Komolyan amikor már azt hittem csak egy kar nyújtás és vége! Najó kezdjük az elején: 

Gazille megette a mosogatóm, Natsu a gyertyáim, Erza a teljes hűtőkészletem, Gray pedig elvitte a fél ruhatáram! 

Wendyt pedig 45 percig kerestem mire kiderült hogy csak elment zuhanyozni. Mire mindenki hazament kitéptem az összes hajszálam és fogytam 20 kilót. Most legalább nem mondhatja Natsu, hogy kövér vagyok. 

Mikor végre belesüppedhettem a kényelmes, bőrillatú, vörös fotelembe, úgy éreztem, hogy vagy 100 éves lenne minden végtagom, annyit kellett hadonásznom ma... Néha tényleg elhiszem, hogy boldog vagyok. Mint most. Mosolyogtam, mint a tejbe tök de igazából fogalmam sincs min, egyszerűen csak mosolyogtam. Mintha minden probléma egy pillanat alatt elszállhatna a vállamról és nem is kerülgetne engem az egyre inkább növekvő fekete felhő. 

Kicsit azért hiányzik az, hogy valaki mellettem legyen, mikor a barátaim elmennek, akivel megbeszélhetem mit érzek Natsu iránt, akivel pletykálhatnék Levyről és Gazillról, akivel együtt félhetnék Erzától és aki minden nap felkelt és minden nap megfésüli a hajam. Egy igazi család. Akinek segítek főzni vagy ő segít nekem, akiért érdemes vasárnap kikelnem az ágyból. 

Talán elvesztette ezt már nagyon régen. Felkászálódtam és leültem a nyikorgó székbe a poros asztalhoz, egy gyér lámpafénybe és megfogtam a tollam. Megszorítottam és azt kívántam bárcsak erősebb lennék. Bárcsak visszakaphatnám őt. Bolond vagyok. Kicsit vicces, nem?

Nem mások az udvari bohócok, hanem én, aki folyton elhiteti magával, hogy sikerül. Einstein úgy definiálta az őrültséget, hogy: Valamit újra és újra megteszünk és más eredményt várunk. Akkor legyek bolond...és írni kezdtem. 

1 órán át csak írtam és írtam, amíg a kezem görcsölni nem kezdett, de még azután is. Aztán szépen becsomagoltam és apró borítékba csúsztattam majd leragasztottam. 

Úgyse bontja fel senki... - gondoltam.

Betettem a fiókos szekrénybe és elmentem aludni. Talán mások bolondnak tartanak. Én úgyis újra és újra bohócot csinálok magamból...

Másnap reggel

EZT NEM HISZEM EL!!! Kezdjük az elején:

Reggel, mikor felébredtem....akarom mondani mikor rám öntöttek egy vödör vizet, csak az járt a fejemben, hogy mielőbb keresnem kell egy lakatost. Kikászálódtam az ágyból és erősen figyeltem a tekintetük. Mosolyogtak (Nats. Erza, Gray, Juvia, Erza, Levy, Gazille és Happy) kezükben pár papírocska. Olyan álmos voltam, hogy először fel sem ismertem az amúgy az én tulajdonomban lévő cetliket.

-Az mi? - intettem feléje utalva arról, hogy enm tudom vasárnap reggel nyolckor ugyan min mosolyognak ezek a bolondok. 

-Hát izééé....igazából ezt ott találtuk. Oda se kellett néznem, már tudtam, hogy mire gondolnak. 

-Hogy mi?! Nyúlkáltok a cuccaim között?!

-Lu, ezt már igazán megszokhattad volna... - próbált csitítani először Gray. De csak egy dühös pillantást kapott és inkább kussban maradt.

-Hogy mertetek felkutatni a szobám és - nyeltem egyet - elolvasni? - halk volt a hangom és kétségbeesett. 

-Úgy döntöttünk segítünk neked megkeresni a mamát! - Szólt Happy és Natsu. 

-Tessék? - nem értették ezek szerint a leveleim...

-Hát nem küldted el anyukádnak ezért majd mi elvisszük! 

-Nem én...nem véletlenül nem küldtem el. - nem hiszem el, hogy nem értik. 

Erza vette le először a lapot. És a fejéhez csapott és valószinüleg rájött, hogy mi a bajom ezzel.

-Ó sajnáljuk! Akkora seggfejek vagyunk! - mondta a többiek pedig kérdőn pillantottak felé. -Nem értitek, mi? 

-Mit? - kérdezték egyszerre.

-Lucynak meghalt az édesanyja, ezért nem adta fel a leveleket. 

Én pedig visszaroskadtam az ágyra és újra szembesülnöm kellett valósággal. Mekkora bolond vagyok!