xesol (toppdogg) | 1688 szó | angst, suicide hajlamok, függőség (don't do drugs, kids), coming out valahogy, boyxboy, e/1| röviden: Hansol nem látja értelmét az életnek, miután legjobb barátja nem keresi őt, napjai egybefolynak, de valahogy véget akar ennek vetni, mikor megjelenik a fény a szobájának az ajtajában

Összeszedtem minden képességemet, hogy minél csendesebben tudjam elfordítani a kulcsot a zárban. Nem szerettem volna Hansolt felébreszteni az igazak álmából. Ki tudja, hogy milyen messze jár a világunktól, valahol jó helyen, ahol az igazi énjét élheti.

Mekkora egy gyökér lehet egy olyan ember, aki nem tudja elfogadni a legjobb barátja beállítottságát? Jó nagy, körülbelül száznyolcvanegy centi, mint én. Képtelen voltam a vallomása után a szürke szemeibe nézni. Még ha telefonon hívott is, akkor is vonakodva vettem fel. Nem mintha ellenezném, hogy az emberek kifejezzék önmagukat... Nem erről van szó. Tényleg nem azzal van a baj, hogy meleg. Azóta majdnem eltelt három hét, volt időm gondolkodni. Ideje szembenéznem vele és támogatnom őt, hiszen a legjobb barátom volt és lesz is. Ez a dolgom.

Beléptem az ajtón és elém tárult az otthonos lakásának a beépített szekrényes és cipőtárolós szobája. Hansol arról volt híres, hogy nem használta azokat a helyiségneveket, mint konyha, nappali vagy fürdőszoba. Ő ezeket hűtőszekrényes, kanapés vagy fürdőkádas szobáknak nevezte. Nem volt nagy a lakása, bőven megélhetett benne két-három ember szorosan egymás mellett, ha tudnak osztozni az egyetlen egy „fürdőkádas" szobán, egy kisebb „hűtőszekrényes" szobán és egy közepes „kanapés" szobán, ami kettő kihúzható kanapét foglalt magába. Ja, és egy hálószobát, amiben minden bizonnyal most Hansol húzza a lóbőrt.

Lassan a parkettára helyeztem a táskáimat, majd összehajtottam az eddig vállamon nyugodó takarómat. Leültem az előtérben hagyott kisszékre, és kikötöttem az acélbetétes bakancsom megcsomózott fűzőjét. Levettem, és a sáros lábbeliknek kikészített újságpapírra helyeztem, a fal mellé.

Megindultam a nappali felé, ahonnan fények szűrődtek ki. Bekapcsolva maradt a tévé, egy idétlen rajzfilmet vetítettek, amiben valami macska-egér hajsza volt látható egy gyalogkakukkot üldözött egy prérifarkas. Egy ideig néztem, de valahogy megtévesztettem magam a látszattal, hogy a madarat bizony sajnálni kell. Egyáltalán nem volt rá szüksége a kétlábúnak. Ki is nyomtam a tévét, amit Hansol feledékeny feje biztosan bekapcsolva felejtett. A szobában óriási kupleráj volt. Eddig ahányszor jártam nála, csillogó tisztaság honolt mindenhol, de most a dohányzóasztalon chips-es zacskók, üres üdítős dobozok voltak. Tele volt morzsával az asztal körül. A kanapé támlájára koszos, gyűrött ruhák voltak hajítva. Olyan volt, mintha napok vagy hetek óta nem tett volna itt senki rendet.

A konyhába pillantva láttam, hogy az összes szekrényajtó nyitva van hagyva, a szerények viszont üresek voltak. A tartalmuk egy része a földön hevert. Kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Á, biztos, hogy vad bulit tartott – amire nem hívott meg –, és nagy valószínűséggel kicsit eldurvultak a dolgok.

Lábujjhegyen a szobája ajtajához osontam, lenyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe. Elém tárult az, amit eddig soha a világéletemben nem láttam. Örültem is volna, ha nem látok ehhez hasonlót. Picsába, miért vagyok én itt? Az éjjeliszekrényén különböző tasakok álltak gyógyszeres dobozokkal társítva. Néhány pirula szét volt szóródva a szoba padlóján a fehér por között. A padlózaton elfeküdt egy félig üres vodkásüveg.

Közelebb sétáltam az ágyhoz, amiben szétterülve feküdt egy fehér pólóban és egy szál alsógatyában. Megrúgtam a lábát, hogy ébredjen fel. Reméltem, hogy annyira nincs kiütve. Nagyon lassan reagált, de végül kinyitotta sötét szemeit, körbenézett a szobában. Láttam, hogy nem ismeri fel, hogy hol is van valójában. Elképesztő lassúsággal felült az ágyban, és még annál is komótosabban túrt bele a hajába, hogy a szeméből kisodorja a rakoncátlankodó világosbarna tincseit. Tekintete végül rám talált.

– Én kurvára meghaltam, ha téged látlak! – kezdett kiabálni rám szegezve a mutatóujját. Nem tudtam hova tenni ennek az állapotának a miértjét. – Ez kurvára a mennyország...

Botladozva emelkedett fel az ágyáról, miközben az utolsó szavait motyogta, és megindult felém. Kikerekedett a szemem, ahogy majdnem összeesett, de utolsó pillanatban megkapaszkodott az ágya szélében. Nem sok választott el attól, hogy hozzálépjek és segítsek neki.

– Nem haltál meg, Hanmian – szólítottam a becenevén rekedtes hangon. Meglepődtem a hangszínemen, olyan volt, mintha mindjárt elsírnám magam. Úristen, nem gyengülhetek el öngyilkos hajlamokkal rendelkező ember mellett! Gyorsan arcon pofoztam magamat. Erre a kijelentésemre megállt a kullogása közben. Két méter választott el tőle.

– Akkor mégis miért vagy itt? Hogy kiröhögj? Megverj? – Értetlenül tárta szét a karjait, miközben engem vizslatott. Beszéde akadozott, alig lehetett hallani a hangját. Erősen gondolkodóba estem, hogy azt mégis, hogyan fogom a tudatára adni, hogy itt szeretnék éjszakázni. Pár napig.

– Nem, az istenért! – csattantam fel. Homloka ráncokba szaladt, ahogy tett egy lépest az irányomba. Bizonytalannak tűnt.

– Vagy... kell valami? – kérdezte, nekem pedig éreztem, hogy megrándul a szemem sarka. – Hát persze, baszd meg, mi másért lennél itt?

– Hansol, ne értsd félre a dolgot – kezdtem bele lassan a magyarázatomba. Ilyen állapotban egyáltalán nem akartam még zaklatottabbá tenni.

– Azt mondod, hogy ne értsem félre? – Keserűen felnevetett. Becsukta a szemeit, ahogyan az arcát a plafon felé fordította. – Eddig egyszer sem kerestél, most meg idetolod a képedet? Ezt kurvára nem lehet félreérteni... dehogyis.

Hangjából csak úgy fröcsögött a szarkazmus, a felgyülemlett harag. Szégyelltem is magam rendesen.

– Időre volt szükségem.

– Hát persze... hogy elhatározd magadban, a legjobb barátod egy meleg semmirekellő – idegesen túrt a hajába, ahogyan a lába előtt heverő üveget arrébb rúgta a padlón. – Eldöntötted már, hogy utálsz?

Kérdése annyira szíven ütött, hogy pár másodperc kellett, míg felfogtam súlyosságát. Hogy gondolhatja ez a hülye, hogy utálom? Elkezdtem rázni a fejemet, miközben vonakodva tettem egy kisebb lépést előre.

– Én nem utállak – suttogtam, leginkább csak magamnak. Sose utáltam. Nagyot sóhajtott, majd lehajtotta a fejét és az előbb félrerúgott üveget bámulta. – Hanmian... nézz rám, ha hozzád beszélek!

– De nem tudok, ha így bámulsz azokkal a szemekkel – mondta vádlón. Végül felemelte a fejét és belenézhettem a sötétszürke szempárba. Olyan fény csillant benne, amit eddig még sose láttam. Tekintete a különleges fénytől eltekintve mégis szomorúságot tükrözött. Furcsa ötlettől vezérelve tettem még egy apró lépest felé.

– Miért csinálod ezt magaddal? – hagytam figyelmen kívül az előző mondatát. Minél gyorsabban rá akartam jönni ennek az állapotnak az okára.

– Te nem ezt csinálnád... – döntötte oldalra a fejét, ahogy rám bámult, miközben egy kicsit közelebb araszolt hozzám, majd alig halhatóan folytatta – ha szerelmes lennél a legjobb barátodba?

Lélegezni is elfelejtettem. Irtózatosan közel álltunk egymáshoz, éreztem a belőle áradó jellegzetes alkohol szagot. Meg persze a nyugtalanságot a testében és a szemében tomboló vágyat, ami mögött megbújt a megannyi fájdalom.

Hirtelen térdre rogyott, de időben guggoltam le és kaptam a könyökéhez, mert ha nem fogtam volna meg, elterül a padlón, mint egy jóllakott kisbaba.

Balkezemet felvezettem a karján a tarkójára, hogy megtartsam a fejét. Nagyon lassan közelített, én pedig ösztönösen közelebb hajoltam hozzá. Szemei kitágultak, majd mindkét kezével durván a hajamba túrt, hogy közelebb húzzon magához.

Ajkát agresszívan érintette az enyémekhez. Az első pár pillanatban ijedtem meg, egy másodperccel később már szinte azonnal tudtam, hogy mire vágyik. Azonban azt nem teljesen tudtam megadni neki. Ajka érintése rendkívül meglepett. Nem lehet, hogy ez megtörténik! Lefagytam, amint megéreztem, ahogy nyelvével végig simít az alsó párnámon. Az agyam mégis gyorsan kapcsolt, elővette a menekülési ösztönét. Automatikusan kezdtem eltolni magamtól, de egyszerűen nem ment. Nem hagyta magát, továbbra is erősen szorított magához, én pedig kis híján kezdtem megadni magam. Hagytam, hogy hátralökjön, így seggre ültem a szobában. Még közelebb mászott hozzám a lábaim között, egészen az ölembe. Csókját nem szüntette meg, egyre erőszakosabbá vált.

Felhagytam a tétlenkedéssel, és a karjaimat dereka köré fontam. Azon nyomban éreztem is, ahogy teste megenyhül. Kegyetlenül harcias csókja egyre gyengédebbé vált. Jóleső érzés futotta át a testemet, amit még én sem tudtam hova tenni. Nem élvezhetem, ez egyszerűen képtelenség. Abszurd. Legnagyobb meglepetésemre viszonoztam a csókját. Rövidesen ajkai kényelmesen játszani kezdtek az enyéimmel. Egyik kezét a tarkómra helyezte és cirógatni kezdte azt. Összerezzentem, számat egy sóhaj hagyta el. Hamarosan nem csak viszonoztam a csókot, de annál is inkább kóstolgatni kezdtem ajkainak összes szegletét. Erre belemosolygott a csókba, én pedig szemöldök ráncolva agyalni kezdtem. Hogy a fenében lehetséges ez?

Zihálva, levegőért kapkodva váltam el tőle. Leengedtem a karjaimat magam mellé a földre. Hansol ködös tekintettel bámult fel rám az ölemből, szája sarka meg-megrándult, ahogy megpróbálta visszatartani a vigyorgást.

– Először megkérdezném, hogy mit érez a legjobb barátom – háborodtam fel, és azon igyekeztem, hogy minél egyenletesebben vegyem a levegőt. A végén még meghallja, hogy milyen gyorsan és hangosan ver a szívem.

– És mi van, ha tudod, hogy a legjobb barátod homofób? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Xero, ne kamuzz!

– Nem tudsz te semmit, hülye gyerek! – borzoltam össze barna tincseit zavaromban. Egyáltalán nem tartottam magamat homofóbnak.

– Én a tényekből indulok ki; nem kerestél, sőt egyenesen elrohantál előlem, amióta elmondtam, hogy... a saját nememhez vonzódom. – Megbontotta az ölelését, elhúzódott tőlem, immáron a karjait összefonta a mellkasán.

– Te kis naiv, tényleg fogalmad sincs semmiről – sóhajtottam megrökönyödve. Nem volt más választásom. – Aligha érdekel, hogy kihez vonzódsz, amíg nem vagy együtt valakivel.

Saját magamat is megleptem a válaszommal. Jézusom, én most mit csinálok?

– Akkor... mégis micsoda? – tágra nyíltak a szemei, ahogy felfogták a szavaimat. Arcát pír borította, mihelyst megérezte a pólója alá nyúló kezemet. Talán az alkohol szagú leheletétől elment az eszem.

– Csak rosszul esett, hogy ilyen sokáig nem mondtad el – susogtam magam elé, olyan hangosan, hogy csak ő hallja.

– Féltem, hogy eltaszítasz magadtól, ami meg is történt. Szóval nem egy nem létező dologtól fostam egész életemben. Xero, ha mondtad volna... ha időben szólsz, hogy nem undorodsz tőlem... – hajolt a nyakamba kitérően, végül összeszedte magát – akkor nem szándékozok öngyilkossá válni.

– Sajnálom, Hanmian.

– Nem kell. Rajtam volt a kötelesség, hogy elmondjam neked, de majdnem öt évig húztam. – Szomorúan elmosolyodott, majd a homlokát az enyémnek döntötte. – Egyébként is, mi volt ez a csók, Xero?

Éreztem, hogy az egész arcomat elönti a pír. Körülbelül annyira elvörösödtem, hogy egy érett paradicsom is megirigyelné a színemet.

– Te csókoltál meg, barom – nevettem kínomban. Mélyen a szemébe néztem, amiben még mindig tombolt a vágy, de eltűnt a szomorúság, és enyhülésnek indult a fájdalom.

Bánatos kiléte teljesen megszűnt létezni, helyette visszatért a jó öreg bedrogozott, alkoholizmus felé hajló Hansol, akinek a szeme sarkában megjelentek a ráncok. Ezek voltak azok a nevetőráncok, amiért megszerettem őt. Várjunk csak, szeretem? Hát persze... mint barátot. Szokásomhoz híven próbáltam győzködni magam.

– Újra meg is teszem – hajolt vészesen közel az ajkaimhoz, majd apró puszikat nyomott rá. – De csak akkor, ha nincs ellenedre.

Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy újra megcsókolt. Ajkaim szétnyíltak egymástól, ezzel utat engedve az elképesztően jól táncoló nyelvének. Legalábbis a nyelvemmel meglehetősen jól táncoltak egymással. Belemarkoltam a hátába, majd közelebb simultam hozzá. Semmi nem választott el minket. Semmilyen gátlás, félelem. Egyszerűen csak éreztük és szerettük a másikat olyannak, amilyen.

Én ebbe a hülye gyerekbe totál beleszerettem, bassza meg!