-Mielőtt végig kell hallgatnom az elmúlt két hetemet újra, mondd el te, hogy honnan ismered Levyt-nézett rám Natsu, miután nagyot kortyolt az italából. Ez mondjuk igaz, még mindig nem mondtuk el neki.

Egymásra néztünk,majd mindketten elmosolyodtunk az emlékek hatására. Rég találkoztunk utoljára, már alig emlékeztünk a múltra.

-Amikor még kicsik voltunk, Levy szolgáló volt a palotában. A nevelőanyja eredetileg nem engedte játszani velem, de az én anyukám mindent megtett, hogy ne legyek magányos, így egy idő után megismerkedhettünk. Akkoriban lehettünk öt évesek. Azonban két év múlva Levy rejtélyes körülmények között eltűnt-szomorodtam el.

-Igen. Abban abban az évben kezdődött minden-szomorodott el ő is.

-Mi?-kérdeztem rá.

-A nevelőanyám mindig is úgy érezte, hogy túl sok figyelmet kapok a királyi családtól. Te is sokat játszottál velem, és anyukád is nagyon kedvesen viselkedett velem. Nem mert bántani, amíg a királynő vigyázott rám. De miután ő... meghalt...,-látszott rajta, hogy nem akarja kimondani. Nekem ez mindig is fájó pont volt az életemben, és ő figyelt is erre- már semmi sem akadályozhatta meg. Folyamatosan szidott. Alig kaptam enni. Minden nap vert. Ezért kellett még nyáron is hosszú ruhában járnom, hogy eltakarjam a foltokat. Aztán egy év múlva megunt engem. Minden nap azt ordibálta az arcomba, hogy hálásnak kéne lennem, amiért felnevelt. Hogy többet kéne dolgoznom azért, hogy visszafizethessem ezt neki. Ezt úgy mondta, hogy már akkor ötször annyi munkát végeztem, mint egy átlag hétéves. Aztán végleg elege lett belőlem, és eladott rabszolgának. Ott találtak rám Natsuék, és fogadtak magukhoz.

-Nem tudtam! Sajnálom-mondtam szomorúan.

-Milyen barát vagy te, Lucy? Nem tűnt fel neked, hogy nincs túl jól?-kérdezte egy kicsit bunkón Natsu.

-Nastu! Akkoriban Lucy gyászolt! Nem volt ideje rám! És ne legyél bunkó!

-Dehogynem volt rád időm. Azonban úgy tűnt, nem akarsz beszélni arról, hogy miért vagy szomorú. Egyszer megkérdeztelek, de nem mondtad el, ezért úgy döntöttem, mindent megteszek, hogy amikor velem vagy, elfeledkezhess minden szomorúságodról, és jól érezd magad.

*Külső szemszög*

Lucy mosolyogva beszélt, kezét szíve felé helyezte. Mindenki mosolyogva figyelte, miközben kiskori tervét mesélte, de leginkább Natsut hatotta meg, aki egy kicsit el is szégyellte magát, amiért az előbb oly gonoszan bánt vele.

-Bocsi Lucy, nem akartalak megsérteni-mosolygott rá aranyosan, miközben a többiek döbbenten nézték kapitányukat, aki életében először kért bocsánatot egy lánytól. Mármint szokott Erzától, Levytől, meg a többi lánytól a hajón, de ők olyanok volták számára, mint a húgai/nővére.

Levy és Gray csak egymásra mosolyogtak (amit valakik nagyon nem néztek jó szemmel), hisz ők már látták, amint a ruháját is megdicsérte.

*Natsu*

Szégyelltem magam azért, mert bunkó voltam Lucyval. Be kellett volna fognom a szám, és meghallgatnom őt, mielőtt még beszólok neki.

Bocsánatkérésemet sok döbbent arc fogadta, de én nem foglalkoztam velük. Csak mélyen Lucy szemébe néztem, aki ettől elpirult. Félrenézett, és a száját egy hajtinccsel takarta el. Hirtelen úgy éreztem, hogy megszűnt körülöttünk a világ és csak mi ketten vagyunk. De úgy tűnt, ezzel Lucy is így volt, csak őt ez eléggé zavarta.

-Na akkor jön a ti történetetek-szólt közbe apa mosolyogva, amitől úgy tűnt, Lucy kicsit megkönnyebbült.

-Elraboltak, találkoztam Natsuval, ő többször is megmentett, és aztán elhozott ide. Bár lehet, hogy nem kellett volna megölni minden kalózt, de te tudod.

-Hát nem úgy tűntek, mint akik másképp eleresztenek. Meg a vendégszeretetük se volt valami kimagasló. Két hétig korbácsoltak!

-Ne már, Natsu! Most komolyan elfogtak, aztán még meg is kínoztak?-nevetett Gray-Béna vagy!

-Hé épp Lucyt védtem-kezdtem hevesen Lucyra mutogatni-És amúgy sem volt fair küzdelem!

-Miért ne lett volna?-kérdezte csodálkozva, mire Lucy felkuncogott.

-Nem vicces-mondtam sértődötten.

-Valaki elmagyarázná, hogy mi történt?-kérdezte Gray értetlen arccal.

-Lucy... Ne merd megtenni!

-Most miért?-nevetett már hangosan, észre sem véve, hogy kellemetlenül érint a téma-hiszen csak nem voltál felkészülve az övön aluli támadásokra. Ebben nincs semmi szégyellni való.

-Mi történt?!?! Mondjátok már el!!!-kezdett agyf*szt kapni Gray.

-Natsu két kalóz ellen küzdött, és úgy tűnt, ő is fog nyerni, amikor beérkezett az a bizonyos övön aluli támadás.

-Tökönrúgtak?-jelent meg Gray arcán az együttérzés. Hiába öljük egymást, ő is férfiből van, és ő is ismeri a fájdalmat. Kérdésre csak keserű arccal bólogattam.

-De legalább a kishölgyet megvédhetted, és ezért már megérte-mondta el meglátását apa, amivel így visszagondolva teljesen egyetértek.

-Mondom, hogy Natsu szerelmes!!!-kiáltotta el magát boldogan Levy, kezeit a levegőbe emelve.

-Nem is!!!-vágom az asztalhoz enyhén vörös fejjel a kupám, aminek a tartalma az asztalon kötött ki. Heves reakciómon csak mindenki mosolygott, élükön apával. Még mindig elpirulva Lucyra néztem, aki ugyan olyan színárnyalatú fejjel éppen Levyt ütögette, a „hagyjálmárbékén” mondat ismétlése közben.

-Amúgy Lu-chan hol fog aludni? Mert már nem igazán van szabad hely-dobta fel a legfontosabb témát Levy.

-Miért, ki kivel alszik?-kérdezte Lucy, kapva az alkalmon, hogy terelheti a szót.

-Én Gajeelal, Az ikrek és Cana alszanak együtt, aztán Gray és Juvia, Erza és Luxus, (Ne értsétek félre, nem lesz köztük semmi) végül pedig Natsunak meg Igneelnek saját szoba jár. Nekik nem kell osztozniuk senkivel-tette keresztbe a kezét, miközben megjátszotta a sértődöttet.

-Nem is tudom, hogy ki a kapitány-forgattam meg a szemem.

-Szóval szerintem... Natsuval kéne aludnod, Lu-chan!-tudtam, hogy valami ilyesmi téma miatt hozta fel!!! Jövök neked egyek, Levy!

-Én benne vagyok!-jelentettem ki gyorsan, egy perverz mosoly kíséretében.

-Inkább alszom a földön az ebédlőben!!!-a feje megint tűzpirosra váltott.

-Ezzel most megsértettél-emeltem magasba az orrom.

-Sajnálom, Lu-chan, de nincs máshol hely. Azt meg nem engedjük, hogy a padlón aludj-nézett rá Levy, de arcán egy csepp megbánás sem látszott. Lucy sóhajtott egy aprót, majd suttogott egy okét. Én meg csak magamban mosolyogtam, az eljövendő éjszakára gondolva.

-Na akkor gyerekek, ideje fürödni, aztán ágyba!-csapta össze a kezét apa.

-Nem vagyunk gyerekek!-kiáltották többen is ingerülten, de apa mindenképp ágyba akart küldeni minket.

-Ne veszekedjünk, inkább menjünk aludni. Én például már nagyon várom.

-Oké, mert te Lucyval alszol együtt-mondta Gray, mire valaki lerohanta.

-Te nem akarsz velem aludni, Gray? Inkább Lucyval aludnál?-nézett az említettre Juvia sírós szemekkel.

-Én nem azt akartam mondani! Hanem azt, hogy Natsu azért várja, mert először aludhat Lucyval együtt!

-Nem először. Az elrablóink hajóján csak egy franciaágy volt-meséltem egy széles mosollyal az arcomon, mire Lucy vörös fejjel elkezdett tátogni.

-Akkor menjetek már aludni! Levy, te holnap vezesd körbe a mi kis hercegnőnket, Natsu, te pedig próbáld meg nem nagyon megijeszteni!

-Nem is vagyok ijesztő!

-Számára az vagy! Na de nyomás aludni!

-Rendben! Gyere Lucy, megmutatom, hogy hol alszunk-nyújtottam a kezem felé, majd elhagytuk az ebédlőt.

*Külső szemszög*

Miután Natsuék kisétáltak a teremből, Laxus indulatosan feltette a kérdését.

-Nem szerettek egymásba egy kicsit túl hamar? Ennyi idő alatt nem lehet rendes kapcsolatot kialakítani!-csapott az asztalra, amit a többiek kicsit csodálkozva fogadtak, de elkezdték megvédeni kapitányukat és kiszemeltjét.

-Lu-chan kiskora óta egyedül volt. Nem voltak barátai, és az apja is elhidegült tőle. Ráadásul hercegnőként nevelkedett a palotában, ahol mindenki a kegyeibe akart férkőzni. Emiatt úgy érezte, hogy mindenki szereti. Így már fel sem merült benne a gondolat, hogy bárki is bántani akarja, és a magányosság miatt hamar képes volt megbízni Natsuban.

-Aki pedig a szülei halála után nagyon hamar képes kötődni valakihez. Velem is gyorsan megbékélt-szólt hozzá Igneel.

-Ez akkor sem normális!-csapott Laxus mégegyszer az asztalra.

-Miért zavar ez téged ennyire?-néztek rá a többiek kérdőn.

-Mindegy-nézett indulatosan félre, majd felállt és lelépett.

-Ennek meg mi baja?-csodálkozott Gajeel.

*Lucy*

Natsu előttem sétált, miközben én azon töprengtem, hogy vajon milyen lesz az éjszaka. A másik hajón töltött éjjelek után nem vártam semmi jót.

-Miért vagy ilyen csendben? Félsz tőlem?-nézett hátra rám, érdeklődéssel az arcán.

-Én nem tőled félek, hanem a perverzségedtől-direkt nem néztem a szemébe, mikor mondtam. Erre ő felém fordult, majd ujjaival felemelte az állam, így végre a szemébe néztem.

-És ha megígérem hogy nem csinálok semmit?-kérdezte aranyosan mosolyogva, miközben kisöpört egy hajtincset az arcomból

-Akkor talán nem félek-néztem rá én is mosolyogva. Ő csak bámult, és én elvesztem zöld szemeiben, amik engem vizslattak. Natsu még nézett egy ideig, majd szemét levezette a számra és vissza. Aztán lassan elkezdtek közeledni az felém. Szívem hevesebben dobogott, mint bármikor, dde eszem ágában sem villont megállítani őt. Natsu lehunyta a szemeit, úgy jött felém. Én csak félig csuktam be őket, és a fejemet enyhén oldalra döntöttem. Lassan, de biztosan haladt. Már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon, mikor hirtelen észbe kaptam, és kezem a mellkasára raktam, ezzel megállítva őt. Mellkasát fogva éreztem szívdobogását, ami versenyre kelt az enyémmel. Szégyenlősen elfordítottam a fejem, és csak ennyit mondtam:

-N-nem lehet...

-Miért nem?-kérdezte csalódottan-Miért nem engeded, hogy megtegyem?

-Én még nem vagyok erre felkészülve-suttogtam alig hallhatóan.

-Értem-mondta lelombozva, majd elengedett. Megsajnáltam a csalódott arcát nézve, de úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Hisz csak pár hete találkoztunk-Gyere, megmutatom az utat-mondta még mindig ugyan olyan hangvétellel, amitől majd meghasadt a szívem.

Végigértünk a folyosón, aminek a végén volt egy ajtó. Oda nyitott be. Most volt alkalmam megnézni, nem úgy mint legutóbb. Elég nagy szoba volt a többihez képest, amit hajón láttam. Itt is egy franciaágy volt, a két oldalán egy-egy fiókos szekrénnyel. Ezen kívül volt még egy nagy asztal és egy ruhásszekrény az egyik fal mentén, a túloldalt volt a szekrény, amiben Natsu nyaklánca volt.

-Én elmegyek fürödni. Levy hoz majd neked valamit, amit felvehetsz éjszakára.

-Oké.

-Később még találkozunk-mondta színtelen hangon, majd kilépett a folyosóra. Tényleg ennyire kiakasztotta, hogy nem csókolhatott meg? Vajon mit érezhetett, mikor eltoltam magamtól? Csalódottságot biztosan, töménytelen mennyiséget láttam belőle az arcán. De vajon miért akart megcsókolni? Nem is ismerjük egymást rendesen. Lehet, hogy...? Neeem, az nem lehet!!! Hiszen ő Natsu! Nem létezik, hogy ő belémszeretett!

Még a gondolatra is elvörösödtem, és elvetettem magam az ágyon. Égő fejjel néztem a plafonra, és a kezemet a hasamra tettem. Még egy percig így feküdtem, majd felültem. Nem vörösödhetek el minden szavától, hozzá kéne szoknom.

Más lányokkal ilyenkorra már biztosan túl lennének az első csókon. Talán már az ágyban is... Neeem, Natsu nem olyan. Vagy... De?

Gondolatmenetemet léptek zavarték meg. Azt hittem, hogy Levy az, aki meghozta a ruhákat. Az ajtóra szegeztem a tekintetem, ami lassan ki is nyílt. Ám Levy helyett a szőke Laxus lépett be. Kérdőn néztem rá. Ő nekidőlt az ajtónak, amit időközben becsukott, és rámemelte tekintetét.

-Mi történt közted és Natsu közt?

-M-miért kérdezed?-lett megint vörös a fejem.

-Nagyon le volt törve, amikor találkoztam vele-fájt, hogy ennyire megbántottam azzal hogy ellöktem magamtól-De ez most mindegy. Inkább más érdekel-lökte el magát a faltól, és megindult felém. Lassan lépkedett, sütött róla a bizonytalanság. Nem tudtam, hogy mit akar csinálni, de megijesztett, ahogy jött. Felálltam, mert úgy kevésbé magasodott fölém.

Megállt előttem, majd erősen magához ölelt.

Sajnos tegnap elfelejtettem részt felrakni, úgyhogy ma felraktam.

És akkor most jó egy hét várást, amíg kijön az új rész. Így is 800 szóval több lett az átlagnál. Remélem tetszett!