A nap aranysárga sugarai egy palota ablakain törtek meg. Még nem volt világos, de a fény már majdnem győzött a sötétség ellen. A levegőt a madarak dala töltötte be, távolabbról egy kuta ugatása hallatszott. Nem volt nagy zaj, így a palotában alvó hercegnőnek sem volt gondja. Úgy tűnt, még egy évszázadig nem fog felkelni.

Ám ez a gondtalanság nem tartott sokáig. Álmát egy erőteljes kopogás zavarta meg. Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Nem szándékozta ilyen könnyen otthagyni az élet kényelmesebb felét. De a kopogtató sem tágított, őt azzal a paranccsal küldték, hogy ébressze fel a hercegnőt, hát fel is fogja. Még egy ideig próbálkozott, de mivel még mindig nem kapott választ, benyitott.

-Hercegnő!-kezdte halkan. Bár a felébresztése volt a feladat, nem volt kedve galádul kiragadni az alvó szépséget az álom világából. Sokáig próbálkozott gyengéden, pici rázásokkal, de ez a módszer nem vált be neki. Aztán jött a halk szólongatás, de ez sem jött be.-Maga akarta, hercegnő-jelentette ki vészjóslóan, majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta a takarót annak tulajdonosáról, aki erre már felébredt.

-Virgo! Mit csinálsz?!

-Sajnálom hercegnő, de fel kellett ébresztenem. Már reggel van, itt az ideje a felkelésnek.

-Re~ndbe~n...-mondta két ásítás között.-Milyen teendőim vannak mára?-kérdezte, majd elkezdett öltözni. Már rég megszokta a monoton napokat. Reggel felkelés, reggeli az apjával, papírmunka, ebéd az apjával, különböző fogadások, vacsora az apjával, aztán lefekvés. Nem arról volt szó, hogy utálta az apját, sőt, kimondottan szerette, csak egy kicsit túlságosan tisztában volt a rangjával.

-Hercegnő!

-Mi? Tessék? Bocsáss meg, egy kicsit elkalandoztam.

-Szóval a mai feladatai: reggeli az apjával, aki utána beszélni kíván önnel. A nap többi részében nincs semmi dolga.

-Tessék?-állt meg Lucy keze a mozdulat közepén. -Nincs semmi dolgom? Majdnem egész nap?

-Így van-bólintott egy aprót Virgo.

-Ez különös. Van köze ahhoz, amit apám akar megbeszélni velem?

-Nem tudom, hercegnő.

*Lucy*

Ez nagyon szokatlan. Utoljára akkor volt ilyen, mikor az anyukám meghalt, és az hat éves koromban történt. Kíváncsi vagyok, mi történhetett. Később majd biztosan megkérdezem.

Miután sikeresen felöltöztem, és rendeztem soraimat, kiléptem a szobámból a jól ismert folyosóra. Kiskorom óta ebben a szobában laktam, minden szegletét ismertem, még a környezetét is.

Elindultam az étkezőbe. Tegnap este nem volt étvágyam, tehát már szerettem volna eljutni a reggelimhez, de sajnos nem futhattam. Se a ruhám, se az illem nem engedte. Néha úgy lennék pár napra egy egyszerű lány! Nem kéne habos-babos ruhákban járnom, és végre azt tehetném, amit csak akarnék.

Álmodozásomból egy ismeretlen arc zökkentett ki. Ha szolga lett volna, nem igazán érdekelt volna, de elég magas rangúnak tűnt. Kék haja volt, és egy piros tetoválása az egyik szeme körül. Nem mentem el mellette, hanem megálltam előtte, mert a nagy és híres illem megkövetelte, hogy bemutatkozzam.

-Ön Lucy Heartfilia hercegnő?-kérdezte, majd kezet csókolt, mire én aprót bólintottam.

-És magában kit tisztelhetek?

-Gerard Fernandes vagyok. A szomszédos ország hercege vagyok.

-Látszik magán, hogy nem alacsony rangú. De most mennem kell, ugyanis apámmal reggelizem.

-Ez esetben, viszont látásra, hercegnő. Csókolt újra kezet, majd otthagytam. Tehát igazam volt, és tényleg nemes. De vajon mit keres itt?

Megint annyira elgondolkoztam, hogy mire észbe kaptam, az ebédlő ajtaja előtt álltam. Kifújtam a levegőt, majd beléptem.

-Jó reggelt, apám.

-Jó reggelt, Lucy. Hogy telt az éjszakád?-ezután kellemesen elbeszélgettünk. Az olyan megbeszélések előtt, mint ami most vár rám, sokkal feszültebb szokott lenni. Nem tudtam, hogy ez jót, vagy rosszat jelent-e.

Reggeli utána a trónterembe hívott, és ott készült elmondani azt a valamit, amire már reggel óta vártam.

-Lucy, holnap üzleti okok miatt Magnóliába utazol.

-Értettem-valami hasonlót vártam-és miért kell oda mennem?

-Azt később ráérünk megbeszélni, majd napközben benézek hozzád valamikor. Most csak annyit szeretnék mondani, hogy légy nagyon óvatos. Magnólia veszélyes hely. Sok bandita jár arrafelé.

-Az leszek-mosolyogtam rá. Rég volt olyan, hogy ő akart hozzám jönni, nem csak magához rendelt. És végre aggódik értem. Ez olyan jól esik. Idáig leginkább a királysága érdekelte. Anya halála tette ilyenné, de most újra a régi.

-Miután visszatértél, fontos bejelentésem lesz számodra. Most elmehetsz. A nap további részét azzal töltöd, amivel akarod.

-Köszönöm szépen-indultam el kifele, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam, és megpusziltam borostás arcát, amit csak mosolyogva fogadott. Ezután elhagytam a termet.

A délelőttöt olvasással töltöttem, délután pedig a kertben sétáltam, a gyönyörű rózsák közt. A levegőzés után apámmal beszéltem meg az utat, és ez a beszélgetés is a reggeli jókedvben telt. Kicsit sajnálom, hogy el kell mennem, mikor újra ilyen jó a kapcsolatunk. De ez a kötelességem.

***

Reggel vidáman ébredtem. A tegnapi jókedvem kihatott a mai hangulatomra is. Bár egy kicsit elszontyolodtam, mikor eszembe jutott, hogy itt kell hagynom végre boldog, és nem munkamániás apámat. Lehet, hogy nem sok időre, de attól még hiányozni fog.

Pár perccel az ébredésem után Virgo lépett be, hogy keltsen, de már ébren talált. Kiválasztotta az utazós ruhámat, amit magamra is kaptam. Készen álltam az indulásra.

Elbúcsúztam apámtól, majd elindultam. Capricorn kísért, ahogy az mindig lenni szokott. Kellemes társaság, de hosszú idő után unalmas. Általában a hercegnői teendőimről beszélünk, amik számomra már nem újak, hiszen kiskorom óta ezt csinálom. De szerencsére most végre másról beszélgettünk. Nem az elvárásokról, hanem arról, hogy mit tervezek tenni a jövőben. Ez a téma sokkal jobban érdekelt, mint a többi, amit fel szokott hozni. Így az út kellemesebben telt, mint szokott.

Estefelé egy villában szálltunk meg. A házigazda rettentő kedves volt, mindenben segített. Kaptam egy hatalmas szobát, kétszemélyes ággyal. Sikerült összebarátkoznom Mirajane Straussal, az örökösnővel. Nagyon aranyos volt, egész vacsora alatt vele beszélgettem. Este boldogan aludtam el.

*Külső szemszög*

Lucy reggel megint boldogan ébredt. A sok jókedv és vidámság jót tett neki, ugyanis az elmúlt években eléggé elhidegült tőle az apja. Ez nagyon sokat rontott a hangulatán, zárkózottabb, visszahúzódóbb lett. Ő sem értette, hogy mi történt az apjával, de nem nagyon zavarta. Végre a régi volt.

Emiatt is fájt neki otthagyni őt, ám ha már úton volt, a legjobbat kellett kihoznia magából. Az apja érdekében is.

-Lucy!-szólt halkan valaki, miközben óvatosan belépett a szobába.

-Igen, Mira?

-Csak azért jöttem, hogy megnézzem, ébren vagy-e-Lucy megengedte neki, hogy tegezze-De látom, hogy már nem kell keltegetnem téged-mosolyodott el. Lucy úgy vélte, övé a legszebb mosoly a világon. Annyi melegséget árasztott, hogy még egy követ is meg tudott volna olvasztani.

-Még csak most ébredtem, de köszönöm fáradozásodat.

-Nincs mit. Most jut eszembe, Capricorn üzeni, hogy egy óra múlva indultok. Addig készülj el.

-Rendben-az az egy óra, ami indulásig maradt, pakolással telt. Mira szülei megint nagyon kedvesen segítettek, ám Lucy nem vette észre, hogy ez mind csak azért volt, hogy jó színben tüntessék fel magukat. Bár Lucy utálta rangját, már belekényelmesedett abba, hogy amit ő mond az úgy is van, és mindenki automatikusan kedves vele. Az egyetlen, akit nem érdekelt Lucy rangja, az Mira volt, aki a többiekkel szemben nagyon megkedvelte a lányt. Mindkettejük ritkán beszélhetett velük egykorú lánnyal, így hát kaptak az alkalmon.

Az út tizenkét óráig csendben telt. Lucy szomorú volt új barátja elvesztése miatt, Capricorn meg nem akarta zavarni őt. Délben azonban valami mégis felkavarta a kedélyeket.

Egy rablóbanda vette körül a hintót. Hirtelen jelentek meg, minden menekülési utat elvágva. Hangos pisztolydurrogások jelezték megérkeztüket. Lovaik erősek voltak, míg a hintó elé fogott lovak már órák óta ügettek, ráadásul nem erre voltak képezve. Menekülésnek lehetőségnek nyoma sem volt.

Lucy remegve ült a hintóban. Sosem hitte volna, hogy ilyen helyzetbe fog kerülni. Nem tudta, mit csináljon. A rózsaszín felleg, ami idáig védte az élet sötétebb oldalától, hirtelen kipukkadt. Sosem találkozott még rossz emberekkel.

Az egyik bandita rálőtt a hintó kerekére, ami felmondta a szolgálatot, és szép kecsesen elhagyta a hercegnőt. Lucy nem igazán volt oda eme ötletért, de inkább a felboruló járműnek szentelte figyelmét. Sikerült az esést sérülés nélkül megúsznia, de ennek ellenére még mindig bajban volt. Amilyen gyorsan csak lehetett, és amilyen gyorsan az abroncsos szoknya engedte, felpattant, és megpróbált elmenekülni. Ám az első pár lépés után egy arcát kendővel eltakaró férfi jelent meg mellette, egy hatalmas husánggal a kezében. Nem volt kétség, mire akarja használni azt, és ő sem hagyott másokat kétkedni. Egy jól irányzott ütéssel fejbeverte Lucyt, aki ájultan terült el a földön.