Lucy és Erza egész délután gyakoroltak. Az elején még nehéz volt a hercegnőnek bármit is csinálni, de tanulékonyságának köszönhetően a nap végére már majdnem tökéletesen mentek neki a kezdő mozdulatok. Estefelé Natsu is benézett, és mosolyogva nézte a küzdő szőkeséget. Azonban a többiek nem is sejtették, hogy azon gondolkozik, az edzés után a kifáradt lány veszekedés nélkül hozzábújik majd alvás közben.

-Nagyon ügyes voltál, Lucy-szólalt meg Erza a térdére támaszkodva. Nem gondolta volna, hogy a lány ennyire ki tudja majd fárasztani-Ha akarod, honlap folytatjuk.

-Rendben!-jött a boldog válasz a földön fekvő Lucytól. Bár ügyes volt, életében nem  mozgott még ennyit egy nap alatt, és rendesen kifáradt. Már csak arra vágyott, hogy bedőlhessen az ágyba egy jó fürdő után.

-De szerintem most menj el aludni. Nagyon lefárasztottalak, itt az ideje a pihenőnek.

-Kérésed számomra parancs!-tápászkodott fel a földről nagy nehezen, majd eszébe jutott, hogy nem tudja az irányt Natsu szobája felé-Öhm... merre is kell menni?-kérdezte bizonytalanul.

-Gyere, megmutatom-sietett segítségére Erza-Amúgy láttad, hogy bámult téged Natsu edzés közben? Csak állt, és mosolygott, és le sem tudta venni rólad a szemét-áradozott a tapasztalatairól, miközben Lucy csodálkozva nézett rá.

-Nem láttam, hogy engem nézett volna... Bár mondjuk amikor bent volt, arra koncentráltam, hogy ne tudj megérinteni. Nem őt figyeltem.

-Pedig igazán megtehetted volna. De itt is vagyunk. Jó éjt, Lucy-intett egyet, majd elindult az ellenkező irányba. A szőkeség még nézett egy ideig utána, de aztán benyitott a szobába. Natsu még nem volt bent, szóval nyugodtan átöltözhetett. Miután végzett, álmosan bedőlt az ágyba, és azonnal elnyomta az álom.

Egy negyed óra múlva Natsu is megérkezett a vacsoráról. Kezében egy tál étel volt, amit a szunyókáló lánynak szánt, aki lusta volt megjelenni az étkezésen. Csendben lerakta az ágy melletti szekrényre a finomságokat, majd elvonult átöltözni. Mikor visszaért, a sötétben megbotlott egy széklábban, és hasra vágódott, ezzel elérve az alvó lány felkelését.

-Mi történt?-kérdezte álmosan, majd felfedezte a földön fekvő férfit, aki nagy szemekkel nézet rá-Jól vagy, Natsu?

-Igen. Bocsi hogy felébresztettelek-tápászkodott fel, és leporolta a ruháját (mind azt az egy alsógatyát), és tovább sétált mintha misem történt volna.

-Nem baj...-kicsit megint leblokkolt a látványtól, de már kezdet hozzászokni a férfi meztelenkedési szokásához.

-Itt van a szekrényen a vacsorád, elhoztam neked. Utána aludjunk, mert már késő van-Lucy boldogan ette meg az ételt, mert az edzéstől meg is éhezett, azután fáradtan dőlt el az ágyon, bele Natsu karjaiba.

-Amúgy nagyon jól harcoltál ma-suttogta Natsu, aztán mindkettőjük elaludt.

***

Natsu és Lucy egy hatalmas ordításra ébredtek. Kipattantak az ágyból, és pizsamában indultak a hang felé. A fedélzetre érve látták, hogy egy hatalmas viharfelhő közeledik a hajó felé. Az emberek többsége már a fedélzeten volt, és csak a kapitány parancsát várták.

A szél már nagyon erősen fújt, majdnem elsodorta az ijedt Lucyt. Felettük még nem eset, de a szélnek köszönhető hullámok nekicsapódtak a hajó oldalának, sikeresen eláztatva a legénységet.

-Gray és Elfman, ti húzzátok be a vitorlákat! Erza, te biztosítsd a mentőcsónakokat! Lisanna, te nézd az esetleges zátonyokat!-Natsu gyakorlottan osztogatta a feladatokat, de félve nézett a közelgő fekete viharfelhőkre. Rég látott ekkora villámokat, és kiutat sem látott semerre-Levy, te vidd be Lucyt! Nem kell kint lennie!

-Étterem!-kiáltott vissza a törpe, de a széltől már alig lehetett hallani valamit. Karon ragadta Lucyt, és elkezdett a lejárat fejé futni, de egy hatalmas hordó, amit a viharos szél mozgatott el a helyéről, útjukat állta. Pontosabban berepült az ajtóba úgy, hogy azt nem lehetett használni. Kissé behorpadt és ketté is tört az ajtófélfa.

-Natsu! NATSU!!!-kiáltozott kétségbeesetten Levy,azonban a széltől már nem lehetett hallani semmit, és az eső is rákezdett. A látótávolság is igen lecsökkent a sűrűn eső cseppek és a köd miatt. Alig láttak távolabb egy méternél.

Hirtelen Natsu jelent meg a két lány háta mögött, és mérgesen nézett rájuk.

-Azt mondtam, vidd be!!-szólt rá a még mindig Lucy kezét szorongató Levyt.

-De nem tudom!!! Egy hordó ellátta az utat, és nem lehet bejutni!

-Francba már!!!-csapott a combjára-Akkor vidd valami védetten helyre! De siess!!!-parancsolta a kapitány, majd sem széltől sem esőtől nem tántorodva elindult egy irányba, ahonnan halkan a nevének ordibálása hallatszott.

A két lány is elindult remegve, mikor még egy hordó érkezett. De mielőtt még agyonnyomhatta volna őket, Laxus ügyesen hárította a támadást.

-Jól vagyok, lányok?-kérdezte hátranézve.

-Igen! Köszönjük!-válaszolt Lucy helyet is Levy, ugyanis a szőkeség csak állt csuromvizesen, és nézett a semmibe. Levy azonnal meg tudta állapítani, hogy nála ezek a mély félelem jelei-De nem ártana őt egy kicsit védetten helyre vinni-szólt Laxusnak, majd átdobta Lucy kezét a vállán, és úgy húzta magda után.

-Gyertek!-Laxus elvezette őket egy viszonylag védett helyre, és ott leültette sokkos állapotban lévő húgát-Vigyáz rá, én addig megyek segíteni a többieknek!-szólt, majd magukra hagyta őket.

Ekkor hatalmas dörgés hallatszott, amit több másik követett, és fényjelenség kísért. Levy rémülten nézett körbe, ugyanis biztos volt benne, hogy a villám a hajóba csapott bele. Még egy ideig nézelődött, majd rájött, hogy az összes árbóc nagy sérüléseket szenvedett. Legfőképpen a középsőnek esett baja, ami a legnagyobb volt. Az egész kettétört, és lassan elkezdett lefelé dőlni, egyenesen a két lány felé.

Levy pánikolna nézte a dőlő farudat, és görcsösen kapaszkodott barátnőjébe. Hirtelen egy kéz megragadta, futtában felkapta, és megmentette az árbóctól. Gajeel lihegve állt meg a hajó szélén, és kimerülten kapaszkodott a korlátba.

-Azért nem semmi ez a vihar-nézte fél szemét összeszorítva, ami mellet egy horzsolás ékesített.

-Lu-chan még ott van-kapta kezét a szája elé Levy.

-A kiscsaj ott van?! Észre sem vettem! Te maradj itt, én visszamegyek érte!!!-rakta le a zokogó lányt, majd egy puszit nyomott a homlokára-Épségben visszajön, oké?-suttogta, majd elindult visszafelé. Azonban még csak pár lépést tett, az árbóc nagy hangzavar kíséretében becsapódott a fedélzetbe. Gajeel kikerekedett szemekkel nézte a fát, míg Levy arcát a tenyerébe temetve hangosan felzokogott.

*Lucy*

Levy már egy ideje rángatott magával mindenfelé, mintha egy báb lennék. A testem nem engedelmeskedett nekem, és az agyam is leblokkolt. Minden elmosódott körülöttem, és nem voltam képes felfogni a történteket. Egyszer ketten voltunk, aztán ott volt Laxus is, aztán megint ketten. De egyszercsak valami hatalmas zaj támadt, semmi jót nem ígérve. Levy erősen szorított magához, majd hirtelen eltűnt. Csak az ő és egy másik ember alakját láttam.

Pánikolva ültem. Nem szeretek egyedül lenni, főleg nem ilyen helyzetekben. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, mikor észrevettem a felém dőlő árbócot. Csak döbbenten ültem, és néztem a nagy tömegű, égett fát. Szemben sarkából a könny is kicsordult, ahogy magatehetetlenül vártam a végzetem.

El sem tudtam hinni, hohy meg kell halnom. Hisz még annyi időt a többiekkel akartam tölteni. Meg akartam tanulni rendesen vívni, Levyvel sokat akartam beszélgetni, és Natsuval együtt akartam maradni. Távol a várostól, a palotától, a fairy tail kalózok közt. De ez nem teljesülhetett, mert épp meghalni készültem.

Bár úgy éreztem, hogy órák teltek el, mindössze pár másodperc volt, míg a halálomon keseregtem. Aztán rájöttem, hogy talán nem is olyan rossz.

*Így nem kell elbúcsúznom a többiektől. Nem kell átélnem azt, amitől azóta félek, hogy megismerkedtem Natsuval. Egy pillanat alatt elszakadok tőlük, és nem fog fájni nekem. Nem kell majd átélnem azt, amikor ők a tengert felé mennek, én a palota felé. Nem kell majd úgy leélnem az életem, hogy négy fal és szolgák közzé vagyok zárva. Nem kell Natsu hiányától  félnem...*

-Nem!!!