changlix (stray kids) | 1100 szó | crazy, slice of life, little angst, coffee shop au | röviden: Felix unja a barista létet és az albérlet-egyetem közötti ingázást, ezért úgy dönt, hogy követi a rejtélyes fekete hajú srácot

A szőke hajú srác nagyon unta a napjait. Mind egyforma volt, hosszú és felesleges. Nem találta az életének miértjét és nem értette, miért kell neki szenvednie ezen az elromlott Világon.

Gondolatai többségét filozófusok is megirigyelnék, hiszen ez a sok elmélet, amit fejben összerak, egyszerűen hihetetlen. Válaszokat gyárt a saját idétlen kérdéseire, miközben azon gondolkodik, miként tudna eltűnni a Föld felszínéről. Ez számára sosem merült fel kérdésként, csupán egy egyszerű óhajtó mondatként.

Bárcsak eltűnhetne innen úgy, hogy nem okoz ezzel gondot másoknak!

Minden napja ugyanaz: felkelti az 5:20-as ébresztője, de csak húsz perccel később tud kikászálódni az ágyból. A nehéz kelés után általában megmosakszik, majd megpróbál valamit kezdeni a hajával, ami mindig egy szalmakupacra hasonlít. A hajigazítás többnyire sikerülni szokott neki, de néha úgy hagyja, ahogy van. Minek szórakozni vele, mikor a színe is egy kazal szalmára emlékezteti az embereket... Végül felöltözik, lefut a társasház lépcsőjén - miután bezárta persze az albérlet ajtaját -, majd a közelben lévő pékségből vesz egy pizzás csónakot. Vagy valami ilyesmit. Neki az is elég, hogy ehetőnek tűnjön.

Felül a villamosra, és megcélozza az egyetemet vagy a kávézót, ahol dolgozik. Ez attól függ, hogy délután vagy délelőtt vannak aznap órái. Általánosságban úgy egyezteti az óráit, hogy minimum két nap ugyanolyan legyen, azaz reggel egyetem, délután pedig munka vagy pedig fordítva.

Azonban az egyeztetés néha szükségtelennek tűnik. Valahogy második félévre ott kötött ki, hogy reggel mindig dolgozik, és estig tanul. Dehát ez van, ember tervez, és valami teljesen más hatalom dönti el, hogyan történjenek meg a dolgok.

– Itt is vagy, Felix? – kérdezte tőle nagy örömmel a munkatársa, épphogy beért az ajtón. Szájában még a csónak maradványait rágcsálta, ígyhát nem tudott egyből visszaköszönni. – Megint pékségi kaját eszel?

Csak a szokásos. Miért változtatna?

– Persze. Ez a legfinomabb – válaszolta, miután lenyelte az utolsó falatot. Ugyanaz a paradicsomos íz és a furcsa fűszerek keveréke. Felix nem értett az ételekhez, mert neki mindegy volt, mit eszik. Csak evett, amit jónak tartott.

– Menj gyorsan, és húzd fel az egyenruhát! – parancsolt rá a főnökösködő munkatárs. A szőke eleget tett a kérésének, besietett az öltözőbe és magára kapta az inget, kötényt és az idétlen svájcisakpát.

– Mi ez a nagy hajtás, Heejung hyung? – kérdezte kicsit értetlenül a szőke hajú fiú kifelé menet az öltözőből. Szokásosan a kötény zsinórjával szerencsétlenkedett.

– Semmi, csak a kávézó tulajdonosa szeretné, hogy jobban teljesítsünk – válaszolta Heejung, majd nagyot sóhajtva a fiatalhoz lépett, és megkötötte rendesen a barna színű kötényét.

A szőke srác nem szólt, inkább beállt a pult mögé felvenni a rendeléseket. Nem szerette túlzottan ezt a munkát, mert nem fizetett jól, mégsem hagyta volna itt a helyet. A kávézó hangulatos volt, lényegében csak egyetemisták jártak ide, meg persze a tanárok, hiszen az intézmény közelében helyezkedik el. Jól kijött a vevőkkel, a kávé is közel állt a szívéhez.

– Jó reggelt! – köszöntötte valaki hirtelen, mire Felix felkapta a fejét az árlistáról. Nem akarta tanulmányozni, de lekötötték a kis képek, a megérthetetlen kávé nevek, meg persze az árak.

– Szép jó reggelt – köszönt vissza egy magára erőltetett mosollyal az arcán. Tekintetét az előtte álló srác mellkasára szegezte, ahogy általában szokta a vendégekkel. Nem akarta felvenni velük a szemkontaktust. – Mit adhatok?

– Egy americanot szeretnék – mondta a vevő, a szőke pedig neki is állt megcsinálni az italt. A kávézóban ilyen korán nem tartózkodtak sokan, így ő végezte el az italok elkészítését. Az elején elég béna volt benne, de a végére egész jól belejött, már egy kész barista vált belőle. Heejung a fejlődése miatt ilyenkor az utánpótlással tudott foglalkozni és más egyéb, számára idegen dolgokkal.

– Kész is van – mondta Felix egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében. Közelebb tolta a pulton a kávét, majd átvette a felé nyújtott pénzt.

– Köszi – válaszolta kedvesen a vendég, majd egy kicsit lejjebb hajolt. A szőke megijedt egy pillanatra, hiszen majdnem még a pulton is túlhajolt. – Felix.

Találkozott a tekintetük. A barista valahogy ezt akarta elkerülni, de ez a sötét hajú srác tök véletlenül kijátszotta a rendszerét. Pedig csak a nevét akarta leolvasni a kis névtáblájáról. De felborult az egész sorozata, a napja azzal, hogy belenézett a sötét szemekbe.

– Um nincs mit – szólt így a szőke barista égő fejjel, majd hátat fordított. Úgy tett, minha a hátsó pulton rendezgetne valamit, miközben csak arra várt, hogy a vásárló elhagyja a kasszát.

Égő, nemde? A sötét szemek teljesen zavarba hozták. Az érdeklődés, ami a tekintetéből áradt, teljesen megtévesztették. Ilyen nincs...

Megpróbált újabban a kiszolgálásra figyelni, de senki sem tévedt be a kávézóba. Órákon keresztül csak a sötét hajú és sötét szemű srác tartózkodott az helyiségben. Néha-néha megkísérelte Felix, hogy rápillant az egyedül ücsörgő vendégre, de azon nyomban felé nézett a srác és elmosolyodott.

– Cseréljünk – szólt mögüle Heejung, ezzel teljesen megijesztve őt. Zavart fejjel nézett hátra a munkatársra, aki értetlenül tekintett vissza rá. – Minden oké? Tiszta vörös a fejed. Ugye nem vagy lázas?

– N-nem én... – ellenkezett egyből a szőke, de nem tudta megakadályozni a homlokára érkező tenyeret. Heejung rendesen leellenőrizte a hőmérsékletét, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a fiú nem lázas.

– Menj, szívj egy kis friss levegőt – parancsolt rá megint, mintha ő lenne a főnök. Felix azonban engedelmeskedett, mert szüksége volt a reggeli hideg levegőre. Kilépett a pultból, majd átszlalomozva az asztalok között - csakis egyenesen nézve -, elhagyta a kávézót.

Percekig állt csendben, nézte a tájat, az ébredező várost. Már sütött a Nap, de nem olyan erősen, mint mondjuk a déli órákban.

Szerette Szöult, második otthonaként tekintett rá. Nagy volt a nyüzsgés, de fiatalabb korában éppen azt szerette benne, hogy el tudta nyelni a sok dolog és a sok ember. Évek elteltével valahol eltűnt a varázs, ő mégis itt maradt. Nem volt mersze visszatérni a családhoz, aminek már nem is a tagja.

Itt megbánások nélkül tűnhet el. Senki sem fog emlékezni rá és a gyönyörű szeplőire, amiket szülőhazájában annyira imádtak a "barátai".

Kicsapódott az ajtó néhány méterrel mellette, majd kilépett a sötét hajú idegen. Forgatta a fejét, mintha keresne valakit, majd Felixen állapodott meg a tekintete. Mintha azt fontolgatná a fejében, hogy odamenjen hozzá vagy ne.

– Binnie – ordította valaki az út túloldaláról, majd rohanni kezdett a sötét hajú srác irányába. – Nekem is vettél kávét, ugye?

– Persze – mosolygott "Binnie", majd a magas srác kezébe nyomta az eddig szorongatott kávés poharat. Még utoljára a szőke baristára nézett, majd intve neki egyet, elsietett a frissen érkező barátja oldalán.

– Megőrültem vagy megőrültem? – kérdezte magától Felix, majd visszament dolgozni. Megpróbálta visszaszerezni a ritmust, a megszokást, hogy nem néz senki szemébe. Próbált nem a sötét szemekre gondolni, még a kedves mosolyra sem akart emlékezni, hiszen az elvonná a figyelmét. Vagy sokkal rosszabb, elvenné az eszét.

A délelőtti órák hamar elrepültek, majd egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a Nap kivakítja a szemét. Ez azt jelentette, hogy lassan végezni fog a műszakjával, ebédelnie kell, majd sietni a kettő órakor kezdődő számvitel órára.