem kúrnak egymással ugyebár!

- Ó az isten szerelmére! Honnan szedted ezt a baromságot?!

- A saját szememmel láttam! Bekapcsolva maradt a skype, de pont a nagy numera után láttalak titeket kamerán keresztül! Olyan szépen összesimultatok ott a bazi nagy francia ágyon! Aztán az a te állítólagos nagy barátod meglátott, és azt mondta hogy kopjak le mert te jobbat érdemelsz. Reménykedtem még benne, hogy nem feküdtetek le, de miután a telefont letettem szombaton, már biztos voltam benne! Hát, én nem leszek másodhegedűs a nagymenő dugó partnered mellett ebben biztos lehetsz!

- De nem történ semmi! Nem voltunk meztelenek! –kiáltotta mérgesen. –Ááá! Végül tök mindegy, hogy töröm magam! Úgy is azt hiszel el amit akarsz! –legyintett lemondóan.

- Szóval nem is tagadod annyira? –szólaltam meg halkan.

- Nem hinnél nekem, mint ahogy most sem. –mondta csendesen, lehajtott fejjel. –Szerintem lassan indulnom kellene. Vigyél vissza a sulihoz, légyszi.

- Még nem. –erre felkapta a fejét.

- Miért nem?

- Mert ajánlok egy fogadást. –kérőn nézett rám, szóval folytattam. –Az lenne a lényeg, hogy zongorázzunk egyet mind a ketten, majd aki legyőzi a másikat, annak el kell mondani valamit, amit a győztes kér. De őszintén. Benne vagy?

- Háát...

- Várj! Tudsz zongorázni? –egy kicsit habozott a válasszal, de végül bólintott.

- Igen. –kérdőn néztem rá. –Benne vagyok.

- Szuper.

Oda vezettem a hangszerhez. Megbabonázva simított végig rajta.

- Ki kezdje? –tettem fel a kérdést.

- Te.

- Rendben. –Belekezdtem. Először lassú volt az ütem. De rögtön utána elkezdett gyorsulni. Váltakozott az ütem. A legvégére visszatértek azok a hangok, amik elkezdték az egész művet. Felálltam a helyemről, és átadtam királylánynak. Csendesen leült. Óvatosan ráhelyezte az ujjait a billentyűkre, lehunyta a szemét, majd csendesen kifújta a régóta benntartott levegőt. Ahogy elkezdett játszani, először játékos volt. Szinte siklott a keze hangokon. De ahogy egyre inkább haladtunk bele a zenébe, úgy lett egyre komorabb, de néhol még visszaköszönt a játékosság, de csak egy pillanatra. Egyre jobban elkeseredett lett a zene, szinte sírtak a hangok, egyre keservesebbek lettek. A végén szinte sikítottak, majd egyre lassulni kezdtek, mint mikor a halál óráján a szív, s végül teljesen megálltak. Egy ideig úgy meredtem magam elé, mint aki nagyon gondolkodik valamin. Ráemeltem a tekintetem. A szeme még mindig csukva volt, a keze lehanyatlott az oldala mellé. Ahogy most így ránéztem, teljesen megtört volt, görbén ült. A zenét tükrözte vissza. Vett egy nagy levegőt, felnézett. Halványan rámosolyogtam.

- Te nyertél. –arckifejezése egy kicsit megenyhült. –Gyönyörű volt.

- Köszönöm! –suttogta alig hallhatóan. –Tényleg nem feküdtél vele?

- Nem. Akartam, de végül egyszerűen... nem ment. –mondtam végig a szemébe nézve. Hangtalanul bólintott.

- Most már szeretném, ha visszavinnél a suliba.

- Rendben.

Egész visszaúton nem szóltunk egy szót sem, inkább a gondolatainkba merülve ültünk. Mikor megálltam a kocsijánál, kiszállt.

- Szia! –mondtam neki.

- Helló! –becsapta a kocsiajtót, és odasietett a sajátjához, beindította, majd gyorsan elhajtott. Ezután még nagyon sokáig a fejemben járt, a zenéjével együtt.