Az ablakon gyenge napsugarak sütöttek be, mikor Lucy elkezdte nyitogatni a szemét. Amint kezdett kitisztulni a feje az alvás utáni kábultságból, folyóként árasztották el agyát az elmúlt éjszaka emlékei. Hirtelen vörös lett az arca és próbálta elfelejteni a történteket, de túlságosan az elméjébe égtek Natsu szenvedélyesen csókoló ajkai. A gondolattól még jobban elpirult, és próbál eltűnni a puha ágyban. Ez a mozdulat juttatta eszébe, hogy elalváskor még valaki feküdt rajta. Ahogy ez eljutott tudatáig hirtelen felült, amitől kicsit megszédült, de legalább most már megtalálta a keresett személyt.

Az ágy szélén ült a túloldalon, könyökét térdére támasztotta és fejét tenyerébe hajtotta. Lucy aggódva nézett felé. Vajon miért ül így? Valami baja van? Megbánta a tegnap estieket? Most hogy már nincs benne alkohol zavarja hogy ezt tette? Mondjuk elméletileg őt is zavarnia kéne. És zavarja is. De ha visszagondol... Azok az édes ajkak... Nem! Ő nem ilyen lány! Nem ilyen neveltetésben részesült! Lucy nem értette egyáltalán miért folynak le ilyen gondolatmenetek az agyában.

Natsu amint meghallotta hogy Lucy felkelt gyorsan odakapta a fejét, de abban a pillanatba fejéhez kapta a kezét és hangosan felszisszent majd eldőlt az ágyon. Lucy utána kapott és aggódva nézett rá.

-Azonnal kell valami gyógyszert szereznem-sziszegte Natsu fájdalmasan-Mindjárt szétreped a fejem-szorította kezeit az említett testrészre erősebben, miközben csendben nyöszörgött. Lucynak hirtelen mosolyoghatnékja támadt, és kissé sértően boldogan nézett a szenvedő férfira. Szóval nem ez a baja.

-Na gyere te szerencsétlen szerzünk neked valamit a fejedre-mondta jókedvűen, amin maga is meglepődött, de beletörődött és egyszerűen Natsut hibáztatott mindenért.

-Nem mész el érte te?-nyögte fájdalmasan-Jelenleg azt se tudom hol vagyok. Nem kéne ilyen sokat innom-motyogta már csak magának, miközben Lucy már elindult kifele arcán egy elnéző mosollyal-annyit ittam hogy egyáltalán nem emlékszem mi történt tegnap este.

Lucy döbbenten állt már a csukott ajtó túloldalán. Jól hallotta amit Natsu mondott? Mondjuk ez magyarázatot ad arra hogy miért viselkedett úgy mintha semmi sem történt volna. Mert az ő szemszögéből semmi sem történt. Neki semmi nem maradt meg abból ami az este történt.

Lucy csalódottan indult el gyógyszerért. Rossz hangulata a többieknek is feltűnt, de ő csak a fáradtságra fogta, hisz mégiscsak egy részeg Natsut kellett pesztrálnia. A reggelihez nem volt hangulata, ezért inkább a szobájában maradt, míg szegény Natsu bár már gyógyszerrel a szervezetében, annak még jótékony hatásai nélkül támolygott el az ebédlőbe. Reggeli alatt a többiek figyelmeztették hogy Lucy borzalmasan fáradt a tegnapi részegeskedései miatt, úgyhogy visszatérni már egy kis bűntudattal és egy tál étellel a kezében tért vissza. Mikor belépett a szobába Lucyt az ágy háttámlájának dőlve találta, a térdeit felhúzva. Natsu csendben lerakta az ételt, leült a lány mellé, átkarolta és hozzábújt.

-Sajnálom a tegnap éjjelt-suttogta bűnbánóan-Megígérem, többet nem iszom ilyen sokat-Lucy aki idáig általa is meglepően szomorúan üldögélt, most halványan elmosolyodott a férfi aranyos engesztelési próbálkozásán. Teljesen olyan volt mint egy ötéves aki valamivel megbántotta a testvérét és próbálja kiengesztelni. Habár mosolyában volt egy kis keserűség tudva, hogy Natsu nem is sejti bánata igazi okát.

-Természetesen nem haragszom, csak hagyj aludni. Ma éjjel nem igazán sikerült-mosolygott rá, amitől Natsu is megkönnyebbülten mosolyodott el.

-Hagylak aludni amint ettél valamit, nem hagyhatod ki miattam a reggelit.

-És ha nem vagyok éhes?

-Akkor lenyomom a torkodon-rendezte le az ügyet egyszerűen, majd Lucy kezébe nyomta a tányért, akinek esze ágában sem volt ellenkezni. Nem a fenyegetés miatt, egyszerűen csak azért nem reggelizett mert egy bizonyos személy is ott lett volna, különben kimondottan éhes volt. Ezután úgy döntött, ő most tényleg lefekszik aludni, ahova meglepetésére Natsu is követte. Hátulról szorosan átölelte és fejét a nyakhajlatába temette. Lucy elmosolyodott ezen és mosolyogva a férfi közelségén aludt el.

***

Lucy délután körül ébredt fel, és a reggellel szemben most Natsu védelmező karjai közt. Egy keserű mosollyal konstatálta ezt, majd úgy döntött, itt az ideje felkelni. Mozgolódni kezdett, remélve hogy az izmos karok szorítása gyengülni fog, de nem így lett. Nagy nehezen megfordult és elkezdte Natsu arcát pöckölgetni, aki erre összehúzta a szemét és úgy morgott.

-Miért piszkálsz, aludni kell még-motyogta, mire Lucy kuncogni kezdett.

-Tudtommal én vagyok az aki nem tudott aludni valaki miatt-húzta fel fél szemöldökét. Natsu félig kinyitotta szemét, és smaragdzöld szemeivel álmosan pislogott Lucyra. Kezét lejjebb csúsztatta Lucy derekára és kicsit közelebb húzta magához.

-Igen, de nekem lehetőségem van egy gyönyörű hölgy mellett aludni, úgyhogy légyszíves hagyj békén.

-De morcos itt valaki-pirult el egy kicsit a bókon, de már eldöntötte hogy felkel, és ebbe beletartozott az is, hogy a "gyönyörű hölgy" eltűnik Natsu mellől.

-Mert valaki megzavarta az álmát-morgott még mindig, és szép lassan lehunyta a szemét abban reménykedve, hogy most már nem zaklatják olyan nevetséges dolgokkal, mint felkelés.

-Akkor nem is zavarlak tovább-Natsu egy elégedett morgással nyugtázta győzelmét-De a gyönyörű hölgy úgy döntött, hogy itt az ideje felkelni, úgyhogy a gyönyörű hölgy most fel fog kelni-Natsu szemei kipattantak, és kétségbeesetten nézett Lucyra.

-Itt akarsz hagyni?

-Hát mivel te nem vagy hajlandó felkelni, kénytelen leszek-kihasználva Natsu elkeseredettségét, kicsusszant a karjai közül, és felült az ágy szélén.

-Ne tedd ezt velem Lucy!

-Figyelj Natsu, bármikor szívesen alszom veled, de most itt az ideje felkelni-forgatta a szemét, és erősen felmerült benne a kétely, hogy Natsu már tényleg józan.

-Bármikor szívesen alszol velem?-kapta fel a fejét kíváncsian-Ez pár hete még nem így volt-vigyorodott el. Most Lucyn volt a sor hogy szemei döbbenten pattanjanak ki.

-Nem is-Nem is mondtam ilyet-dadogott, de már tudta, ebből nem magyarázza ki magát.

-Nem nem! Tisztán és érthetően mondtad!-mászott Lucyhoz boldogan és hátulról átkarolta-Ezt nem tagadhatod!-Lucy feje paradicsomvörös lett, miközben Natsu mint valami tökkelütött vigyorgott-Majd szavadon foglak-suttogta a fülébe majd felállt és kisétált-Hagylak felöltözni-szólt vissza a már félig csukott ajtó mögül.

Lucy magát átkozva nézett utána, majd miután túltette magát a sokkon elkezdett készülődni. Közben Natsu "pár hete még nem így volt" mondata eszébe juttatta mennyi minden változás történt az életében. Mennyi mindent változott ő maga. Már nem hatalmas báli ruhákban és ékszerekben jár, hanem kényelmes lenge, nem sokat takaró ruhákban élvezi a nyári meleget. Már nem táncórákat vesz, hanem vívni és verekedni tanul. Már nem szolgákkal körülvéve telik a napja, hanem a barátaival saját kezűleg old meg minden felmerülő problémát. Már nem apjával kettesben rideg hangulatban étkezik, hanem hangos ebédeken a többiekkel nevet harsányan. Már nem bókolgató hercegek és kedveskedő bárók a társasága, hanem egy perverz kalóz, aki bár ugyanúgy dicséreteket mond, de a maga módján teszi és nem a rangja miatt.

Lucy nagyot sóhajtott. Vajon apja mit szólna ha látná milyen életet él? Már annyi ideje eljött otthonról. Élvezte ezt az életét. De hiányzott az igazi otthona. Aggódott apjáért. Vajon most mi van vele. Halálra aggódhatja magát a második gyermeke eltűnése után. Ő meg hálátlan módon nem akar hazamenni. Mindent meg kapott otthon, most mégis fájdalommal gondol a tényre, hogy haza kell mennie. Már úgy érzi, nem tartozik oda. Hogy fog visszaszokni abba a társaságba, miután megtapasztalta, milyen is igazából élni? Hogy fogja elfelejteni a barátait? Hogy fogja elfelejteni őt?

Bánatos szemei a fiókos szekrény tetején lévő kis dobozkára vándoroltak. Keserű mosoly terült el az arcán és odasétált. Gyengéd mozdulatokkal kinyitotta, és tenyerébe vette a benne található nyakláncokat. Miután rájöttek, hogy nyakláncaik illeszkednek, de a rejtélyükre nem találtak megoldást, a tároló dobozkát kirakták a szekrény tetejére, hogy még gondolkozzanak rajta, de azóta se jutottak semmire. Az elején még mikor elmentek mellette, eszükbe jutott, és próbáltak kitalálni valamit, de egy idő után elsiklottak felette és már csak díszként ült a doboz a szekrény tetején. Lucy óvatosan végig simított a nyakláncokon. Vajon nekik mi a történetük? Egyáltalán megtudják valaha? Vagy csak ők is továbbadják majd a gyerekeiknek, messziről egymásra gondolva, hogy az új generáció fűzzön hozzájuk új történeteket?

Lucy bánatosan nézte az ékszereket, majd egy hirtelen megérzéstől vezérelve zsebébe csúsztatta őket, majd kiment Natsuhoz szólni, hogy rajta van az öltözés sora.

Sziasztok gyermekeim!

Valamiért olyan érzésem van, hogy most sok minden miatt meg akartok ölni. Ami a csókot illeti, sajnos már a történet elején kitaláltam -és ez volt már vagy két és fél éve- hogy hogy fog elcsattanni az a bizonyos első csók, és ezt már nem szeretném megváltoztatni, de nem akartalak titeket tovább idegesíteni Lucy tsunderés jellemével és azzal, hogy továbbra sem történik semmi kettejük között. 

A másik meg a sok kimaradás. Nagyon igyekszem hozni a részeket, de sűrűn nagyon lefáradok, a suli kiszív belőlem minden életerőt, és nincs kedvem se leülni dolgozni (meg a napokban meghalt a gépem, és amiatt sem tudtam írni). Azt most már nem merem megígérni, hogy renszeresen lesznek részek, azt pedig hogy heti kettőt is, már egyenes hazugság lenne. Mindemellett szeretnék új történetekbe kezdeni, csak attól félek az már a végleges halál lenne. Főleg, hogy esetleg elkezdenék angolul írni. Így csak annyit ígérhetek, hogy igyekszem írni és részeket feltölteni amikor tudok.

Ha estleg még itt vagy velem, és olvasod még a könyvem, remélem tetszett a rész!

UI: Nagyon sokan olvastátok az előző részeket, amiket a visszatérésem után raktam ki, és elértük a 20K-t! Imádlak titeket! ❤