Gyorsan sétáltam a kabinunk felé. Körülöttem mindenhol holttestek hevertek. De már szabad voltam, nem kellett velük foglalkoznom.

Félve sétáltam végig a folyosón, ami a kabinunkhoz vezettet. Reméltem, hogy Lucy még nem ébredt fel. Ha felébredt volna, és kijött volna, akkor az mind az én hibám lenne. Nem eshet bántódása.

A kardot és az ostort leraktam az ajtó elé, majd beléptem a szobába. Félelmem beigazolódott. Az ágyon feküdt ahelyett, ahogy hagytam. Odasétáltam mellé, leültem mellé, és magam felé fordítottam az arcát. Szemei vörösek voltak. Sírt. Miattam. Ez egyrészt örömmel töltött el, hogy törődik velem, másrészt bűntudattal. Megsirattam, pedig nem lett volna szabad.

-Lucy... Ébredj fel-keltegettem óvatosan. Kisimítottam a haját az arcából. Erre mozgolódni kezdett. Összeszorította a szemét, majd kinyitotta. Pár másodpercig nagy szemekkel nézett rám, majd a nyakamba vetette magát.

-Natsu! Azt hittem, mag akarnak ölni!-óvatosan visszaöleltem, és a szám mosolyra húzódott.

-Mondtam, hogy nem fogok meghalni. Én mindig megtartom a szavam.

-Várjunk csak! Mi történt veled? Már megint megkorbácsoltak? Mért szakadt és véres az inged?

-Hosszú történet. A lényeg, hogy itt az ideje indulni-álltam fel, majd a kezem felé nyújtottam.

-Indulni? Mégis hova?

-Az nem lényeges, csak gyere-végre kezét az enyémbe helyezte, és felhúzhattam. Kisétáltunk a szobából, majd felvettem a földön lévő fegyvereim.

-Ugye nem azokkal akarsz megküzdeni a kalózok ellen? Ugye nem akarod azokat használni?

-Ugyan, Lucy. Mégis ki ellen használhatnám őket? Nem látok itt senkit, aki alkalmas lenne erre-jelentettem ki, miközben kiléptünk a fedélzetre. Lucy halkat sikkantott, mikor meglátta a sok hullát. Kezét szája elé kapva szörnyülködött.

-Natsu! Miért ölted meg ezt a sok ártatlan embert?-nézett rám vádlón.

-Ártatlan? Akkor miért akartak megölni engem? Mellettük vagy mellettem állsz?

-Hát nem is tudom. Most, hogy megöltél ennyi embert...

-Csak megmentettelek az eladástól. Kösz a hálát-mondtam tetetett dühvel. Közben az ostort feltekertem, az övembe tűztem, majd mellé helyeztem kardot-Lassan viszont indulnunk kéne. Összeszedjük a hajón lévő kaját, majd azokkal együtt lelépünk egy mentőcsónakban. Ki tudja, mennyi ideig leszünk még a tengeren.

-És miért nem maradunk ezen a hajón?

-Egyrészt, mert egy ilyennel inkább megtámadnak minket, másrészt ha kikötőbe érnénk, nem örülnének a sok hullának, harmadrészt meg gondolom nem akarod heteken keresztül nézni őket.

-Hát... mondjuk ezek mind igazak.

-Akkor kajakeresésre fel!-később megtaláltuk a raktárukat, amiben hihetetlen mennyiségű ételt halmoztak fel. Belepakoltuk mindet egy csónakba, aminek hatalmas tárolóhelye volt. Aztán elmentünk aludni, hogy egyszer utoljára ágyban aludhassunk. De most már mienk volt a kapitány szobája, ami sokkal kényelmesebb volt a réginél.

***

Reggel Lucy mozgolódására ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, az ő lesújtó tekintetével találtam szembe magam.

-Natsu. Megmondtam, hogy keress magadnak másik ágyat!

-De ez a legkényelmesebb!

-Meg foglak rúgni.

-Neee!-pattantam ki az ágyból. Lucy teljesen elpirult, mikor meglátta, hogy csak egy alsógatya van rajtam.

-Miért nincs rajtad semmi?!-takarta el az arcát.

-Te mondtad, hogy ne a véres ruhámban aludja-vigyorogtam.

-De ne mellettem!!!

-Csak nem zavar, szépségem?-másztam vissza hozzá az ágyra-tudom, hogy jobban örülnél neki, ha még ez sem lenne rajtam-suttogtam a fülébe, de már teljesen le volt blokkolva. Köpni nyelni nem tudott.

-Na... Én.. Nem... He...?

-Ugye tudod, hogy nagyon aranyos vagy ilyenkor? Amúgy mindjárt indulunk. Szedd össze magad előtte-kacsintottam rá, majd elhagytam a szobát kezemben a ruháimmal.

Egy óra múlva már mindketten felöltözve, Lucy esetében kitisztult fejjel álltunk a fedélzeten. Még korábban megtaláltam a Lucytól elrabolt dolgokat. Persze a ruhák nem voltak köztük, így még mindig a korábban megcsonkított darabokban virított. Vele szemben engem nem nagyon zavart. Így szálltunk tengerre a jól megpakolt csónakkal. Fogalmunk sem volt, hogy meddig leszünk vízen, de reméltem, hogy hamar megtaláljuk a srácokat, legalább a szárazföldön. Egy ilyen kis csónakkal nem jutunk el Fioréba.

*Lucy*

Mikor végre túltettem magam a reggeli sokkon, felöltöztem. Még mindig piros volt az arcom. Nekem szerencsére odaadták a pizsamám a kalózok, de Natsunak nem volt semmilye éjszakára. És én hülye, azt mondtam neki, hogy vegye le a ruháit!

Miután sikeresen kipirultam magam, elindultam megkeresni. Épp nagy munkában találtam rá. Puskaport öntött a padlóra, amiből egy furcsa alakzat jött ki. Nem tudtam rendesen megnézni, mert hatalmas volt, így nem láthattam egyszerre az egészet. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam venni, az Natsu monogramja volt. Hogy minek írta oda, arról fogalmam se volt.

-Ó, Lucy, végeztél? Jó sok időbe telt. Akár indulhatnánk is.

-Fogd be. Miattad tartott ilyen sokáig-sziszegtem a fogaim közt, a hátamat mutatva neki.

-Mondtál valamit?

-Semmit!-tudtam, hogy hallotta, hisz oly büszke volt kiválló hallására.

-Tessék. Ez a tied, nem?-nyújtotta át az apámtól kapott kis zacskót. Döbbenten néztem rá, hiszen elveszettnek gondoltam. Leginkább pénz volt benne, de ebben őriztem anyám örökségét is. Egy gyönyörű medál volt, ami a holdat és a napot ábrázolta, amint egybefonódtak. Ezen kívül egy másik nyakláncot kaptam tőle, ami ugyancsak a tasakban volt. Ez egy szívet ábrázolt, aminek a szélén egy különös kis mintácska volt, és az oldala lyukas volt, mintha hiányozna onnan valami. Sosem tudtam, hogy minek a jele az a minta, de apám szerint sokat jelentett anyának. Ezt a nyakláncot mindig hordta.

Miután leellenőriztem, hogy mindkettő megvan-e, könnyes szemekkel néztem Natsura.

-Köszönöm!!! Annyira köszönöm!!!sírtam neki.

-Öhm... Szívesen... nem tudtam, hogy ennyit jelent neked...-nézett rám csodálkozva, mint aki azt sem tudja, hogy hol van a feje.

-Amúgy indulhatunk... Csak nagyon megörültem ezeknek-szipogtam könnyes szemekkel.

*Külső szemszög*

Natsu óvatosan besegítette Lucyt a csónakba, majd ő is beszállt. A vízre ereszkedtek, és elindultak. Natsu evezett, míg a lány a gyönyörű óceánt nézte. Még nem volt alkalma hajón utazni, és a nagy hajón sem láthatta a kék vízrengeteget. A férfi csak mosolyogva nézte.

-Tettszik?-kérdezte két erőteljes lökés közben(csak semmi perverz gondolat!). A hajójuk csak úgy repült a vízen Natsunak hála.

-Gyönyörű! Még sosem jártam a tengeren. Képeken már nézhettem, de innen sokkal szebb-nézett mosolyogva a messzeségbe. Kezét a hideg vízbe eresztette. Az óceán lágyan simogatta a gyengéd női kezet, kinek a gazdája mosolyogva nézte csillogását. Teljesen lenyűgözte a látvány. A palotában sok minden szépet látott, de ehhez foghatót még nem.

Natsu eközben Lucyt figyelte. Abban a pillanatban jött rá, hogy az ő óceánjából mindig is hiányzott a lány. Imádta a vizet bámulni, de így teljesnek érezte, mint mikor az utolsó darabot is behelyezik a kirakósba.

***

Már napok óta csónakáztak. Azonban a hosszú idő ellenére sem unatkoztak. Sosem fogytak ki a beszédtémákból, vagy ha Natsu épp aludt a sok evezés miatti fáradságtól, akkor Lucy a tengerben gyönyörködött, miközben lassan sodródtak a vízen.

Egy nap is pont ez történt, mikor Natsu szunyókálást a lány sikoltása zavarta meg. Annyira megijedt a hirtelen zajtól, hogy majdnem kiesett a csónakból.

-Mivan?? Mi történt??-kérdezte álmosan, miközben azt se tudta hirtelen, hogy fiú-e vagy lány.

-Nézd!!! Delfinek!-kiáltotta csodálkozva, hisz ez tetszett neki a legjobban az elmúlt napokban. Csodálattal figyelte a vízben ugrándozó emlősöket. Egyik kezét kinyújtotta, és ujjai hegyét a vízhez érintette. Két delfin oda úszott hozzá, és az egyik odakínálta hátát. Lucy nem is habozott, mosolyogva megsimogatta a játékos állatot. Még egy ideig simogatta, majd kezét a másik felé nyújtotta, hogy az se maradjon kényeztetés nélkül. Ám a delfin hirtelen felemelkedett, és orrával megbökte a hercegnő kezét, aki először ijedten elkapta, majd nevetve visszahelyezte két kezét a víz felé, és már kettő orrocska bökdöste.

Natsu mosolyogva nézte a lány boldogságát. Ő is szerette a delfineket, de neki már nem voltak ilyen meglepőek, hisz ő már lovagolt is egy két példányon.

Ám a delfinek hirtelen egy irányba fordultak, és elúsztak.

-Máris elmennek?-kérdezte csalódottan Lucy. Még nem játszotta ki magát eléggé, sajnálta sz elmenésüket. Azonban pár pillanat múlva megfordultak, és visszajöttek, majd kezdték az egészet előröl.

-Azt akarják, hogy kövessük őket.

-Akkor gyerünk, vár ránk a tenger!-kiáltotta.

-Nem is tudom ki evez-forgatta meg a szemét az evezősfiú, majd megragadta a lapátokat, és dolgozni kezdett.

-Bocsi-sütötte le a szemét Lucy, aki magyon szégyellte magát az elmúlt napokban azért, mert csak Natsu evezett. Ő is szívesen megtette volna, de a módját sem tudta, és elég ereje sem volt hozzá. A férfi viszont elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy hamar beérje a delfineket. Azok még egy ideig tartottak egy irányba, majd feltűnt egy aprócska pont a horizonton. Egyre nagyobb lett, és a végén már ki lehetett venni, hogy egy hatalmas hajóról volt szó. Lucy megijedt, hogy újra kalózokkal találkoznak, és elkezdte rázogatni Natsut, hogy forduljon már meg. Még nagyon messze voltak a hajótól, de már nagyon félt. Azonban a férfi csak ült, és a távolba meredt, hátha meglátja a várt jelet. De ekkora távolságból nem látott semmit, úgyhogy evezőt ragadott, és elkezdett a hajó felé úszni. Lucy csak dermedten ült, és nem értette, miért rohan a vesztükbe.

De pár száz méter után Natsu meglátta azt, amire vágyott. A hajóra egy vörös zászló volt kitűzve. Boldogan evezett tovább, fel sem tűnve Lucy döbbenete. A lány megrökönyödve figyelte a nyakláncán lévő jel tökéletes mását a zászlón.

Megvan az új rész, és remélem tetszett is. Én egy kicsit összecsapottnak érzem, de így jött ki.

Amúgy nem tudom kinek mikor lett vége a szünetnek, de én holnap megyek először suliba, mert az igazgató adott nekünk három napot, amivel elértünk a hétvégét, így plusz öt napos lett. De mielőtt még bárki felhördülne, mi még dec. 22-én is a suliban ültünk (az egész országban öt ilyen suli volt), és nincs síszünetünk. De csak ennyit akartam, jó holnapot mindenkinek!