Alexis

Megint beülök órára, a sarokba, mint mindig, és várom, hogy megszólaljon a szünet végét jelző csengő. Ismerős... Már megint azt várom, hogy vége legyen, pedig még el sem kezdődött. Zenetagozaton vagyok, mert csak itt volt hely. Ki tudja?- talán a sors fintora. Na, megszólalt a régóta áhított csengőszóm, kezdődhet is a kínzásom! Belép Mrs. Benett, aki az osztályfőnök is egyben és a helyünkre utasít. Szép sorban behozatta a hangszereket, mindenki elveszi, ami az övé, természetesen csak erre az évre. Csak én maradok a helyemen, mint általában. Már nem zenélek senki előtt sem, csak magamnak otthon. Ez persze könnyen megy, hisz csak egyedül lakok abban a házban, amit megvettem. Korábban emberek millióinak adtam koncertet, és nem mellesleg a zene volt az életem, ám már kevésbé játszik olyan központi szerepet benne, mint korábban: a tragédia miatt. Elkezdjük az órát, ami abból áll, hogy mindenki felkészül egy dallal, óráról-órára, majd pedig előadja. Aki énekelni akar hozzá, az énekel, aki csak a hangszerével akar játszani, az azt teszi. Névsor szerint haladunk és mindenki előadja a dalát. Mindet ismerem, mondjuk, szégyellném is magam, ha nem. Már csak egy ember maradt hátra, de amikor belekezd a választott dalába, elkezdem halkan kapkodni a levegőt. Az én dalomat adja elő, a több mint ötven közül, amit még írtam. Ahogy folytatja a dalt, úgy merülök el én is egy régi emlékben: Az apukámmal állok kint egy nagy színpadon rengeteg sminkben, feszes ruhában és együtt adjuk elő a dalt. Mosolygunk egymásra és úgy érzem, hogy csak ketten vagyunk, elmerülve a saját kis világunkban. Rettentően jó hangulatot varázsoltunk, a közönség őrjöngött. Nem sokkal később olyan dolog történt, ami nemcsak az én életemre, de mindenkiére kihatással volt. Még mindig élénken él bennem az a pillanat, mikor megláttam, milyen szörnyűség történt azon a napon. Visszarángatom magam az emlékből, és ráeszmélek, hogy egyre gyorsabban kapkodom a levegőt, görcsösen markolom a szék karfáját, no meg egyre több embernek vonom magamra a figyelmét. Felállok, minden szem rám szegeződik, de nem izgat különösebben. Ki kell jutnom innen! Mikor odabotorkálok az ajtóhoz, észreveszem, hogy időközben abbamaradt a zene, de még van annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem, ki játszott. Mikor megpillantom, szinte azonnal lefagyok. A srácnak szénfekete haja van, smaragdzöld szeme, mely pimaszan csillog. Száját féloldalas mosolyra húzza, kivillan fehér fogsora. Fekete szűk pólóban van, ami kirajzolja a bőre alatt húzódó kemény izmokat, a karján egy sárkánytetoválás fut végig, mely olyan részletes, mintha csak odasiklott volna a lebarnult, aranybarna bőrére. A kezében lévő gitár eltörpül mellette, ahogyan a széles mellkasához húzza. Még így ülve is magasnak tűnik. Mikor észreveszem, hogyan nézhetek ki kívülről, rögtön rendezem a vonásaimat. Gyorsan kislisszolok a teremből, és elindulok a WC- felé, hogy rendbe szedjem magam.